Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-02 / 111. szám

DÉL-MAGYARORSZÁG 19ÍÖ október ? csak a szükségszerű következmény, a gyermeknevelés marad meg. Ezen a ponton közbe kell lépnie a törvénynek és szükség esetén az egyén szabadságát is korlátoznia kell, mert megkívánja a köz érdeke. Igazságtalanság férfiakat és nőket egyaránt arra Ítélni, hogy a napimunka után szükséges pihenés és üdülés óráit egy ellenség társaságában töltsék el, aki elkeseríti az életüket. Ha a nyugati törvényhozás bölcsesége a válás terén abból áll, hogy a házastársak és a család érdekét védi még akkor is, ha az érdekeltek gyűlölik egymást, akkor hozzátartozik a bölcsességhez, hogy a mindennapi jelenségek el ne térítsék a figyelmét a lényegtől, mert a meglevő bajokat kell előbb gyógyítani, csak azután lehet uj helyzetet teremteni. Gyakran megesik (az újságok a legjobb tanuk), hogy a férj a közeledő kocsi alá löki a feleségét, hogy megszabaduljon tőle. Mások megölik, vagy más módon teszik el láb alól. Sok házasember ugy kerüli a hazáját a házassági törvények miatt, mint a bűnös a börtönt. Sok férj, aki gyűlöli a feleségét és sok feleség, aki gyűlöli a férjét, más nővel vagy férfivel folytat tiltott viszonyt, hogy meg ne szegje a törvényt, amely a házasságot legalább névleg fenn akarja tartani. A legalsóbb néposztálybeli férfi erkölcstelen életmódra kényszeríti a feleségót. Mily rettenetes formában mutatkozik itt a törvény hibája! Bármilyen érveket hozzanak fel a válási tilalom mellett, az ellene szólók erősebbek. Amikor ezt mondom, korántsem kívánom, hogy a törvény a házasságkötést, amelyet én is hagyrabecsülök, egyszerű szerződéssé degradálja, ame lyet egy szóval fel lehet bontani; azt kívánom ezzel szemben, hogy a korlátozásban ne menjünk olyan messze, mint ma. Époly kevéssé kívánom, hogy a váláshoz csak a férfinak legyen joga, hanem azt kivánom, hogy ez a jog a nőt is megillesse. Elmúlt már Európában az a barbár korszak, amikor a nő a férfi akaratának volt alárendelve; remélhetőleg nálunk Keleten is hamarosan vége lesz annak a korszaknak és megértjük, hogy a nő nem alsóbbrendű lény, mint a férfi. Valóban csodálom, hogy minden téren abszolút szabadság, a válás dolgában azonban abszolút zsarnokság uralkodik. Nem helyes, hogy itt Nyugaton, amelynek az elsőségét a világ a szabadság terén is elösmeri, válási kérdésekben ennyire megnyirbálják az egyéni szabadságot! Fordította G. J. m A buszú. Irta Móna Lajos. I. — De esküszöm asszonyom, senki sincs a közelben. Ön téved. — Nem, nem tévedek. Határozijttan hal! lottam a hálószobámba vezető ajtó nyikorgását. Kérem, távozzék. Ha valaki meglátta a szobámban, pláne, mikor megcsókolt, menten szól az uramnak s akkor végünk' van, nekem is, magának is. A szép Horváth né kérőleg emelte tekintetét Kende ügyvédre, ki szótlanul meghajolt, megcsókolta a feléje nyújtott kezet és indult. Az ajtóban még egyszer megfordult: — Holnap újra jövök. Az asszony nem válaszolt, csak bágyadtan bólintott s midőn Kende mögött az ajtó becsukódott, fáradtan hanyatlott a pamlag bársonypárnájára. Lethargikus mozdulatlanságban feküdt igy néhány percig. Az ajtó lassan kinyílott s Margit, Horváthné leánya lépett be nesztelenül. Margit minden tekintetben anyjára hasonlított. Az ébenfekete haj, nagy fekete szemek, az orr s a finoman metszett száj, végül alakjának nyulánksága tökéletesen