Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-06 / 114. szám

1910 október 6 OELMAQYARORSZAQ 13 lentésből vette tudomásul a közgyűlés a szövetkezet mult évi működését. A felügyelőbizottság jelentése után a közgyűlés elhatározta, hogy a mutatkozó veszteséget a jövő évi számlára vezetteti át. A fölmentvény megadása után a közgyűlés az igazgatóságba beválasztotta Vargics Imrét és Somogyi Kornélt, a felügyelő-bizottságba pedig Niamessny Mihály dr országos képviselőt, Csiky Gyulát, Schmeer Adolfot és Ncigel Henriket. Ezzel a közgyűlés véget ért. (—) Épiil a nagybecskereki cukorgyár. A Nagybecskereken létesítendő „Délmagyarországi Cukorgyár" építését már megkezdették. Benes Győző főmérnök, az építkezés vezetője már Nagybecskereken van s itt személyesen vezeti az alapozási munkálatokat. A tervek szerint a kőmüvesmunkálatokkal január közepéig el fognak készülni s akkor megkezdik a gyár berendezését. (—) Tenyészszarvasmarha-dijazás IVagytopolovecen. Temesvárról írják: A „Temesvármegyei Gazdasági Egyesület" a földmivelésügyi kormány anyagi támogatásával e hó másodikán Nagytopolovec községben tenyészszarvasmarha-dijazást tartott. A díjazásra a fölhajtás igen gyönge volt. Egyáltalán az ez évi szarvasmarha-díjazásokon erősen meglátszik azon reakció, amelyet a legutolsó száraz esztendők takarmányhiánya és az 1908. év őszén az olasz marhakereskedők által különösen vármegyénk területén eszközölt nagymérvű növendékmarha-bevásárlások eredményeztek. Minden túlzás nélkül állítható, hogy Temes vármegye szarvasmarha-állománya igen erősen megcsappant. Ezen nagymérvű megfogyatkozásnak egyik oka még az olcsó vajárakban is rejlik. A községi tejsüövetkezetek a legutóbbi években épen azért, mert tejükért csekély árakat kaptak, kénytelenek voltak fölszámolni. A díjazásra fölhajtott anyag máskülönben igen szép volt, csak számra nézve oly kevés, hogy épen csakhogy meglehetett a díjazást tartani. A díjazáson Nagytopolovec községen kívül Bélinc, Temesrékás és Sustra községekből is történt fölhajtás. Összesen négyszáznegyven korona állami pénzdíj lett kiosztva. REGÉNYCSARNOK. A vizén. Irta Guy de Maupassant, I. Az elmúlt nyáron kis falusi házat béreltem néhány mérföldnyire Páristól. Ott állt közvetlenül a Szajna partján s a szép nyári estéket és éjszakákat benne töltöttem. Néhány nap múlva megismerkedtem szomszédommal. Ez mintegy harminc éves férfi volt s egyike a legkülönösebb alakoknak, kiket életemben láttam. Szenvedélyesen szerette a vizisportot s egész életét viz mellett, vizén, vagy vizben töltötte. Gyakran nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valószínűleg csónakban született, abban egész bizonyos vagyok, hogy csónakban fog meghalni. Mikor egy nap a Szajna partján sétálgattunk, megkértem, hogy beszéljen valamit vizi bolyongásai emlékeiből. Ez az óhajom nyilván nagy örömet szerzett neki, mert nyomban jókedvűen, élénken, ékesszólóan, sőt csaknem költői szárnyalással csevegni kezdett. Hiába, csak egyetlen nagy, hatalmas, ellenállhatatlan, forró szerelme volt: a folyó. — Ha ön tudná — kiáltott föl — hogy engem mennyi emlék fűz ehhez a folyóhoz, itt mellettünk. Sem önnek, sem egyetlen nagyvárosi embernek sejtelme sincs arról, hogy ez a szó: folyó, tuiajdonkép mit 1 jelent! De hallgasson csak meg egyszer egy halászt! Neki a folyó titkokban gazdag, kifürkészhetetlen és kikutathatatlan lény, egy csoda- és álomalakokkal benépesített ország, amelynek homályában olyan dolgokat látni, ' melyek nincsenek, hangokat hallani, amiket még sohasem hallott az ember s amelyben az ember összeborzad, mint a