Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-30 / 135. szám

18 OELM AGYARORSZAG 1910 október 30 nek bizonyult, de amikor elkezdett pihenni egyszerre összeroppant. Megcsapta valami' bolond hideg őszi szél s ettől ágynak dőltLáza lett, köhögött s egy napon köhögés közben véres lett a vánkosa. Az orvos, a városból hivott tudós orvos, azt mondta rá: tüdővérzés. Búcsúzáskor pedig halkan megsúgta Marikának: — Ha azt akarja a kisasszony, hogy az uratyja megérje a tavaszt, akkor sietve vigye a délvidékre. — Hova ? — kérdezte Marika szepegve. — Vigye el Lussinba. Nincs messze és kitűnő hely. Marika az orvos tanácsát óvatosan közölte az apjával. Az öreg Szánthó hallani sem akart róla. Ugyan! Bolondság! Majd rendbe jön ilyen szamárság nélkül is. Pedig érezte, hogy csakugyan elkelne a meleg napsütés, a más levegő. De gondolt valamire és ettől összeszorult a szive. Nem, nem és nem! És konokul rázta a fejét. Hanem egy erősebb roham után, amikor piros, meleg vér ömlött ki a száján, mégis belenyugodott az utazásba. És elutazott Marikával. A nevelőnőt is magukkal vitték, hadd legyen Marikának még valakije. A tengeri levegő, a melengető tüzes nap mintha használtak volna az öreg Szánthónak. Az első hét végén kezdte jobban érezni magát. Kerekes széken kivitette magát a tengerpartra és félnapot átszunyókált a napon. Utána szinte újra erősnek érezte magát. Mikor visszatért a hotelbe, jókedvűen mondta a hoteltulajdonosnak, akivel a hallban találkozott: — Küldje fel kérem a heti számlát! A hotelier felküldte a számlát. Az öreg Szánthó, amikor megpillantotta a drága költségjegyzéket, majd elájult. Rettentő pénzt emésztett fel ez a fürdőzés. Nagyon levert lett. Nem szólt senkinek semmit, de másnap ismét rosszul érezte magát. A második héten az idő sem kedvezett annyira, a tengeren bóra volt, hűvös szelek borzongatták meg a part pálmafáit s a betegnek a szobában kellett tartózkodnia. A hét végén pedig megint kérte a számlát és aznap este újra tüdővérzése támadt. Az orvos azt mondta, hogy valami nagy belső felindulás miatt. Nagyon rossz éjszakát töltött rá. Másnap reggel aztán a következő különös parancsot adta Marikának: — írd meg a Trézsinek, hogy csomagolja be gondosan az édesanyád olajfestésü képét és küldje el ide! A harmadik hétnek is végére járt, amikor a kép megérkezett. Épen a heti számlát forgatta kezében a beteg. A képet odafiiggesztette az ágyával szemközt és mindenkit kiküldött a szobából. Láza lehetett, mert rögtön elkezdett a képpel fenhangon vitatkozni. — Beláthatod anyjukom édes, hogy nem tehetek róla. Ez a komisz betegség levert a lábamról. Ötszáz pengő forintot költöttem el három hót alatt. Sok, ugy-e nagyon sok? Az édes leányunktól veszem el. De hát mit csináljak? Mondd, mit csináljak? A beteg makacsul nézte a képet és egyre jobban elborult az arca. Aztán keserűen tört ki: — Látom, jól látom, hogy haragszol rám. Igazad van. Meglopom a leányomat. És mi lesz még, Istenem mi lesz még? Évekig elhúzhatom igy ós lassanként el fogom herdálni a leányunk minden pénzét. Nem lesz majd semmije. Koldus lesz, ugy marad, mint az ujjam. A mi édes gyermekünk, a mi szép virágszálunk . . . Jaj! . . . Kint hevesen zörgette a bóra az ablakot. Nagyon viharos, csúnya idő járta a tengermelléken. A beteg felnyögött és tovább beszélt. A szavai egyre zavarosabbak lettek és könnyek peregtek végig öreg, megviselt arcán: — Rosz, kutya ember vagyok, anyjukom. Ne nézz rám olyan szemrehányón. Rosz, kutya ember vagyok. Elhallgatott. A képet nézte sokáig™éles vércse-tekintettel. Egyszerre csak valami különös gondolata támadhatott, mert az arca kifényesült az örömtől és