az anyja mása volt. Tizenhat éves lehetett, de már oly tapasztalt, hogy saját nézetei és véleményei voltak oly dolgokról, melyekről más az 5 korában lévő leányok még beszélni sem tudtak. Anyjával mindig bizonyos félelemmel vegyes tisztelettel beszélt, csak épen a szeretet hiányzott a hangjából. — Ma nem mész sehová, anyám? kérdezte mikor belépett. — Nem. A fejem fáj s különös rossz kedvem van. — Megbántott valaki? — Nem. Semmi különös sem történt velem. Csak épen, hogy rossz kedvem van. — Ugy? Te semminek nevezed azt, ha valaki engedelmed nélkül megcsókol? Vagy megengedted? Horváthné fölvetette fejét és mereven nézett a leányára. — Hogyan? Te . . , tudod, te láttad, hogy . . . — Igen, hogy megcsókolt a nyomorult, aki a kezemet merte megkérni. Horváthné félig aléltan roskadt a pamlagra. Nem mert a leánya szemébe nézni, mely szemek most szokatlan tűzzel égtek. — Szegény apa, — szólt Margit szomorúan, — ha tudná, hogy felesége a jövendő vejével csalja meg, nem tudom, mit tenne. Horváthné, ki ezalatt újra eszmélt s teljesen visszanyerte az önuralmát, előbb dühösen végigmérte a leányát, azután kiegyenesedve felállt s a hálószobája felé tartott. -— Egy szóra még anyám. Nem azért szóltam neked, hogy szemrehányásokat tegyek, hanem, hogy megkérjelek, utasítsd ki Bélát, ha újra jön, vagy egyáltalán ne ereszd be ebbe a lakásba. — De miért? — szólt visszafordulva az asszony, mert megcsókolt? Egy csók még nem jelent semmit. Hirtelen fellobbant a szenvedélye s nem birt uralkodni magán. — Egy hét óta minden nap látom a szenvedélyét fellobbanni — felelt nyugodtan Margit — s különben holnapra is biztosította magát egy kis feilobhanásra. Horváthné sápadtan, reszkető kezekkel nyitotta az ajtót. Erre nem tudott mit felelni. Csak csöndesen, vissza se fordulva, szólt: — Te is biztosithatod. II. A bosnyák zenekar az Upor-kávéházban Strausz „Eiektrá"-jából adott elö részleteket. Az utolsó akkordok után a közönség zugó tapssal honorálta a kitűnő előadást. Horváthék nagy társaságban ültek a zenekar közelében. Kende Margit mellett ült és egészen hozzáhajolva beszélgetett vele. Margit feltűnően hátat fordított neki, amit Kende Béla, ki nem ismerte az előzményeket, nem tudott mire magyarázni. — Miért rosszkedvű, Margit? — Engem ne nevezzen Margitnak. — Ejnye. De rossz kedve van ma a kisasszonynak. Azért egy kicsit felém fordulhatna, Tudja, az emberek rosszak s tudj' Isten mire gondolnak, ha látni fogják, hogy magácska a vőlegényének hátat fordit. — A nyilvánosság előtt ön még nem a vőlegényem. S nagyon meg fogom gondolni a dolgot, mielőtt végleg igent mondanék. — De hát miért Margit? Én bántottam meg? Vagy valaki rosszat mondott rólam? Hiszen maga okos kis leány ós nem ül föl ilyen pletykáknak. És ha nem szól, nem is védekezhetem. Margit most már Kende felé fordult. Valami fojtogatta a torkát. Sirni szeretett volna. Most látta csak, hogy jobban szereti Bélát, semmint csak ugy, se nekem, se neked, ki tudta volna adni az útját. — Nézze Béla — szólt elfojtott hangon — ón nem akartam magának semmit se szólni, csak ugy minden felvilágosítás nélkül, még a közelemből is elkergetni. Látom, ha ön faggat, ehhez gyönge vagyok. Legyen. Szólok. Ne vegye tehát erős sértésnek, ha azt mondom önnek: gyáva, csaló! Ezek még mind igen gyönge jelzők az ön alávalóságához. — De Margit, az ég szerelmére, ne olyan hangosan, valaki