temetőben, anélkül, hogy tudná, miért. S a folyó csakugyan temető is, a legszomorúbb temető, melyet azonban nem díszítenek sírkövek. A szárazföld a halász szemében korlátolt és szűk, de a folyó az éj holdfénytelen homályában határtalan birodalom. A távol tengeren evező hajós nem ismeri ezt az érzést. A tenger haragos, vad és bőszült, de ordítani, üvölteni szokott s nyilt könyvként fekszik az ember szeme előtt — a folyó azonban néma és alattomos. Nem békétlenkedik, hanem némán siklik tova s a sima víznek ez örökké egyforma habjai irtóztatóbbak, mint az óceán tornyosuló hullámai. Ábrándozók beszélik, hogy a tenger mély ölében kéklő ligetek és virágok rejlenek s hogy a vizbefultak ott óriási halak, különös alakú fák és zöld kristálybarlangok közepett bolyonganak. A folyó nem más mint egy fekete akna, melyben mozdulatlanul hevernek a feloszló áldozatok. Ám gyönyörű a folyó, mikor a kelő nap sugarai bearanyozzák, mikor a suttogó parti nádhoz ütődve, szelíden csobog. És én ugy vélem, hogy azok a történetek, melyeket a karcsú nádszálak súgnak egymásnak, szomorúbbak ama sötét drámáknál, melyek a tenger hullámainak orditásából hangzanak felénk. Mivel azonban ön olyan történetet akar hallani, melyet magam éltem át, elmondok önnek egy különös kalandot, mely mintegy tiz évvel ezelőtt itt, ezen a folyón esett meg velem. Már ekkor is az öreg Lafon asszony házában laktam. Legjobb barátom, Louis Bernet, a két mértföldnyire alább fekvő C. falucskát választotta nyári tartózkodása helyéül. Naponként együtt étkeztünk, vagy ő nálam, vagy én nála. Mikor egy este elbúcsúztam tőle s meglehetősen fáradtan és egyedül haza akartam evezni, tizenkét láb csonakomban, az „Óceánban, melyet éjjeli utakra szoktam használni, csak nehezen bírtam előbbre vinni a csónakot s ezért odalenn, mintegy kétszáz méternyire a vasúti hidtól, kikötöttem a nádasban, hogy kissé pihenjek. Az idő pompás volt. A folyón a tele hold fénye pihent, az enyhe levegőben egy levélke sem mozdult. A nagy csend csábítgatott s azt hittem magamban, hogy pompás élvezet volna e békés helyen elszívni egy pipa dohányt. A gondolatot tett követte. Kiakasztottam a horgonyt és lebocsátottam a folyóba. A csónak kissé még lejebb úszott az árral, ameddig a horgonylánc engedte, aztán megállt. Leterítettem a kormány mellé egy birkabőrt s ezen oly kényelmesen elhelyezkedtem, amennyire csak lehetett. Körülöttem egy hang sem hallatszott. Csak néha jutott el fülemig a parti csobogás halk, alig hallható nesze s ilyenkor mindig azt véltem látni, hogy a nád mozog és különös alakokká és csoportokká tömörül. A folyó a legérintetlenebb csendben nyugodott. Magamat azonban különösen megindított ez a hangtalan némaság, mely körülvett. Mert minden állat is hallgatott, a békák és varangyok, a mocsarak összes éjjeli zenészei. Ekkor tőlem jobbra hirtelen brekegni kezdett egy béka. Ijedten fölemelkedtem. A béka elhallgatott, újból nem volt hallliató egyetlen hang sem s hogy némikép urává legyek hangulatomnak, pipázni kezdtem. De noha szenvedélyes dohányos voltam, ma elmaradt minden hatás és néhány szippantás után félre kellett tennem a pipát, mert éreztem, hogy nem tesz jót. Azután énekelni akartam, de a magam hangja a legnagyobb mértékben nyugtalanított. Végül hanyatt feküdtem a csónakban s néztem az eget. Egy ideig nyugodtan feküdtem, de azután járómüvem könnyed ringása megijesztett. Azt véltem érezni, hogy egyszerre vadul hánykolódik s egyik parttól a másikhoz ütődik. Majd az az érzésem volt, hogy valami láthatatlan erő von lefelé a mélybe, azután megint feldob, hogy újból lefelé rántson. És