Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-16 / 123. szám

.1910-október 16 0£LMAGYARORSZÁG 15 REGÉNYCSARNOK. A révész. Írta Gatrielle d'Annunsio. II. Amint donna- Laura odaérkezett a házhoz, ugy érezte. hogy nincs ereje belépni. Tövább mént vagy húsz lépést; aztán viszszatért és megint elment a kapu előtt. Végre mégis csak átlépett a küszöbön, felment a lépcsőkön; 'megállt, ege'sz kimerülve, az előszobában. A lakásban hangtalanul sürögtek, forogtak a háziak, amint ez már beteg mellett szokásos. A cselédség lábujjhegyen járkált, ide-oda vivé egyet-mást. A folyosón is susogva beszélgettek. • Egy kopasz, talpig feketébe öltözött s férfi ment át az előszobán, meghajolt donna Laura előtt és eltűnt. Donna Laura végre megállított egy inast és. most már határozott hangou kérdezte : ' — Hol van a marchesa"? -Az inas . tiszteletteljesen bevezette egy szobába donna Laurát, majd eltávozott, hogy bejelentse ,a vendéget. A marchesa alakja most feltűnt az ajtóban. Kövérkés, elhízott asszony volt, szürkülő bajjal., A szeme t"éle>volt könynyel. Szó nélkül, zokogva' vetette magát barátnőjének karjába. , Kisvártatva megszólalt donna Laura, fel sém" vetvén szemét: — Meg lehetne, néznem'? Ahogy a szavakat kiejtette, össze kellett szorítania állkapcsait, hogy úrrá légyen erős részkétésén. — Jé?! — mondta a marchesa. A két asszony belépett a betegszobába. Tompa félhomály. A levegőt orvosság-szagok töltötték még. A „bútorok nagy, különös árnyat vetettek. Fóntahella marchése ott feküdt az ágyban sápadtan, • tele ránccal és amint észrevette donna Laurát,- mosolygott feléje. Halkan mondta: ~ Köszönöm, báróné — és feléje nyújtotta verejtékes, langyos kézét. Mintha hirtelen erőfeszítésre visszatért volna öntudata. Választékos szavakkal bes?élt különböző dolgokról, mint akkor, amidőn még 'égészééges volt. ¿De donna Laura a félhomályban oly heves, könyörgő tekintettel nézett rá, hogy ő, megértvén, miről van szó, a felesége felé fordult: — Giovanna. kérlek, készitsd el megint te magad az orvosságot, mint ma reggel. 'A marchesa engedelmet kért barátnőjétől és gyanutlanul hagyta el a szobát. A nagy csöndben, amely az egész házban uralkodott, hallani lehetett a lépéseit, amint távolabbról és:távolabbról hangzottak fel a szőnyegenDonna Laura leírhatatlan mozdulattal hajölt az aggastyán fölé, megragadta a kezét és -szinte szemével tépte le a szavakat a beteg ajkáról. •íi Pentiben ... Luca, Marino ... felesége is van már, meg gyerekei... háza is.. . Ne keresd fel. . . Ne lásd viszont! — hörögte fáradtan a beteg aggastyán és a szeme tágra meredt^ a félelemtől. — Fentiben ... Luca Marino... Semmit el né árulj neki... Soha! "A marchesa visszatért az orvossággal. Donna Laura leült; erőt vett magán. A betég ivott;,a kortyok egymás után, szabályosidőközökben ménték lé torkán. Aztán szünet állott bé. A beteg elaludni látszott; arca még beesettebb lett; sötét, mély, szinte fekete árnyékok árnyalták be szemgödreit, az arcát, az orrcimpáit. a nyakát. ' Donna Laura • élbucsuzott barátnőjétől és lélegzetét visszafojtva, halkan suhant ki a szoháh'öl. n. 