meghallhatja és ... — Látja, most is arra gonclol, hogy valaki meghallhatja. Ezért gyáva, amellett, hogy csaló. Gyáva volt, midőn az anyámmal megcsalt engem, a menyasszonyát. Gyáva lett, mikor sejteni kezdte, hogy megneszelnek valamit és nem ment többé fel az anyámhoz. És most is gyáva, mert fél a botránytól, fél, hogy, igazolni kellene magát ocsmány tetteiért, Es ilyen embernek legyek én a felesége? Soha. Inkább a halált választom, mint a maga oldalán az életet! Kende erre a nem várt kitörésre perceki» nem volt képes válaszolni. Azután csöndesen kérdezte: — Ki bolondította el a fejét ezekkel az ostobaságokkal ? — Orcátlan, még tagadni mer? Én magam láttam. — Hát tudja Margit, miért nem járok az utóbbi időkben az anyjához? Nem gyávaságból. Hiszen nem is tudtam, hogy valakinek tudomása van erről a kalandról. Igen, szerelmes voltam az anyjába. De csak rövid ideig. Azután összehasonlítottam kettejüket. Magát Margit és az édesanyját és . .. — Nos ós? — És arra a tapasztalatra jutottam, hogy minek nekem a túlérett gyümölcs, mikor én érettet is kaphatok ? ! — Arra nem gondolt, hogy a túlérett gyümölcsbe már beleharapott s ha az érettet meg is kapja, az előbbi elronthatja a gyomrát ? — Már elrontotta a gyomromat, de már ki is kúráltam magam s föltettem, hogy többé nem kérek belőle. Margit nem válaszolt. A zene egy záróindulóba fogott s a társaság oszladozni kezdett. Horváthék is haza indultak. Béla még elkísérte őket egy darabig, de a Bankutcánál elváltak, Horváth elmélyedve beszélgetett egy tőzsde-ügynök kollegájával a hosse ós a baisse-ről. Margit és Horváthné szótlanul mentek egy darabig egymás mellett. Egyszerre, minden átmenet nélkül megszólalt Margit. — Meggondoltam a dolgot anyám. Ha Béla jön, ne küld el. Én se fogom. Hozzámegyek. III. Az eljegyzés nagy pompával ment végbe. Az összegyűlt vendégsereg szivből gratulált a jegyeseknek és sok anya, kinek eladó leánya volt, irigykedve nézte a boldog párt, A lakoma, melyet tánc követett, a reggeli órákig nyúlt. Négy óra lehetett, midőn az egyik vendég elbúcsúzott. A többiek, mintha csak erre várták volna, szintén hazafelé készültek. Csoportosan távoztak. Nem telt el egy negyed óra s már csak a vőlegény maradt ott a sok vendég közül. 0 is munkára indult. Margittól egy hosszú csókkal búcsúzott. A leány kikísérte s mire visszajött és a szobájába ment, az anyját találta ott. — Édes lányom, — szólt Horváthné — utolsónak én jöttem, hogy szerencsét kívánjak neked és még valamiért. Azért, hogy bocsáss meg nekem, hogy — hogy, na nem is tudom magam kifejezni, de hisz' te tudod már, mit gondolok. — Semmi anyám. Én már rég megbocsátottam, még akkor, abban a percben. Horváthné gyöngéden homlokon csókolta a leányát. — De mondd csak — kérdezte kis idő múlva — hiába gondolkoztam róla, nem tudtam rájönni, mi indíthatott arra, hogy kibékülj Bélával. A leány szájszélein gonosz mosoly jelent meg, azután lassan, szótagolva, mintha minden egyes szava tőr lett volna, amelylyel sebezni akart, szólt: — Béla bebizonyította, hogy csakis engem szeret. Valami olyasmit mondott, hogy inkább kellek neki én, a fiatal leány, mint az öregedő anya, Horváthné előbb hihetetlenül nézett Margitra, azután elsápadt, végül arcát kezeibe temetve, hangosan felzokogott... 5 OGAK Lukács Imre fogmiiterme a berlini fogtechnikán oki. képesitve Münifs-yíco 1. SiMenyi-ísr sorolt. taolfi-IÉ.