Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-21 / 127. szám

Í9I0. f. évfolyam, 127. szám. Péntek, október 21 fiüzpoKtl szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, c=3 Rorona-utca 15. szám c=a íadapesti Ezerhesítő'ség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám l=j ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R negyedévre. R 6-— egy hónapra K Egyes szám ára 10 fillér ELOFIZETESI AR V1DEREN: egész évre. R 28 — félévre . . . R 14 ~ negyedévre. R V— egy hónapra R 2'40 Egyes szám ára 10 fillér Í

TELEFON-SZAB: Szerkesztőség S35 r—a Riadóhivatal S3I interurbán 835 a Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—1) Kormány és ellenzék. Az ellenzék vezérei, Ivossuthék és Justhék, megint letették a vizsgát. A delegáció külügyi albizottságának kétnapos tárgyalásán arról győzték meg a világot, hogy uj ellenzéki szerepkörükben ép oly kevéssé válnak be, minta hogy gyönge, következetlen, sokat igérő és keveset markoló kormányférfiaknak bizonyultak. Kossuth Ferenc kereskedelmi, Apponyi Albert gróf vallás- és közoktatásügyi miniszter volt az annekszió idején és a delegáció tárgyalásán a legnagyobb tájékozatlansággal beszéltek erről a nagy nemzetközi aktusról. A kiváló Kossuth olyanokat kérdezett a közös külügyminisztertől, hogy Bosznia és Hercegovina annektálására miért érezte magát indíttatva őfelsége, miért ép akkor érezte magát erre indíttatva, amikor az annekszió megtörtént és hogy a közös külügyminiszternek volt-e előzetes tudomása arról, hogy az európai hatalmak hozzájárulnak az annekszióhoz ? Ha olyan rosszindulatnak akarnánk lenni Kossuthékkal szemben, mint amilyen rosszindulatuak ők harci modorukban és egész politikai működésükben, a politikai rosszindulat sulvos vádját emelnők Kossuth Ferenc ellen. De mi jók és igazak maradunk, mert a természetünk ilyen és mert ennek minden ellenkezőjét tiltja a jóizlésünk, meg az az etikus vílágnézletünk, amelynek érvényesülését szívesen látnók még az — ellenzék működésében is. Kötelességmulasztással setn vádoljuk meg a volt kereskedelmi minisztert. Nem azért, mintha ő a kormányon, vagy akár ellenzéki vezérkedése idején, egyetlen tettel is igazolta volna azokat a tévtanokat, amelyeket hirdet a szomorú emlékű nap óta, amikor Magyarországba visszajött és azóta a szerencsétlen nap óta, amikor a függetlenségi párt vezéri pálcáját átvette. Ez csak a politikai következetesség és erkölcs dolga és ki meri számonkérni a Kossuth Lajos nagy hagyományait öröklő függetlenségi párttól, hogy ilyesféle badarságok nincsenek a programjában, ilyen nehézségekkel nem vágja útját a karriérjének, amely a lefelé való állandó érvényesülés mellett szívesen keresi a fölfelé való kapaszkodás vastag kötélszálait is. Megmondta Aehrenthal mindjárt a delegáció ülésén, hogy annakidején a magyar minisztérium előtt kifejtette, még pedig igen behatóan, azokat a modalitásokat és kényszerítő körülményeket, amelyek akkoriban szükségessé tették akcióját és az akkori magyar kormány helyeselte ezt az álláspontot. Mit akart tehát Kossuth Ferenc, az; annekszió idején kormány férfiú, ma ellenzéki vezér, ezzel az indokolatlan és oktalan akadékoskodással ? Félt talán a következményektől, amelyek egy esetleges későbbi nemzetközi konfliktus révén reá is háramolhatnak ? Aligha. Ilyen következményektől ma már nem igen kell tartani. Talán utólag ítéli el Kossuth az anneksziőt és igy akart könnyíteni a lelkiismeretén? Könnyű és könnyítésre nem szoruló lelkiismeret az, amely gazdáját nyugton hagyta akkor, amikor föllobbanásának a háborús bonyodalmak idején értéke lehetett volna és lázasnak látszó munkába kezd, amikor az ellenzéki detnagógoskodás idején minden felelősség nélkül működhetik. Ha Kossuthnak aggályai voltak az annekszió miatt, ha Kossuth legalább is komoly államférfiú, a miniszteri székből tiltakozik az annekszió ellen akkor, amikor annak súlyos következményei lázban tartották az egész magyar közvéleményt és kétségben az európai diplomáciát. Ma már elmúlt a háborús veszedelem minden réme, az okkupált tartományok annektálása befejezett dolog, hogy haszna is volt sok irányban, kétségtelen. Ellenzéki álláspontot foglaltéi Kossuth az annekszióval szemben abból az Elvira története. Irta Cholnoky Viktor. Lent jártam a nyáron megint a Balaton mellett és két napot egy közép-ki csíny ségü fürdőhelyen töltöttem. A nyolc szobából és