'A-lugas alatt, a csöndes kértben az öreg asszony visszagondolt mindenre. Mi lehet tehát most már az, ami visszatarthatja attól, hogy viszontlássa a fiát'? Bizonyára volna ereje bozzá, hogy ne ösmértesse fél magát eiőtte; tudna uralkodni magán, nem árulná el magát, nem. Megelégedne egyedül a viszontlátással, a fia viszontlátásával, akit csak egyetlen egyszer egy napig tartott karjai között, akkor régen, annyi, de annyi év előtt! Megnőtt azóta'? Nagy már V És szép-e V És milyen'? És mialatt igy önmagát vallatta, lelke mélyén még sem tudta maga elé idézni annak az embernek a képét. A képzeletében ugy élt most is, mint csecsemő és ő elűzött magától minden képet, amely másként mutatta volna ; szinte kézzelfogható határozottsággal maga elé varázsolta alakját és legyőzött minden más fantáziabeli képet, amely helyére akart tólulni. Nem tudta lelkét előkészíteni a viszontlátásra s átengedte magát akaratlanul a bizonytalan, határozatlan érzéseknek. A valóság érzéke e pillanatában hiányzott nála. — Látni fogom őt! Látni fogom ! — ismételte magában, e gondolattól megrészegülve. Körülötte mélységes volt a csend. A szél meg-meghajtotta a rózsafák koronáit, amelyek, mikor a szél elült, újból felemelkedtek. A szökőkút vizsugarai csobogtak, csörögtek és villogtak, mint kardpengék a zöld lombok között. Donna Laura hallgatózott kis ideig. Ebben a szinte ijesztő csendben most valami nagy, megmagyarázhatatlan, aggodalmas előérzet töltötte el a szivét. Még habozott. Majd megindult'az'uton, kezdetben gyors léptekkel; Odaért, a rácsos kerítéshez, a rácsos kapuhoz, amelyet egészen befutott a galy, a virág ; megállt, hogy visszanézzen: majd kinyitotta az ajtót. Előtte ott terült el a rét, amelyet a nap tüzes sugarai ragyogtak be. A távolban Penti házai fehérlettek ki a kék ég hátteréből, majd egy campanile, egy kupola, két vagy három pinea. Kacskaringózva folydogált a folyó a lapályon és szinte érintette is már a házakat. — Ott van ő ! — gondolta magában donna Laura. És az anyai szív minden láza ott remegett szivében. Ujja éledve továbbsietett, a naptól elvakult szemmel maga elé nézve és nem törődve a forrósággal. Az ut egy részén fasor kezdődött,, sovány kis nyárfák, amelyekből tücsökdrpelés hallatszott. Két mezítlábas asszony, fején kosárral, jött szembe vele. — Nem tudjátok, hol van Luca Marino háza'? — kérdezte tőlük, legyőzhetetlen kényszert érezvén, hogy ezt a nevet hangosan, bátran kiejtse ajkán. A két asszony csodálkozva nézett rá. Az egyik végre megszólalt: — Mi nem vagyunk Pentiből valók, — mondta egyszerűen. Donna Laura elégedetlenül folytatta az útját és már némi fáradtságot érzett szegény öreg tagjaiban. Szemét gyötörte az erős napfény és már reszkető vörös pontokat látott táncolni a levegőben, Valami könnyed szédülés most megzavarta gondolataiban. Penti egyre közelebb és közelebb tűnt fel. Az első zsupfedeles kunyhók már láthatóvá lettek a sok napforgó között. Kövér, hatalmas asszony ült az egyik házikó előtt: nagy testének szinte gyermekesen kis feje völt, a szeme jóságos, a foga erős és fehér és a mosolygása megelégédett. — 0, signora, hová tetszik menni'? —kérdezte az asszony kíváncsian. Donna Laura megállt. Az arca tüzelt és a lélekzete el-élakadt. Az ereje fogvtán volt. — 0, istenem ! 0 istenem ! — sóhajtotta és homlokát tenyerébe szorította. — Ó istenem ! — Signora, pihenje ki magát, — mondta az asszony vendégszeretően és beinvitálta. A szoba alacsony volt és sötét; kissé dohos és rossz szagú, mint az olyan szobák, melyékben összezsúfolva több ember él együtt. Három vagy négy meztelen gyermek, püffedt hassal, amely olyan volt, mintha vízkóros volna, ott kúszott a földön, csacsogva, veszekedve, miközben mindent, ami a kezük ügyébe akadt, mohón a szájukhoz vittek. Mialatt donna Laura ültében kipihente kissé magát, az aszony szünet nélkül csacsogott, karján egy ötödik gyerekkel, akinek az arca maszatos és