most egész határozottan érezni véltem, hogy mikép hánykolódom a bősz viharban, miközben sajátságos, eddig sohasem hallott hangokat hallok. Fölugrottam : ezüstös csillogással, mozdulatlan csendben siklott tova a viz ! Beláttam, hogy fölizgatott idegeim varázsolták elém a mozgás és hang csalképét s elhatároztam, hogy azonnal haza indulok. Meghúztam a horgonyláncot; a csónak megmozdult, de csakhamar ellentállásra akadtam. Erősebben húztam; a horgony nem akart feljönni. A fenéken kétségtelenül megakadt valamiben. Összeszedtem minden erőmet. Hasztalan ! Most az evezővel az ár ellen kormányoztam a csónakot, hogy helyzetét megváltoztassam. Hiába volt minden, a horgony nem mozdult. Dühömben félőrülten ráztam a láncot; az eredmény elmaradt, a horgony hajszálnyira sem engedett. (Folytatása és vége következik.) NYILTTÉR. E rovatban közlőitekért nem vállal felelősséget sem a szerkesztőség, sem a kiadóhivatal. Özvegy Konrád Tóbiásné született Weidinger Mária ugy maga, mint gyermekei: Alajos, György és Mariska, fájdalommal telt szívvel jelentik forrón szeretett férj, édesatya, vő, testvér és rokonnak Konrád Tóbiás szállodás és vendéglős folyó hó 5-én reggel 8 órakor életének 64-ík, boldog házasságának 31-ik évében jobblétre szenderültót. A drága halott hült teteme folyó hó 6-án délután 4 órakor a Róka-utca 6. számú gyászházban a római katolikus szertartás szerint fog beszenteltetni és onnan az alsóvárosi temetőben a családi sírhelyre örök nyugalomra tétetni. Szeged, 1910 október hó 5-én. Áldás és béke porai felett! Fentieken kivül siratják még: Anyósa: Özvegy Weidinger Mária* Testvérei: Konrád Mária. Özvegy Halmi Gynláné, sz. Konrád Anna. Konrád Ida és férje Szemet! Kornél. Konrád Antal és neje. A megboldogultért a gyászmise folyó hó 7-én délelőtt fog bemutattatní az alsóvárosi templomban. SZERKESZTŐI ÜZENETEK. T. Hadrik Anna. Operett a felsöbblednyiskoldban című cikkünkben semmi olyat nem irtunk, ami akár az ön, akár kis leánya nöi becsületét sértené. Csak egyszerűen regisztráltuk a tényt: B. tanárt azért helyezték át, mert meg nem engedett módon viselkedett a leányokkal szemben. Ha ez valakinek kellemetlen, ugy csak a tanár urnák lehet az, mert elvégre sem az ön kis leánya, sem másnak a leányai nem tehetnek arról, hogy B. tanár ur túllépte tanférfiui jogait és megfeledkezett hivatásáról. De a tanár ur •»- 8 tudja mért — bizonyára nem sajtópöröl, mért fenyeget tehát Ön sajtópörrel bennünket ? Ha valakit ebből az ügyből kifolyólag „be kell csukatni", csukassák be a szülök a magukról megfeledkező tanférfiakat, de a hivatását teljesitS újságírótól ne vegye senki zokon, ha az efajta üzelmeket leleplezi. Ez kötelessége minden újságnak, ezért nem gáncs, hanem elismerés jár. Egyébként nem akarunk vitatkozni. Ha ön ezek dacára megmarad álláspontja mellett és nem látja be, hogy itt a tanférfiu a hibás, nem az újságíró, indítsa meg a pört, mi bátran megyünk a bíróság elé. Még egyet: ön oknélküli fölháborodásában nagyon megnyomta a tollat. Ezt azonban fölzaklatott kedélyállapotának tudjuk be és nem is rekríminálunk érte. A Délmagyarorssdg-ról mindenki tudja, hogy komolyan teljesiti hivatását és ha néha kénytelen is hozzányúlni kényesebb témákhoz, ezt mindig keztyüs kézzel teszi. Példa reá a tanférfiak esete is. Felelős szerkesztő: Róna Lajos. Lapkiadó-tulajdonos: Cé'rragyarország hírlap- és nyomdaválialat részvénytársaság1 Nyomatott Szegeden a Délmagyarország hírlapés nyomdavállalat részvénytársaság körforgógépén. tüzelőanyag legolcsóbb beszerzési forrása Jutkouics Géza la-és 5'anlele°' KOSSUTH IAM1141. • llfl: Itt.