Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-28 / 133. szám

1910 október 527 DÉLMAGYARORSZAQ 13 e

, es Kelemen-ti. 7. Telefon FOGFÁJÁS ROSSZ I ellen kipróbált, biztos hafoaak 1tásu szer a F,'ank|-Íélfi szái,,y ,, |,viz. A leheletnek kellemes ellen!! filvelilfeira illatot ad, a fogak rom1 lását megakadályozza. Ara 70 filiér. fRAIL ANTAL ovógyszeríóro SZEGED, Folsöváros. mm erösiíésÉre CSARNOK. A főhadnagy. Irta Bíró Lajos. II. — Mert... az ezredes . .. ajánlott, — mondta remegő és halk hangon a főhadnagy. — De miért ajánlott? Éppen téged'? Az egész ezredből? Miért választottak éppen téged az egész garnizonból? Miért nem egy grófot? Miért nem a marsall unokaöcscsét? Miért nem a gárdából valakit? A főhadnagy odafordult a kapitányhoz; nem tudott válaszolni; aggódva és reszketve nézett rá és a szive összeszorult. A kapitány odahajolt hozzá és belesuttogta a fülébe: — Hát hol élsz te, hogy mindezt nem tudod? Ha az ezredirodában kevésbé lettél volna szorgalmas és inkább beszéltél volna néha egy-egy szót az emberekkel, akkor nem kerültél volna ilyen helyzetekbe ... A főhadnagy fájdalmasan várta a folytatást ; a kapitány körülnézett és még halkabban suttogta bele a fülébe: — A felséges asszony nagyon ... szerelmes természetű . . . Folyton őrzik, hogy valami.. . hibát ne kövessen el... Csak megbízható embereket eresztenek a közelébe... Most, amikor egyszerre megint lovagolni akart, olyan embert kerestek ki a számára... aki ... aki ... aki természetesen nagyon megbízható és aki ... aki még azonkívül a legkevésbé alkalmas is arra, hogy valami bolondság elkövetésére ingerelje ... A kapitány halkan beszélt; a főhadnagy egyszerre ugy érezte, hogy nagy ütést kap a fejére; a tompa fájdalom gyorsan leereszkedett a nyakába, azután a mellébe. A torkát és a mellét nagy fájás szorította öszsze, a kezében és a lábában jeges hidegséget érzett, az egész teste elhidegedett, a csontjai is fáztak és meg kellett kapaszkodnia a kapitányba, hogy el ne essék. — No, no, — mondta a kapitány. — No, no. Ránézett. — Hát ne légy ugy oda, — mondta neki. — Hát nincs ebben semmi. Csak tudnod kell a dolgot. Éppen azért, hogy okosan viselkedhess. A főhadnagy elrántotta a karjait. — Mi az ? — kiáltotta a kapitány. — Mit csinálsz. A főhadnagy nem válaszolt. Megfordult és elkezdett sietni. A kapitány ijedten kiabált utána, azután utána indult, a főhadnagy erre szaladni kezdett és eltűnt a sötétségben. Felrohant a lakására. Becsukta az ajtót! kulcsosai, kétszer, megrázta a kilincset: nem jöhet-e be senki. Meggyújtotta a lámpát, Odaállott a tükre elé. A tükörből az elfehéredett arca nézett vissza rá; előre hajolt, hogy jól lássa a szeplőket a bőrén; belenézett a kitágult szemébe; megfogta a fakó bajuszát és fájdalmasat tépett rajta. — A görbe orrom ! — mondta, Végignézett magán. — A görbe lábam ! — mondta. Visszafordult a tükörhöz. Utálattal és gyűlölettel nézte magát, szélesre kinyitotta a száját és kitátott szájjal, hangtalanul ordított rá magára. Azután sarkon fordult, rázuhant a díványára, lefelé fordította az arcát és sirt. Másnap halványan, vörös szemhéjakkal és halálos fáradtsággal várakozott a lovaglóiskolában. A királyné nem jött. Nem jött egy hétig. Egy hét múlva azonban már félötkor besuhogott. Türelmetlen volt, lázas, ideges. Toporzékolt, amiért nem hozták gyorsan a lovat. Felszökkent a nyeregbe, megsarkantyúzta a lovat, a ló ugrott egyet. Ekkor leszólt: — Ki fogok lovagolni. A főhadnagy megijedt. — Felséges asszony ... — mondta. — Kilovagolok! — mondta türelmetlenül és haragosan az asszony. — Akkor engedelmet kérek, hogy a magam számára is nyergeitessek egy lovat. — Do gyorsan! — kiáltotta a királyné. A főhadnagy kirohant. Maga tette fel a nyerget egy lóra, segített a kantározásnál, három perc múlva szaladt vissza a lovardába. A királyné bent körben galoppozott, dühösen sarkantyúzta a lovát; a ló horkolt és szakadt róla a tajték. A főhadnagy jelentette, hogy készen van. A királyné nem válaszolt; odagaloppozott a kijárathoz, lépésben átment az előcsarnokon, kiment az ajtón és gyors ügetésben elindult. A főhadnagy felkapaszkodott a lovára, megszorította és vágtatva indult a királyné után. Utolérte. Nem ment melléje; mögötte maradt egy félméterrel. A királyné kilovagolt a vár nyugati kapuján és elindult a fontenayi erdők felé; két perc múlva megsarkantyúzta a lovát és vad vágtatásba fogott; egyre sarkantyúzta a lovát, a ló nyögött és fujt és repült; a főhadnagy kétségbeesve szorította a lovát és rémülten vigyázott a fél méterre. A királyné egyszerre megrántotta a kantárszárat