Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-28 / 133. szám

1910. I. évfolyam, 133. szám Péntek, október 28 Sízpontl szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ca Korona-utca 15. szám c=a Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., cj Városház-utca 3. szám c=3 ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R 12*negyedévre. R 6— egy hónapra K 2'Egyes szám ára 10 fillér ELOFIZETESI AR VIDÉKÉN: egész évre. R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre . R 7-— egy hónapra R 2'40 szám ára 10 fillér TELEPON-SZAM: Szerkesztőség 835 a Kiadóhivatal 33} Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—11 Lukács ekszpozéja. Nemzetközi parlamenti szokás, hogy a pénzügyminiszter, amikor benyújtja a jövő évi állami költségvetést, beszédet mond. Ez a beszéd csak nyitány, á nagy parlamenti koncert csak ezután következik. A költségvetési füzeteket átveszik a képviselők és az újságok, belemélyednek a számokba és a megokolás részleteiben kutatnak és bírálnak. Aztán jön a bizottságok munkája, majd a parlamenté. A költségvetési vita keretében minden elfér, ami csak összefüggésben van a politikával. Vágyak, remények, csalódások, panaszok, keserűségek, jogos és jogtalan igények és ambíciók mind ott settenkednek a költségvetés számkolumnái mögött és várják a parlamenti érvényesülést. Az ekszpozé a nyitány, mely ezt a nagy bonyolódott koncertet bevezeti, A pénzügyminiszter itt a szerző és dii'igens egy személyben. A preludium itt nagyon fontos. Keresik benne az egész mü motívumait, hangját, irányát. Argusszemek figyelik, hogy nincs-e benne hamis hang, disszonáncia. Azért a dirigensek, néha, hogy előre biztosítsák maguknak a hatást, triíkkökhöz folyamodnak. Csillogó hangszereléssel takarják a tartalom ürességét, lármával, síppal, dobbal, trombitával a bántó, zavaró hangokat. A hallgatót, ha már meggyőzni nem tudják, zavarba akarják ejteni. Lukács László ekszpozéja ment volt minden csillogó szólamtól, sőt csodálatos, még csak a hatalmas számkoluinnák sem ejtették zavarba a hallgatót. Csöndes, nyugodt, nagyon világos ismertetése volt ez egy hatalmas munkának. A magyar állam háztartását az a veszedelem fenyegette, hogy egyensúlya fölborul. Hogy nem lesz képes hatalmas bevételeiből egyre növekedő kiadásait fedezni. Egy szerencsétlen kormányzási korszak, melyekhez mámoros remények fűződtek, a keserves csalódásokért azzal kárpótolta híveit, hogy rendszertelenül, pénzügyi erőre és gazdasági célra és produktivitásra való tekintet és számítás nélkül, szórta a milliókat, csakhogy gyöngülő politikai pozícióját megerősítse. A kiadások emelésében már nem is jogos és jogtalan igények döntöttek, hanem az ízlések ős ötletek. Olyan időben, amikor már félévi törvényenkivülisóg intett a legnagyobb óvatosságra, egy pénzügyileg szerencsés esztendő — az 1907-iki — annyira elbizakodottá tette, hogy határt és féket nem isinertek ott, ahol bármily jelentéktelen politikai érdek követelte a maga jussát. Nem gondoltak rá, hogy a szerencse forgandó és a gazdasági és politikai konjunktúrák sem tartanak örökké. Pedig nem tartanak. A Hédervárykormány üres állampénztárakat és ujabb eksz-lekszet vett át elődjétől és az előző év számadásait, melyben kerek száznegyven millió korona volt a tiszta deficit. Tegnap pedig Lukács László pénzügyminiszter benyújtott egy költségvetést, mely ötvenezer korona fölösleggel záródik. A szkepszis és a koalíciós lelkiismeret rögtön fölriad : Mit jelent ez ? Az 1909-iki költségvetés is fölösleggel záródott és a deficit csak a zárószámadásokból derült ki. Az urak azonban vagy képmutatók, vagy nagyon gyarlók a lélektani ismereteik. Hát mit gondolnak az urak, a kormánynak, ha csak saját kényelmét és politikai érdekeit veszi, nem lett volna sokkal egyszerűbb és kényelmesebb a zárószámadásokra hivatkozva, deficites költségvetést készíteni, miután ezért a felelősséget nyugodt lelkiismerettel elődjeikre háríthatják ? Nem lett volna sokkal kényelmesebb szélesebbre szabni a kormányzási eszközök kereteit, magának szabadabb mozgást biztosítani és miután most ezt politikai veszély