levegő után kapkodva. mohón tördelte a szavakat: — Megvan! Megvan! Nem vagyok már kutya ember, anyjukom! Ismerd be, hogy nem vagyok. Nem teszem koldussá a leányunkat. Meglátod. Na, mosolyogj már rám. Nem mosolyogsz? Látom, nem hiszel nekem. Hát várj csak. Mindjárt látni fogod. A beteg nagy erőlködéssel föltápászkodott az ágyból és lelépett a földre. Ugy, ahogy volt, hálóköntösben, odavánszorgott az ablakukhoz és közben folyton a képet, nézte. A keze az ablak kilincsét kereste. Kint fujt, sivított, nyöszörgött a hűvös szél, a tenger nekilendült a szigetnek és mintha ágyukat sütöttek volna el, olyan dördüléssel csapkodta a sziklás partot. A bóra dühöngött. Az öreg Szánthó sugárzó arccal nézett a képre és lázasan motyogta: — Hát ide nézz. Minden rendben lesz. Rögtön rendben lesz. Ahá! Már kezdel mosolyogni. Igen, tudom, már sejted a szándékomat. Eltaláltad. En meg fogok halni, hogy a pénz megmaradjon. A pénz minden, a beteg apa semmi . . . Rögtön . . . Az ablak zára nyikorgott s a félszárny kipattant. A szobába élesen, vadul süvitett be a szél, nekicsapott az egy szál ruhában álló, lázas testű embernek. Az öreg Szánthó még akart valamit mondani, de a hideg levegő belesivitott a tüdejébe, elakadt a lélekzete, kinyitotta a torkát s a következő pillanatban forró, piros zuhatag tört ki a szájából. Eszméletletlenül esett össze. Mire Marika bejött a szobába, már árva volt. Gazdag árva. A háta mögött a francia kisasszony ijedten csapta össze a kezét: — Pour le Dieux! Quelle malheur! Quelle grandé malheure! . . . Csodálatos történet. Angolból Jtozóky Kaimén dr. Lyburn, a hires zeneszerző egy reggel valami különöset érzett szájában s minthogy az orvos épen feleségénél volt, ki anyai örömöknek nézett elébe, az inasával kérette, hogy őt nézze meg. — Nem tudom mi van a szájamban, doktor ur, — mondá — ugy érzem, mintha a nyelvem alatt egy súlyos tárgy feküdne. — Mutassa csak! — mondá az orvos. — Aha! Igen, igen. Elhiszem. Persze, hogy azt érzi. Ezt pedig el kell távolitanunk. — Eltávolítani? — kiáltá Lyburn. — Mit ért eltávolitás alatt? Talán operációra gondol?! Hát orvosság vagy szájöblögetés nem segíthet . . . — Nem, itt operációra van szükség, — feleié az orvos — még pedig legkésőbb holnapután. Addig beszélek egy kollégámmal is, hogy segédkezzen a narkotizálásnál, meg aztán egy ápolónőre is lesz szükség. — Dehát olyan komoly a dolog? — hebegé a zeneszerző. — Talán bele is halhatok? Egyébként tudom, hogy az operációk rendesen „jól sikerülnek", de ennek dacára a beteg pár nap múlva meghal. Mi bajom van tulajdonképen? Mi az, ami a nyelvem alatt van ? -— Myxomának nevezik. A zeneszerző nem értett görögül, de ennek dacára megijesztette a csúnya szó. Félt. De azonkívül nagyon aggódott, hogy a hir feleségének a fülébe jusson, kit állapotára való tekintettel óvni kellett minden ijedtségtől. Minthogy azonban Ellen a legközelebbi reggel nem is tudott felkelni az ágyból, nem is vette észre a műtétre való előkészületeket. S mialatt az asszony az első emeleten várta a fiu, a trónörökös megérkeztét, azalatt férje a második emeleten az orvosokra várakozott. Legelőször jött az ápolónő, utána öt perccel pedig Smith az orvos, olyan kedélyhangulatban, mintha picknickre jött volna. — Na, — kérdé — hogy vagyunk? Jól aludt ? Nagyon boldog lesz, ha tul lesz rajta. Nagy könnyebbséget fog szerezni. Ha! Itt az ember, akire várunk! Jó reggelt, Morris ur! — Doktor Morris — nagyon örvendek, hogy megismerhetem, — mormogá a zeneszerző — igy ínég soha sem hazudott. A hálószoba nemsokára olyan volt, mint egy betegszoba. A kötelékek, üvegek, mintha csak a földből tűntek volna