és lépésbe fogta a lovát. A főhadnagy melléje került és izgatott erőfeszítéssel rántotta vissza a lova száját. A háta mögött ekkor lódobogást hallott. Visszanézett. Egy ezíistzsinóros lakáj lovagolt mögötte és két kézzel tartotta vissza a lovát, hogy melléje ne kerüljön. A főhadnagy belenézett a lakáj alázatos, buzgó, borotvált arcába és nagy hidegség futott végig rajta, azután gyors, nagy melegség. A lakájnak senki sem parancsolta, hogy nyeregbe üljön. — Ez őrködni jött, — mondta magában. Lassan lovagoltak előre; a királyné letért az útról és nekivágott a mezőnek. Fél méterrel mögötte lovagolt a főhadnagy ; a főhadnagy mögött a lakáj. Átlovagoltak egy alacsony cserépen; azután újra széles mezőre értek. A mező egyik szélén árok volt, a másik szélén magas kőfal. A királyné egyenesen nekilovagolt a kőfalnak. A főhadnagy rémülten nézte, mit csinál. A királyné végiglovagolt a kőfal mellett; egy ajtóhoz értek; itt megállott. Hátraszólt: — Kinyitni. A lakáj leugrott a lóról és odament az ajtóhoz. A nehéz vaskilincset megfogta éa megnyomta. Az ajtó nem nyílt ki. A lakáj hátrafordult. — Felséges asszony, — mondta — a királyi vadaskert ajtait csak belülről lehel kinyitni. Körül kellene lovagolni. A királyné összehúzta a homlokát, elfordult a lakájtól és megvetően és halkan mondta bele a levegőbe: — Át kell ugratni. A főhadnagynak nagyot dobbant a szive. Ránézett a falra. Magasabb másfél méternél. Őrültség. Ismeretlen lóval. Ránézett a királynéra, nagy forróság futotta át; a forróság elárasztotta a fejét. A királyné pillantása odatévedt rá és lenézően siklott el róla. Őrültség. De őrültséget kell csinálni. Megfordította a lovát. Száz méterre visszalovagolt. Érezte, hogy az asszony meglepetve nézi. A vér forrón zúgott a fejében. B'eszesre fogta a kantárszárat, megszorította a loVa oldalát; a ló vágtatni kezdett; a fele utón ki akart törni; ekkor tébolyodott dühvel vágta bele a sarkantyúját; a ló fájdalmasan felhorkolt; repült, neki a falnak; ekkor ujra belevágta a sarkantyúját, ott voltak a falnál, megeresztette a kantárszárat, érezte, hogyan emelkedik fel a levegőbe, a ló repült, át a falon, ő biztosan a nyeregben, tudta, hogy a fal fölött van, azután cserjebokrok között, egy csomó tüskés ág között lent voltak a földön. Ujra megkapta a kantárszárat, visszafordult a fal felé, leugrott a nyeregből, a kulcson fordított egyet és szélesre kinyitotta az ajtót. A királyné belovagolt. Az arca piros volt, a szemei jókedvűen csillogtak, megrázta a fejét és a szőke hajából kiszabadult néhány fürt. Kiegyenesedve ült a lovon, megeleventilt, felélénkült. Hosszú, izgatott lélekzeteket vett; odafordult a főhadnagyhoz, csillogó szemmel nézett le rá, lehajolt feléje és csendesen, elragadtatva mondta: — Bravó! Bravó! Nagyon szép volt. Gyönyörű volt. A főhadnagy lihegve állott a földön; a ruhája tiz helyen elszakadt, az arcát és a kezét véresre karcolták az ágak, de a szivét nagy, édes boldogság melegítette át. Nem szólt, fáradtan, boldogan és hűségesen nézett fel a királynéra. Az asszony ekkor még lejebb hajolt hozzá, a szája remegett, az orrát egy hosszú, lihegő lélegzet tágította ki, az egész arca vonaglott az izgalomtól, a szeme kitágulva és világítva kereste a főhadnagy szemét. Remegő szájjal mosolygott és lihegve súgta: — Meg tudná még egyszer csinálni?... A kedvemért . . . Innen "bentről nézném... A főhadnagy megdöbbenve pillantott rá; hideg futott végig a hátán és nem tudott válaszolni. Az asszony lihegve hajolt le hozzá; j választ várt; azután lassan meghidegedett az arca, felemelte a fejét és el akart fordulni. Ebben a pillanatban dadogva és remegő hangon szólalt meg a lakáj: — Felség... biztos halál volna... A királyné ajka hidegen és megvetően húzódott le; a főhadnagyon ekkor ujra forróság futott át, a vére ujra részeggé tette; megszólalt és most válaszolt a kérdésre: — Igen, felség. A királynénak kimosolygott az arca; halkan felsikoltott, a szemei ujra kitágullak, hosszú lélegzetet vett és csendesen, sóhajtva és gyönyörűséggel mondta: — Még egyszer... Csak egyszer... A főhadnagy felült a lóra és kilpvagolt az ajtón. A királyné megállott az ajtóban, hogy az egész ugratáfit lássa. A főhadnagy lassú ügetésben ment ki a mezőre. Messzire kilovagolt, hogy hosszú nekiirafliodást vehessen. Amikor érezte, hogy meg kell fordulnia, egyszerre nagy rémület szorította össze a Ez okból a berendezés eladó, a helyiség január l-re kiadó. Inga-, fali-, serkentő-, riiszórákat és zsebórákat a saját beSzerzési árakon bocsátjuk a vevőközönség rendelkezésére!! Weisz J. Hugó és Társa "¡í 3SE5K5