és felelősség nélkül megtehetik, utólag tüntetni a kedvező eredményekkel ? Hisz épen ebben van a Héderváry-korinány költségvetésének és Lukács László ekszpozéjának meggyőző ereje, hogy a pénzMindent a maga idejében. — Házasélet. — Irta Abontji Árpád. — Édes, kedves, drága férjecském, ki sem mondhatom, mennyire el vagyok ragadtatva! Tehát csakugyan igaz ? Megvette nekem azokat a szép gyöngyöket? — Meg. Itt vannak. — Istenem, milyen kedves figyelem! Maga a legjobb és leggyöngédebb ember a világon. Mutassa, mutassa! — Milyen szépek! így még sokkal szebbek, mint amilyenek az ékszerész kirakatában voltak. Adja, rögtön fölteszem. Jól fognak állani a nyakamon. Nézzen ide. Szép vagyok ? — Elragadó. — Igazán? — Becsületemre! Olyanok, mint a fényes tejcsöppek a legvakitóbb havon. — Ne hízelegjen, rossz ember . . . — Igazság, nem hízelgés, — bár a hasonlat eléggé messze esik a jóizléstul. A maga nyaka azonban, kedves Sárika, csakugyan olyan vakitó fehér, mint a friss hó és én épen nem találnám csodálatosnak, ha valamelyik modern Párls — például a fess Kálmán — egy hó'sies elhatározással okot adna a második trójai háborúra. — Csak nem tételezi föl rólam, hogy elraboltatni engedjem magam a maga oldala mellől ? — Hja, kedves Sárika, minden attól függ, hogy Páris királyfit, — aki hasonló vérforraló hősiességre elszánja magát — ebben a mai kétségbeejtően szürke világban kinek hívják. Az öreg miniszteri tanácsos — házunk legállhatatosabb jóbarátja s az ön keddi zsnrjainak legcsudálatosabb étvágyú törzsvendége — természetesen hasztalan pályázik a nó'szöktető hős sikamlós hírnevére. Az alezredes nemkülönben. A többiek, tizen-tizenketten, szintén hiába. De már a fess Kálmán ... az más. — Megint a Kálmán . . . Hallja, uracskám, ne rontsa le a második pillanatban, amit az elsőben olyan kedvesen fölépített. Ha fölingerel és elkeserít, nincs joga tőlem hálát követelni ezért a pompás ajándékért, amclylyel meglepett. Kellemesen és váratlanul lepett meg — mondhatom, — mert már nem számítottam rá, hogy hetekig tartó koldulásomnak engedni fog. — Huh, be hatalmas kifejezései vannak! Ugy hangzik a dolog, mintha idestova két éves házasságunk egész szépséges ideje alatt mindent koldulással kellett volna tőlem kicsikarnia, — Azt nem mondom. — Kár, hogy nem mondja. — Na, tessék, most már meg milyen epés ! Ajándékot hoz, aztán meg ő az, aki ingerel és ő, aki epéskedik. Azonnal csókoljon meg. — Nagyon szívesen. — Juj, milyen hideg . . . — Dehogy ! Egyébiránt mindenki ugy csókol,1?ahogy tud. — Mondja csak, nincs banálisabb megjegyzése ? — Van. — De remélem, hogy nem akarja elmondani? Általában, kedves barátom, egy idő óta azt veszem észre . . . Meg akarja tudni, hogy mit veszek rajta észre egy idő óta? Nem kíváncsi rá? — Nem biz én. — Nem ? Hát ez elég nagy hiba, de van benne jókora adag gőgös önérzet is. Ilyen hangon csak az szokta visszautasítani a felesége nyíltságát, aki meg van róla győződve, hogy a világ legtökéletesebb mintaférje. — Nem képzelődöm és nem vagyok „mintaférj." — Nem bizony, pedig eleinte az volt és én büszkén és boldogan dicsekedhettem a mamának, — akinek kegyeit sokkal inkább meg tudta, nyerni, mint a papáét, aki vidám öreg ur, maga pedig még tarokkozni sem tud, — hogy sokkal jobban jártam magával, mintha a „fess" Kálmán ajánlatát fogadtam volna el, aki inni, lovagolni, táncolni, tarokkozni ugy tud, mint egy földesúr, férjnek azonban csak olyan hitves mellé való, aki kemény kézzel tudja tartani a gyeplőt és az ilyen rabiátus embert bele tudja szeliditeni az alázatos és engedelmes rabszolgasorsba. Erre én képtelen lettem volna. Tapasztalhatta saját magán. — Ugy emlékszem, mintha nem adtam volna rá okot, hogy megszeliditsenek. — Nem adott, — ebben igaza van. A mult évben még mintaférj volt. Elsőrangú tisztviselő a minisztériumban, ahol a „fess" Kálmán semmire sem fogja vinni, okosabb tehát, ha lemegy a megyénkbe képviselőnek, vagy főispánnak, mint az apja — és legelsőrangú férj itthon és mindenütt. De ez csak a mult évben volt így. Az idén borzasztóan elromlott. Annyira elromlott, hogy rá sem lehetett ismerni.