gerenda-rácsos tornácból álló „Palace Hetedben már nem kaptam helyet, azért, .egyik villában kellett szállást fogadnom. Ezeket a villákat ama boldog időkben, amikor a Balaton-kultusz még nem lendült föl mai diadalmas magaslatára, amely már csaknem íölözi a wörthí tó kihasználását is: másképen hivták. Aszerint, hogy fönt voltak-e a hegyoldalban, .vagy pedig lent a Balaton Visszahúzódott medrének laposán, vagy pincének, vagy hajléknak. Ha az épület hátulja belefúródott a hegy oldalába, akkor pince volt a neve, ha lent a laposon épült, akkor valami csudálatos architektúrái érzéssel, a lekonyult tetejéről hajléknak nevezte ,a balatoni nép. A villa, ahol szállást vettem, hajlék volt. Lent a laposon, egy füttyentés-szónyi távolságra a Balatontól. A nád susogása éjszaka fölhallatszott hozzám, de nem értettem meg már ezt az éneket. Alioz vagy husz esztendősnek, vagy Jókainak kell lenni. Ellenben megértettem a szúnyogok dalát. Nagy, megtermett, komoly, hogy ugy mondjam, az üzletük fontosságának a tudatától teljesen áthatott állatok jelentek meg gyertyagyújtás után a szobámban és 5/6 HP-s gyorsasággal röpködve körül a világosságot, késedelem nélkül nekem, -r- az üzleti tőkéjüknek — estek és a ruhán keresztül elkezdtek marni. Mert a balatoni szúnyog, különösen az, amelyik a Budataván kel ki, nem csip, nem is harap, hanem mar. Későn fekszem és sok dohányt pusztítok, de ezúttal hiába volt a legópiumosabb Gianaclis is, a szúnyogok rettenthetetlenek maradtak és hiába volt a két gyújtószál, amivel föl akartam támogatni a szemem pilláját : tizenegy órakor már nem a megszokás, nem az eláhnosodás, hanem a láz, az a rettenetes mocsárdöglelet, amit a szúnyog olt az emberbe és amit a Kara dengisz vidékén pontusi láznak, a Földközi tenger partjain pedig máltai láznak hívnak : ledobott a lábamról. Bele, vacogó foggal és hidegen izzadó homlokkal, az ágyba. Mert a szúnyog mérge csaknem olyan gyorsan hat, mint a sztrichnin vagy a Szent Ignác diójának a mérges leve. A vér tüstént fölszivja és szinte másodpercek alatt közli az idegrendszerrel. Lelt a hideg. Mert Pontus ide, Málta oda: ennek aszunyogközvetitette mocsárbetegségnek magyarul hideglelés az igazi neve. Azonban a hideglelés nem hiába vámpir. Miközben pusztítja az ember vérét a forróságával, aközben legyezgeti, mulattat ja az agyavelejét a hiiseségével. Más lázbetegnek rettenetes, lidérces félálmai vannak, a hideglelős féleszmélete hol diadalmasan szép uj gondolatokat, hol mesebeli gyönyörűségit fantazmagóriákat terem. Emlékszem, hogy elalvás előtt az utolsóelőtti gondolatom ez a bölcs tantétel volt: „A Balaton mellett a vízhez közel venni lakást épen olyan szamárság, mint Velencében osztrigát enni." És emlékszem az utolsó gondolatomra is: Dobrudsára gondoltam, a Dunadelta vidékére, ahol a Szulina kiöntéseiben még nagyobb és indulatosabb szúnyog terem, mint a Balaton mocsaraiban. Dobrudsa, a Tatrangi Dávid országa . . . ezzel a képpel vitt át az álom a vakaródzásból a boldogságos pihenésbe, Nem a fővárosban. Otthonban, hanem Dobrudsa-állam legnagyobb kikötővárosában. Kiisztendsében, — amelyet hajdan, az elpusztult oláhság idejében — Constanzanak nevezett a mürómaiság — van az „Ichor"-kávéház. Azért hivják igy, mert nemcsak az ablakai, hanem az egész fala ichorból készült, abból a csodálatos öröküvegből, amiből Tatrangi Dávid készítette a repülőgépeit. Az Izmail-mólö mellett áll, csaknem közvetetleniil a tengerparton, olyan közel a vízhez, hogy néha, amikor a délkeleti szél nagyon haragosan indul el Trapezunt felől, keresztül a Fekete-tengeren : a hullám fehér taraja ott locscsanik szét az ichor-falon. Ilyenkor szeretnek a küsztendsiek legjobban feketézni ott a kávéházban, ahonnan kitűnően meg lehet figyelni az Oroszország és Kis-Ázsia felől érkező repülőgépek útját és menetsebességét is, ami nagyon fontos a börzei árfolyamokra. Ebben a kávéházban eszméltem föl és már a fizető-pincér is ott állt előttem, amikor észrevettem, hogy hazulról, a Balaton mellől, nem hoztam magammal semmi egyebet, csak a lovagias magyar nyelvet és egy tégely tiszaujlaki bajuszpedrőt. Képtelen zavarral kapkodtam a zsebemhez, azután ráborultam a pincérre és végül csak ennyit bírtam dadogni: — Izé ... Ebben a pillanatban a szomszéd asztalnál ülő ember hangosan és bántóan fölkacagott, Bánéztem. Különös, sárga arcú, szúrós szemű ember volt, aki a balkezével idegesen rán-