Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-23 / 129. szám

1910 október 23 DEL MAGYARORSZÁG 19 mint egy haragos és szerelmes monstrum, félelmetesen hol jobbra, hol balra ringatta magát, az egyik toronynyilástól a másikig, hogy szinte kiugrott az egyiken, kettős tompa hangot adva magából, amely állandó zugó visszhangban egymásba folyt, a szabá­lyos ritmust hirtelen megtörte és egyszerre gyorsabb ütemben zengett, amig harmonikus rengésben, kristálytiszta csengéssel, ünnepé­lyesen messzecsendülve, szét nem olvadt. Ott alant felébredtek a mezők a hangnak, a növekvő fénynek hullámaitól; a ködök fosz­ladoztak és* amint eloszoltak, a hajnali nap­fény bearanyozta őket. A lankák a vörös­réz fényében ragyogtak ... És most ujabb hang csöndült fel: a Strega, a boszorkány harangcsöngése, rekedten, de áthatóan, mint szűkölő vonitás egy vadállat dühös bömbölé­sével szemben. És újból uj hang; fürge pőrölyütésekhez hasonló hangjával a Cate­rina, a „csalimadár" derűs, tiszta harang­csengésével, amely könnyedén, elevenen tova­hullámzott és ugy zengett, mint jégeső a kristálykupolán. És végül a távoli tornzok felébredt harangjainak visszhangjai: a vörös tornyú, cserfák között rejtőző S. Rocco cam­panile, az átfúrt cukor süveghez hasonló Sa. Teresa, a S. Franceskó campanile, a kolos­tori harangtorony . . . tiz, tizenöt zengő érc­ajak küldte az ég felé változatos hangú, vidám, egészséges vasárnapi himnuszát, a napfényben tündöklő campagna fölött. Biasce valósággal megrészegedett ettől a zengéstől-bongástól. Látni kellett azt a csontos, izmos sihedert, homlokán azzal a nagy, vöröses sebhelyével, amint pihegve, karjait hányva-vetve bele­kapaszkodik a kötelekbe, mint valami majom, fölemelteti magát a Lupa hatalmas erejétől, felkúszik a kis loggáig, hogy a két másik szörnyeteg tompa rezgése közt utolsót kon­gasson a Canterinával. Ott fönt ő volt a király. Az újraéledő bo­rostyán fiatal erővel kúszott fel a hullongó vakolatú ódön falakra; körülfonta a tető gerendáit, mint élő törzset: befödte függöny gyanánt a vöröses téglákat apró, vörös, ra­gyogó, zománcos lemezhez hasonló leveleivel; lelógtak a széles nyílásokra, mint finom, vékony, csirázó folyondárok, körülfolyták a kis üstalaku vidám fecskefészkeket: uj és régi fészkeket, tele szerelmesen csicsergő fecskékkel. Biascet félkegyelmünek mondták; de ott fent király volt ő és poéta. Amikor a derűs ég kupolája alatt virágos mezők illatoztak és az Adria ragyogó napfényben csjllogott s rajta narancssárga vitorlák su­hantak és az utcák munkától voltak vissz­hangosak, ő ugy állt ott fönt a torony or­mán, mint egy vad sólyom. Amikor nem volt más dolga, egyik fülét a Lupának, ennek az ő szép és félelmetes vadjának oldalába fektette, aki egy este odasújtott az ő hom­lokára és sebet ütött rajta; olykor ujjával megkopogtatta a harangot és el-elhallgatta hosszasan csengő, édes, rezgő hangját. Mel­lette a Canterina, a csalimadár, kecsesen ragyogott arabeszkjeivel, betűivel és Szent Antal domborművű képeivel. Beljebb a Strega, a boszorkány mutatta hatalmas hasát, amely hosszában megrepedt és tördeléses, zúzott száját. Oh, milyen fantasztikus ötleteket, milyen tarka és bizarr álmokat ébresztett benne ez a három harang! Mily költői hangulatokat, telve szenvedélylyel és vágvgyal! És milyen szépen és bájosan emelkedett ki ezekből a mély hanghullámokból a lángoló déli nap­fényben Zolfina képe, majd pedig eltűnt es­ténként, vecsernyék idején, amikor a Lupa mélabús, fáradt hangja felhangzott és lassan elbágyadt, amig csak végleg el nem halt * * * Egy áprilisi délután