Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-14 / 121. szám

Í9I0. I. évfolyam, 121. szám. Péntek, október 14 rYARO Bíüpontl szerkesztőség és Kiadóhivatal Szeged, i—i ftorotia-uíca 15. szám ca Budapesti szerkesztőséé és kiadóhivatal IV., cn Városház-utca 3. szám c=a ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDIN! egész évre . K 24 — félévre . . . R 12'negyedévre. R 6 — egy hónapra fi 2'Egyes szám ára 10 fillér ELOFIZETESI AR VIDÉKÉN: egész évre . R 25 — félévre . . . R 14 — negyedévre. R V— egy hónapra R 240 Egyes szám ira 10 fiitér TElEPON-SZAfl: Szerkesztőség 835 ca Kiadóhivatal $31 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—11 Hl3 Az első „tiltakozás".^ A magyar delegáció megalakulása elé, bár a gyakorlat szerint ennek az e'ső ülésnek csak formális jelentősége van, ezúttal bizonyos l'oku érdeklődéssel nézett a politikai világ és pedig több okból. Egyrészt, mert a közös ügyek tárgyalására hivatott ezen alkotmányos testület a koalíciós világban egy egész esztendőn át nem működhetett, másrészt, mert az 1008 és 1909 közt, közvetlenül a delegációk legutolsó ülésezése titán, játszódott le az az immár a világtörténet krónikájába följegyzett nagyhorderejű epizód, mely Bosznia és Hercegovina anneksziójával kapcsolatosan a monarchia nagyhatalmi állását és nemzetközi vonatkozásait élesen megvilágította, sok tekintetben jelentős tüzpróbára tette és a magunk, valamint szövetségeseink erejéről históriai tanúságot tett. Végül ugyancsak az alakulás alkalmával kerültek szétosztásra a közös kormánynak előterjesztései, melyek ezen eseményeknek anyagi következéseit tárgyazzák : az annekszióval járó hadügyi költségek és az egész kampány levéltára, a diplomáciánk közt lefolyt jegyzékváltás, egyszóval a pénzügyi és politikai elszámolás. A delegációnak már első ülése is nem volt érdekesség nélkül való, mert a napi politikának némely aktuális vonatkozását fölszinre hozta. Ide sorozzuk a két horvát koalíciós delegátusnak lemondását és a Justh-párti delegátusoknak a delegációk intézménye ellen leadott elvi tiltakozását. Mind a kettő csak ügy érdemel fölemlitést, mint külön politikai céloknak és érdekeknek szolgáló tüntetés, mely csak mint ilyen formálhat jogot arra, hogy egyáltalán diszkusszió vagy kritika tárgya legyen. A horvát koalíció részéről, mely ma már töredékeiben is a teljes föloszlás képét mutatja, a két delegátus lemondatása egy utolsó kétségbeesett kirohanás a bánusz és közvetve a magyar kormány ellen. A drávántuli nagyhoryát hazafiak nem tudják megbocsájtani a bánueznak, hogy szilárdan kitart azon sarkalatos elve mellett, mely Horvátországban nem tür más kibontakozást, mint azt, amely az unionista programot, vagyis a Magyarországgal való szoros közjogi kapcsolatot, Horvát- és Szlavonországoknak a magyar szent korona kötelékébe való tartozását hirdeti és ezen az alapon a régi kipróbált testvéri viszonyt kívánja felújítani, melynek Horvátország a múltban annyi hasznát látta ós amely nélkül a társországok fejlődése lehetetlen. A függetlenségi párt radikális részének közjogi tiltakozását az ülésen Batthyány Tivadar gróf tolmácsolta. Amidőn, a 48-as elvek alapjára elhelyezkedve, követelte az összes közös intézmények eltörlését és különösen a delegációk megszüntetését, melyek mindinkább a fiókparlament jellegét öltik magukra, — a nemes gróf föllépése sem érdekes nem volt, sem az, amit mondott, nem volt uj. Régen elmondották ezeket sok-sok évtizeddel ezelőtt Irányi, Sirnonyi, Helfy és a 48-as elvek más nagyemlékű bajnokai. Mit szóljunk azonban Justhék állásfoglalásához, akik, sutba dobva a politikai erkölcsnek azt az etikai alapját, mely elődeik szavát és helytállását még a politikai ellentábor előtt is tiszteletreméltóvá tette, — a függetlenségi aggályaikat akkor hirdetik, amikor éveken keresztül mint az aktiv kormányzati munka részesei, egyetlen tiltakozó hang nélkül benne ültek a delegációban és vállalták a felelősséget ezen szerintük oly kártevő közjogi szerv minden ténykedéséért. Egyébiránt Rhuen-Héderváry Károly gróf miniszterelnök rövid fölszólalásában, melylyel a negyvennyolcasok kijelentésére reflektált, igen találóan és