Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-13 / 120. szám

1910 október 13 DEL MAGYAR OR SZAG 11 KÖZIGAZGATÁS x Kirekesztett bizottsági tagok. Faragó Antal és Szarka Mihály dr, a csongrádmegyei közigazgatási bizottságnak tagjai, február óta egyetlen közigazgatási bizottsági ülésen sem jelentek meg és távolmaradásukat semmivel sem igazolták. Miután a törvény szerint azon bizottsági tagok, akik hat hónapon tul igazolatlanul távolmaradnak, azoknak a tagsági joguk megsemmisül, ezen körülményt Nagy Sán" dor dr alispán a közigazgatási bizottságnak bejelentette és helyettük a megyegyülés uj bizottsági tagokat fog választani. ' x A dorozsmai müut. Állandóan panaszkodnak a csongrádmegyei közigazgatási bizottság ülésén, hogy Szeged városa a dorozsmai műutat már évek óta ném javíttatja ki. Az ut teljesen járhatatlan, a közlekedő kocsik tengelyei eltörnek és a közlekedés már az emberek téstiépségét is veszélyezteti. Szeged ellen már a kereskedelmi miniszterhez is fordult a bizottság, .innen azonban válasz meg nem érkezett. A közigazgatási .bizottság most ismét Szegedhez fordult, hogy a közlekedési állapotokát végre-valahára szüntesse meg. Ugy tudjuk, hogy ez meg is történik és a megyének nem lesz több panaszra oka. x A felső Tiszapart rendezése. Szerdán több szeged-felsővárosi polgár érdeklődött Tóth Mihály városi főmérnöknél,' hogy mikor kerül sor a felső Tiszapart rendezésere. A főmérnök azt a választ adta, hogy ennek a munkának a kivitelére csak az 1913. évben kerül sor, a város általános csatornázási munkáival kapcsolatosan. 5 Torontál Tármegye közigazgatási bizottsága tegnap délelőtt tartotta október havi rendes ülését ÍJellimanics Lajos dr főispán elnöklésével, Az ülésen fontosabb ügyek nem kerültek tárgyalás alá, cspán a szakreferensek terjesztették elő jelentéseiket. APRÓSÁGOK. a? Hogyan kell műtárlatot nézni. Ezzel a cimmel Lyka Károly az Egyházi Műipar legújabb számába érdekes cikket irt, melyből közöljük a következő részt: A mutárlatnak szépségeit végigélvezni maga is művészet. Bizonyos főku készültség kell bozzá és ezt. a készültséget bizonyos fokig a kiállításokon lehet megszerezni. Ha birtokában vagyunk a legszükségesebb két eszköznek: a jó szemnek és jó szívnek — nyomról-nyomra meghódítjuk a lelkünk számára a művészet öszszes tartományait. Természetes, hogy biztosabban folyik a hóditás, ha helyes csatatervet készítünk. Mindenekelőtt nézzük a képet képnek, azaz ne keressünk benne irodalmi, hanem pusztán festői eleméket. Ne az legyen a döntő pont, hogy milyen eseményt - mutat a kép, minő novella vagy ötlet rejlik benne. Mindez az író mesterségébe vág s a jó iró mindenesetre jobban előadja nekünk a történetet, a novellát, mint a jó féstő. A képnek ez a külső témája, úgynevezett tartalma vagy cime ne keltsen bennünk döntő rokon- vagy ellenérzést. Mert a festő a festés, a forma és szín világában él s ba már egyszer vele van dolgunk, ám hadd szólja« hozzánk az igazi mesterségének hangján. Lám, Rafael-nek hires vatikáni freskójáról, a La disputa cimüről, máig sem tudták kisütni a legravaszabb műtörténészek sem, hogy egészen precíze mit is ábrázol. Ép oly zavarban vannak Tiziano egyik legremekebb festményét illetőleg, amelyet önkényesen kereszteltek az Égi és földi