elő. Doktor Smith folyadékot öntött a mosdóedénybe, mialatt kollégája egy fekete táskából csillogó szerszámokat húzott elő s az ápolónő meg kendőket meg vizet hozott. — Még egy kicsit arrébb'huzzuk az ágyat. Mártha testvér, — mondá Smith és ezzel a szoba közepére húzták. Doktor Morris a paciens üterét tapogatta s a stethoskóppal vizsgálta meg. A maszkot a szája fölé tették, mire hirtelen ugy érezte magát, mint egy gyermek. A chloroform gőze majd megfuilasztotta. Lyburn szive elkezdett dobogni, mintha szét akart volna repedni. Intett doktor Smithnek, hogy baj van, az azonban csak a fejével bólintott. Lyburn egészen elerőtlenedett, ugy érezte magát, mint egy orvosi gyilkosság áldozata. Hirtelen erős zúgást érzett füleiben. Az istenért, ezek az idióták meggyilkolják őt, a szerencsétlen pácienst, aki tehetetlenül fekszik itt egy szájkosárral arcán. Most ugy érezte, mintha egy nagy mélységbe zuhanna alá. Nem is volt olyan kellemetlen. Most legalább nem történhetik vele semmi baj. Nemsokára azután oly érzés fogta eli mintha megmerevedett volna, de gondolatában azért ott volt a bizonytalan emlékezés az operációra. Ezen most már bizonyára tul esett. Csodálkozott, hogy senki sem szól hozzá. Egyedül hagyták volna? Olyan elviselhetetlenül merevnek érezte magát, hogy nem tudott megfordulni, de kinyitotta száját, hogy azt mondhassa: „Itt van doktor ur?" de legnagyobb rémületére csak ugy tudott nyögni, mint egy kis gyerek. Szája nyitva maradt a nagy meglepetéstől. Ekkor érezte, hogy óriási nagy ujjak valami puhát tesznek szájába s egy ismeretlen hang mókázólag beszélget vele. Egészen elakadt a lélekzete. Először azt hitte, hogy megőrült. Percek multak el a várakozásban. Azután eszébe jutott, hogy megnézi a testét, ameddig nincs betakarva és — a kezei olyanok voltak mint egy törpéi, mint egy csecsemőé! Rémülve nézett rájuk. Most már bizonyos, hogy az operáció következtében meghalt és most újra született! Ez talán természetes magyarázat volt. De amellett az volt a különös és borzasztó, hogy egész előbbi életére visszagondolt. Tehát megint egy baby volt! De kié? Ez a kérdés gyötörte. Helyzetéből csak a szoba, menyezetét láthatta, de nem tudta megkülönböztetni, hogy palotában vagy kunyhóban van-e. Talán hercegnek született újra s most királyfi? Semmi gond! gondolá. Vagy talán egy szegény nyomorgó művész az apám, vagy egy szegény tanító tizenkét gyerekkel s én vagyok a tizenharmadik! Milyen borzasztó helyzet! Az óriási ujju személy beszélt valakihez s Lyburn figyelmesen hallgatott, hogy megtudjon valamit. — Igen, — mondá az asszony — a szegény teremtés még nem tud semmit és az első napokban nem is szabad neki megmondani. Pár perccel a kis féreg születése előtt halt meg. Igen, igen, azt mondták, hogy az operáció nagyon jól sikerült, de az ember mégis meghalt a sok erővesztésben. Szomorú esemény ! — Szent Isten — gondolá Lyburn; — én tehát az én feleségemnek a gyereke vagyok — és — én magamtól! — Nagyon kedves kis teremtés — mondá tovább a dajka s a bölcső fölé hajolt, miközben újra mókázó hangokat hallatott. — Dühében átkozódni szeretett volna, de csak gyermekes hangokat tudott kiadni. Egy darabig újra csendes maradt s gondolkozott. Vajon mi lesz most Ellenből? Özvegy maradt anyagi támasz nélkül. Ah, miért is nem csináltam javára egy életbiztosítást? Talán a mostoha apja — „Nagyapja" kellene mondania — segíteni fogja. De mi lesz vele azután ? Mi lesz ővele ? Neki mint egy szegény özvegy gyermekének, nem marad más hátra, mint a népiskola, később azután valami iroda. Mert — igy okoskodott tovább a szerencsétlen gyermek — nagy kérdés, hogy vajon örököltem-e én az