félre nem érthető célzással jegyezte meg, hogy ennek a tiltakozásnak az országgyűlésen lett volna a helye, akkor, amikor a delegációk választása volt napirenden. Csakhogy persze akkor az elvi óvás nyomán ki kellett A nyitott ajtó. Irta Metesi József. I. Az öreg Gedeon professzornak, a klaszszíka-filológia európai hirnevii tudósának könyvtár-szobájában egy nagy ingaóra diszkréten tompított hangja hét órát jelzett. A tudós tanár, aki épen a kitűnő Terentiusnak, a fél-Menandernak az „Androsi leány" cimü vígjátékát olvasta: az óra ütésére összerezzent. — Szinte lehetetlen! Már hét óra! De hol marad Judith? Hiszen ma operába akartak menni! És az asszony nem jelentkezik! Pedig már hét óra! Félretolta a könyvet, noha nagyon érdekelte volna megismerni Pamphylus és az Androsi leány szerelmének történetét. Valami nyugtalanságot érzett. Máskor, ha színházba akartak menni, az asszony mindig egy félórával előbb már okvetetlenkedett, hogy siessen, hogy öltözzék, mert lekésnek, — ahogy ezt már az asszonyok, pláne szórakozott professzorok feleségei megtenni szokták. És íme, most az asszony nem is mutatkozott, pedig már hét óra van. És ők meg akarták nézni Fideliót. Legalább délben abban történt a megállapodás. Az óraütésre Gedeon professzor otthagyta könyvtárszobáját és most ő sietett, hogy az asszonyt kérdőre vonja. Keresztülrohant az ebédlőn, a fogadószobán és az asszony szobájába nyitva, elkiáltotta magát: — Nos, Judith, hát mi lesz? Hiszen elkésünk az operából? Benyitott az asszony szobájába. Sötét volt. Bement a hálószobába. Ott sem volt senki. Nyugtalankodni kezdett. Mit jelentsen ez V Kiment a cselédekhez. Senkisem tudta, hogy mi történt a méltóságos asszonynyal! Gedeon tanárt aggódó, sötét sejtelmek fogták el. Mégegyszer fölkereste neje szobáját. Sötét Volt. Megcsavarta a villamoslámpát s körülnézett. Az ablak mellett, a kis munkaasztalon, egy papírlapot pillantott meg. Néhány sor irást látott rajta. A felesége irását: „Kdes uram ! Elhagylak. Valami őrült vágy kerget világgá. Magam sem tudom, hová megyek. De képtelen vagyok itt tovább maradni. A vérem üz. Hosszú, kínos küzdelem vitt erre az elhatározásra. De itt nincs többé maradásom. Bocsáss meg, hogy nemes, jó szivednek ilyen szomorúságot okozok. De a vér parancsol. Mint Ibsen Nórájának. Élj boldogul ! Judith." Gedeon professzornak elhűlt a vére. Judith, az ő szép, szelid, jóságos felesége elhagyta! Igazán mélységes nagy szomorúságot érzett a lelkében. Mint egy merev szobor állott a kis munkaasztal mellett. Kezében tartotta azt a szomorít levelet. Nagyon boldogtalannak érezte magát a derék, jó ember. Az ő Judithja világgá ment! II. Utólagos bölcseségével persze mindjárt jelentkezett a jóbarátEgy öreg biró. Egy megcsontosodott agglegény. — Hgy-e, mindjárt mondtam neked ? — szólt és saját okosságának elbizakodottsága csa-k ugy csöpögött le az ajkáról, — ugy-e, ugy-e mindjárt mondtam neked, ne házasodjál! Tudós embernek nem való asszony. Tudós professzor Gedeon sző nélkül hallgatta ezt a bölcs aksziomát. Ismerte ő már azokat a jó embereket, akik mindig utólagosan jelentkeznek: ugy-e, mondtam neked? — Most aztán itt állsz megtörve, csalódva. Pedig tudhattad volna, — hiszen tudós vagy! — hogy desinit in piscem muiier fonnosa superne! — Bizony halfarkban végződik a fölülről legszebb asszony is! Gedeon tanár szomorúan bólintott a fejével. Mit szóljon ennek a rideg embernek? Tud is ez érezni? Van ennek csak sejtelme is arról a nagy fájdalomról, mely az ő lelkére borult? Nem is válaszolt neki. Csak ugy maga elé dörmögte az imént olvasott Terentius mondását: „Tu si hic sis, aliter sentiasl" Máskép éreznéd te is, ha te így volnál. És aztán ismét mély gondolatokba merült. Az öreg biró pedig egyre beszélt hozzá: — Lásd, én óvatosabb voltam. Nem vettem asszonyt a házhoz. Minek vegye az ember a bajt a nyakára, mikor elkerülheti: mert az asszony mindig csak baj! Jól mondta Virgil Damoetosa, hogy: „Latét anguis in herba." Az asszony mindig a fűben leselkedő kígyó. Vigyázni kell reá, mert megmar. Téged ugyan szépen megmart! A férj szótlanul hallgatott tovább. Mit is mondhatott volna erre a sok klasszikus bölcseségre ? i