szerelem cimre. Legalább egy tucat, egymástól teljesen eltérő magyarázatot olvashatunk e kép témájáról. És mégis, bármennyire farkasszemet néznek egymással e két remekmű tartalmi magyarázói: abban megegyeznek, hogy legelsőrangu műremekről van itt szó. Szóval, nem az irodalmi elem, ném a címbe foglalható tartalom dönt. Hanem igenis a kép festői tartalma, Ez a festő sajátos birodalma, itt domborodnak ki erényei és hibái. És mert ez a birodalom rendkívül nagy: ezerféle adományt kaphatunk onnan. A festés módja, a festő fölfogása, érzéséi gazdagon változnak benne s uj és meglepő életet adnak a legrégibb tárgynak is. így például ezerhétszáz év óta festegetik a Madonnát, mégis minő dus változatú képek támadtak s támadnak ma is, amelyek azáltal érdekesek, hogy uj festői elemekkel ékesítették föl ezt az ősrégi témát. Keresnünk kell tehát: miképen juthatunk nyomára ezeknek a festői elemeknek, hogy aztán ebből a szempontból nézegethessük a mütárlatok képeit. A kiállításokon először is föl fog nekünk tűnni, hogy néhány festő képein szinte mellékes szerep jutott az éles, világos rajzvonalnak, inkább a szin az uralkodó. Egy másiknál meg a szinek jelentéktelenek, sőt gyöngék, sápadtak, kevés átmenetet mutatók, ellenben a vonal az uralkodó elem. Ismét másoknál sem a szinnek, sem a vonalnak nem jut jelentékeny szerep, hanem a nagy árnyékfoltoknak, azok enyhe átmeneteinek, esetleg a közéjük villanó fénynek. Látunk képeket, amelyeken világosan megérezzük, hogy itt a festő pontosan utánozni akarta azt, amit a természetben látott s ismét olyanokat, amelyek nagyon is eltérnek a természetes formáktól és színektől és mindent átalakítva, stilizálva mutatnak. Ezek az előadás különbségei, amelyekhez joga van minden művésznek. Lehet, hogy nekünk ez az előadásmód talán jobban tetszik, mint amaz ; pálcát azonban egyetlen egy fölött sem törhetünk, mihelyt a maga nemében elérte azt, amire törekedett. Nekünk csak az a kritikai szempontunk marad hátra: vájjon ennek vagy annak az előadásmódnak keretében tud-e a művész értékeset adni, bele tudta-e lehelni színeibe azt a tüzet, amelyre iparkodott, eltalálta-e azokat az impressziókat, amelyeket rá a természet gyakorolt, • tudta-e homályos foltjait sokatmondókká, sejtelmesekké alakítani, van-e ritmus avonalaiban, élnek-e a silhouette-ek. Ha tehát mindegyik a maga előadásmódját nagyra tudta fokozni, akkor bizonyára jelentékeny sikert ért el. Vannak azután még más szempontok is, amelyek révén közelebb férkőzhetünk egy kép belső értékéhez. Ilyen vizsgálódási szempont például az, hogy egy festő mikép fogta föl kópét és mennyire vitte bele egész gondolkozásmódját, vére lüktetését. Itt csodálatos különbségekre bukkan a figyelmes szemlélő. Két festő például megfest egy tájrészletet, mezőt, néhány bokorral, egy kanyargó érrel, fönt a levegőben pedig felhők úsznak. Az egyik szűkre szorítja a képet, a mező csak egy vidámszinű szőnyegdarabka, a bokrokon százféieképen váltakoznak a szinek átmenetei, a felhők gömbölyű, pehelykönnyű vándorai az égnek, az erecske színes csikként kanyarog tova. Minden arról tanúskodik, hogy a festő egészen belemélyedt e föladatba, beleringatja a lelkét e kedves kis tájba. A másik azonban szélesre nyújtja a mezőt, szinte végtelenné válik az