találkoztak ott lent a margarétás lapályon, Monna diófái mögött, amikor az égbolt opálos fényű volt felettük és nyugat felé violás foltok úszkáltak az égen. Zolfina énekelve füvet kaszált a vem­hes teheneknek: a tavaszi illat mámora fejébe szállt, mint az októberi must szaga. Egyszerre csak, amint lehajolt, meztelen testéhez szorította szoknyáját könnyedén, mintha csak a testét cirógatná s kéjesen lehunyta a szemét. Biasce himbálózva jött feléje, sapkáját hátratolva fején, egy bokrétácska szegfüvei a füle fölött. Nem volt csúnya legény Biasce: nagy, fekete szeme volt, tele vad, borús szo­morúsággal, szinte nostalgiával és szeme foglyul ejtett, leigázott vad állatok bús­komor szemére emlékeztetett; a hangjában pedig valami varázslatos, nem is emberi mélység volt; változatok, hajlékonyság, gyöngédség és lágyság ismeretlen volt előtte; ott fönt, a harangjai között, ebben a nagy magánosságban, fönt a szabad levegőben, a nagy napfényben, érces mélységű lett a hagja, amely olykor hirtelen torokhanggá változott. — 0, Zolfina, mit csinálsz ? — Szénát sarlózok Mecchele koma tejelő tehenének. Szénát! — felelte a szőke leány, még mindig meghajolva, reszkető keblekkel, amint ,a lesarlózott füvet összeszedte. — 0, Zolfina, érzed ezt a szagot? Fönt állottam a campanile tetején és néztem a vi­torlákat, amelyeket a szél a görög tenger felé hajtott. És te elmentél ott alattam ós azt a nótát énekelted, hogy: Fiore d'erbette ... Elhallgatott, mert ugy érezte, hogy a torka hirtelen elszorul. Mindketten szótlanul állot­tak ott és hallgatták a diófák suttogását és a tenger távoli mormolását. — Segítsek neked? — szólalt meg végre Biasce sápadtan és szintén lehajolt a fűbe, ahol az üde és dus vegetációban idegesen, mohón és sóváran kereste Zolfina kezét. Két szép kis gyík siklott el a réten nyíl­sebesen és eltűntek a galagonya-sövényben. Biasce karonragadta Zolfinát. — Ereszsz el! — suttogta elhaló hangon a leány. — Ereszsz el Biasce! — De a fiu átölelte és Zolfina hagyta, hogy Biasca meg­csókolja, viszonozta is a csókot és azt mondta: — Nem! Nem! — és odanyújtotta a fiúnak az ajkát, ezt a gyönyörű üde, vörös ajkat, amely olyan volt, mint egy bibor ijj. A szerelmük vad volt és ez a vadság még egyre nőtt, egyre nőtt, terjedt és a rét zöld tengerében Zolfina vörös fejkendőjével olyan volt, mint egy fakadó rózsa. 0, milyen öröm volt ezután a seregélyek csivogását hallani az alacsony almafák, naspolyafák és búbos loncok alatt, a rét sárga virágtengerében, mialatt a Szent Antal templomának Can­teriná-ja boldogan csengett-bongott, mint valami szerelmes rigó! De egy reggel, amikor Biasce a kútnál egy bokréta frissen szedett ibolyával várta Zolfi­nát, az nem jött, mert fekete himlős lázzal ágynak esett. Szegény Biasce, amikor ezt megtudta, ugy érezte, megdermed a vére és még jobban támolygott és szédült, mint azon az éjsza­kán, amikor a Lupa megsebezte homlokán. És mégis fel kellett mennie a harangtoronyba, ki kellett nyújtania a karjait és húzni a ha­rang kötelét, neki, most, amikor a szive két­ségbeeséssel volt tele, neki, a virágvasárnap boldog zajában, a nap csodálatos derűs ra­gyogásában, az olajfalombok, kifüggesztett szőnyegek és zászlódiszek közepette, a töm­jénillatban, éneklések és fohászok közben, mialatt az ő szegény szőke Zolfinája, ki tudja, mint szenved, — ó, Vergine benedetta, ki tudja, mint szenved! Félelemmel és aggódással teli napok kö­vetkeztek. Amikor besötétedett, ott kóborolt a beteg Zolfina házatáján, mint sakál a te­mető körül; meg-megállt a kivilágított szoba bezárt ablakai alatt, sírástól