sebhelyes volt; a var közül két nagy, tiszta kék szem ragyogott elő, mint valami csodálatos mesevirág. Donna Laura megkérdezte; — Melyik a Luca Marino házaf? A vendégszerető asszony egy rikitö vörös házra mutatott, amely a falu végén állott, a folyó mellett és melyet magas sudár topolyafák mint oszlopsor vették körül. — Az ott, de miért kérdi'? Az öreg asszony kihajolt, hogy megnézze. A szeme fájt, szinte megsebezte a vakitó napfény és a szemhéjai gyorsan, idegesen le-lecsukódtak. De azért mégis jónéhány percig állott igy és nézett a messzeségbe, nehezen lélegezve, anélkül, hogy csak válaszolna is, szinte fuldokolva a feltörő anyai érzések hevességétől. — Ez hát az ő fiának a háza? — És hirtelen megjelent szemei előtt a távoli szoba belsejének képe, messze Provence-ben, az emberek, a tárgyak, mintha villámlás fénye világítaná meg, élesen, tisztán. Lerogyott a székre és szótlanul, zavartan meredt maga elé, teljesen érzéktelenüh szinte fizikai kábultságbán, amit talán a forró, tüzelő napfény okozott. A füle állandóan zúgott és csengett. Az asszony megkérdezte: — Talán át akar kelni a folyón? Donna Laura gyengén biccentett a fejével ; körülötte vörös karikák táncoltak. — Luca Marine embereket meg állatokat átvisz az egyik partról a másikra. Van egy csónakja meg egy széles bárkája, — folytatta az asszony. — Ha nem révészkedik, hát el kell menni egész Prezzi-ig, hogy az ember átkeljen. Már harminc éve, hogy révészkedik. És érti ám a mesterségét, signora. Donna Laura most már odafigyelt, erőt vett magán és összeszedte gondolatait, amelyek cserben akarták hagyni. De e hírek hallatára, amelyek a fiáról szóltak, mégis megdöbbent ; szinte nem tudta megérteni. — Luca nem idevaló, — folytatta a kövér asszony, veleszületett, bőbeszédüségében. — Marinonak csak a fogadott fia; mert anrtak nem volt gyereke. És egy ur, aki nem idevaló, az házasította ki. Most jól megy a sörá; dolgozik; de az a baj, hogy iszik. Az asszony egyszerűen, természetesen mondta el mindezt, minden rosszakaratú megjegyzés nélkül Luca ösmeretlen eredetére vonatkozólag. — Isten vele. Isten vele! -—mondta most donna Laura, aki csalóka erőt: érezvén magában, felállott. — Köszönöm, jó asszony. Az egyik gyereknek valami pénzdarabot vetett oda, majd kilépett a napfényre. — Azon az ösvényen át! — kiáltotta utána az asszony, az utat mutatva. Donna Laura végig ment az ösvényen. Körülötte mélységes volt a csönd és csak a tücskök muzsikáltak. Néhány girbe-görbe, bütykös olajfa állott a kiszáradt, homokos földben. Tőlük balra a folyó ezüstös háta csillogott. — Ooh, La Martinaaa! — kiáltotta egy hang messziről, a folyó felől. Ez a váratlan emberi hang megremegtette az öreg asszonyt. Oda nézett. A folyón egy bárka úszott, amely alig volt látható a csillogó párában ; egy másik bárka, amelyen vitorla is volt, messzebről fehérlett. Az első bárkában állatokat lehetett felösmerni: lovak lehettek. — Ooh, La Martinaaa ! •— hangzott fel újból. A két bárka most egymás felé közeledett. A folyónak ezen a részén egy homokpadszerü zátony volt, ahol súlyosabb rakománynyal a bárkások bizony vészélyben is forogtak. Donna Laura megállott egy olajfa alatt és a fa törzséhez támaszkodva, tekintetével követte a történendőket. A szive olyan hevesen dobogott, hogy ugy. érezte, az égész széles mezőség körülötte csak ettől hangos. A lombok zizegése, a tücskök muzsikája, a víz csillogása és morajlása, mindez zavarta és szinte az örülésig izgatta. A nap hevétől fejébe tóduló vértől könnyed vő-