megdagadt szemmel nézté az üvegre vetődő, el-eltünő árnyékokat, idegesen hallgatta á kiszűrődő hangokat és kezét a fájdalomtól s zokogástól remegő mellére szorította; majd megint szinte magánkívül körüljárta a házat, vagy menedéket keresve, fölmászott a loggettába. Ott fönt, az éjszaka hosszú, végnélküli órái­ban, mozdulatlan harangjai mellett végig­nyúlva feküdt a hatalmas gerendákon, a halottnál is sápadtabban: lent, a holdfényes csöndes utcákon lélek sem járt; a tenger szomorúan fehérlett a messzeségben, egy­hangú mormolással rohantak a hullámok az elhagyott partra; fölötte a komor égbolt. És ott lent, az alatt a háztető alatt, amely alig-alig hogy odalátszott, Zoliina agóniában feküdt az ágyban, némán, szétroncsolt arc­cal, amelyen gennyes anyagú hólyagok ütöttek át, némán, mialatt a lámpafény el­sápadt az egyre közeledő pirkadásban és a suttogásszerü imádságok és fohászkodások sóhajtásokká és zokogássá változtak. Nehe­zen, bágyadtan emelte föl Zolfina kétszer­háromszor szőke fejecskéjét, mint hogyha beszélni akarna, de a szavak elhaltak tor­kában, a levegő elszökött előle és a fény is elszökött: a megfojtott bárány halk hörgé­séhez hasonlóan elhalt az utolsó lélekzet­vétele is; majd jött a jeges dermedés. * * * Biasce lement, hogy megnézze szegény halottját. Kábultan, üveges szemmel nézte a ravatalt, amely frissen szedett virágokkal volt boritva és amelyek között ott feküdt a fehér, tiszta fátyol alatt, a halott, már föl­oszlásnak indult ifjú test. Pár pillanatig nézte, szinte kábultan, a tömegben elve­gyülve; majd elrohant, visszament az odú­jába, fölmászott a falépcsőkön, megragadta a Canterina harangkötelét, hurkot kötött belé, a fejét beleszorította és elengedte ma­gát az ür fölött... A fölakasztott Biasce meg-megrándult és a nagypénteki ájtatos csöndben a Canterina hirtelen ötöt vagy hatot kongott, ezüstös csengéssel, derűsen, az életöröm hangján, és elriasztotta, a napfénybe űzte ki a tető alól a fecskerajt. Sávé- és Tea­Kivonat Kotánvi M srjeovzéhébfil. Nyers kávé* Jamaika, fél kilogramm 1.35 Portorico, fél kilogramm • •••••• *«« K 1.50 Guba, fél kilogramm ..«••••••••• K 1.60 Arany Jáva, fél kilogramm K 1 60 PörkSlt kávé. Saját Tillanyeriíre berendezett flöz-pörköldémbífl. Jóminöségü, fél kilogramm K 1.50 Finom minőségű, fél kilogramm . K 1.S0 Legfinomabb keverék (Cuba, Arany Menádó, Mocca) fél kilogramm K 2.20 Tea. Törmelék-tea, fél kilogramm K 2.50 (,'ongó-tea, fél kilogramm K 8.—1 Családi keverék, fél kilogramm ........ K 5.— Legfinomabb Királv-tea, fél kilogramm ..... K 6.— Ceylon-tea, a legerősebb zamatu, fél kilogramm • K 6.— Kitűnő teasütemény-keverék, fél kilogramm . . K 0.80 Rum. 1 liter családi tea-rnm ........... K 1.70 1 liter finom Brazíliai rum . . K 2.20 1 üveg héttized liter finom Jamaika-rnm . . . . K 3.20 Vidéki megrendelések utánvéttel franco pontosan eszkUzültetnek­KOTANYI JÁNOS nagykereskedő Szeged, Kárász-utca 5. szám. Budapest, Bécs, Berlin, Abbázia. g. A kolera veszélyére való tekintettel a szántói savanyuviz-forrás kezelősége elhatározta, hogy elsőrangú baktériummentes savanyuvizét rendkívül olcsó áron bocsájtja elárusitásra. Az árak a következők:. utántöltés: Va literes 32 fillér V* liter 24 fillér 1 , » l6/» „ o - » 46 „ 1 „ 32 „ 56 „ 1Vio„ 40 „ 64 * 2 „ 44 „ Már 10 palack vételénél költségmen­tesen házhoz szállitom. A szántói természe­tes savanyúvíz Bornak: fiiszer! Betegnek: gyógyszer! Egészségnek: óvszer! „Szántói" savanyúvíz főelárusitója: áeríéSZ Gytllfl csemege-kereskedő Kelemen- és ííőlcsey-utca sarok

Next

/
Thumbnails
Contents