a néhány bokor komor folt, amelyek magányosan, elárvultan gubbasztanak az elhagyatott sikon; fenyegető, nehéz fellegek függnek a tompa égen, az ér pedig nehezen vontatja acélszín testét e nagy magánosságban. Amaz bensőséges, lírai, intim lélekre, emez szinte heroikus, elborult, epikai erőre mutat. Szinte bele kell magunkat képzelnünk a festőnek abba a hangulatába, amelyben müve keletkezett. Haigy, festő-szemmel nézi a tárlatot, nemcsak a műterem ajtaja, hanem a művész szive is megnyílik a közönség előtt. A műteremben nyomára juthat a sokféle, gyakran nagyon ítlmés és furfangos technikai fogásoknak, meglátja a művész arzenálisát. A szivében azonban ennél jóval többet lát meg: finom, gyakran rejtett érzéseket, vágyakat, álmokat, amelyek még nem öltöttek formatestet, testvéreit azoknak a hangulatoknak és energiáknak, amelyek a kiállítások müvein már lecsapódtak és látható alakot öltöttek. Ha nem a mesét, nem az anekdotát, nem a kendőzött szép arcot, nem a bellevue panorámáját keressük egy-egy képen, hanem a pusztán művészi intenciókat, ugy élvezetünk megszázszorosodik s magunk is résztveszünk a művész teremtőgyönyörüségében. Hogy egy festő hogyan fogja föl a képét, azzal már elárulta a lelkületét is. Tisztábban olvashatunk benne, mintha életrajzát mondaná el nekünk. Természetes, hogy valamely nagy művész sokkal meggyőzőbben, sokkal behatóbban tudja tolmácsolni a képen lelkiállapotát, mint a gyönge festő. S az köztük a legnagyobb, aki tökéletes képét adja önmagának a festményen. Mikor a képek előtt állva, számot adunk magunknak mindenről, ne keressük a szókat,amikbe vizsgálódásaink eredményét foglalhatnók. A kép azért festett mű, mert festve közölhet velünk legtöbbet. Az igazi műremek legkevésbé sem tolmácsolható élőszóval, a beszéd mesterfogásaival. És minél könnyebben lehet egy képet szóval elmondani, annál rosszabb mű az, mert annál inkább eltávolodik festői tulajdonságaitól s annál inkább közeledik egy ránézve idegen világi az irodalom felé. így például nem akadt még iró, aki csak halvány fogalmat is tudott volna adni Michelangelo Éjszakájáról, vagy Lionardo Mona Lisájáról. Azok a beszéd eszközeivel megközelithetetlenek, mert egészen a szobrászat és festészet világának teremtményei. ~ Sarkutazók kalandja. Hogy mekkora veszedelemnek vannak kitéve azok a férfiak, kik a sarkvidékek fölkutatására vállalkoznak, mily nélkülözésekkel kell olykor megküzdeniük: élénken világítja meg egy jelentés, melyet a minap küldött Newyorkba az északi sark vidékéről egy tudományos ekszpedició. Az ekszpedició tagjai, Rudolf Anderson és Vihljahlmar Stefansson, 1908 május hónapban keltek útra az északi jegestenger felé Newyorkból s egy jelentésük a minap érkezett meg Hermann C. Bumpus, a newyorki Museum of Natural History igazgatójának kezéhez. Andersonék ennek a muzeumnak számára téttek kutatásokat Amerikának a sarkvidék körébe eső partjain. Néprajzi és természetrajzi tanulmányozásuk közben eljutottak mintegy négyszáz mértföldnyire keletre a Mackenzíe-folyótól s oly vidékeket jártak be, hol eddig még nem fordult meg egy fölfedező, vagy tudományos ekszpedició sem. A kutatók legutóbb küldött jelentésük szerint a Horton-folyó vidékén tettek utazásokat. Állandó tanyájukat elhagyva, az ekszpediciónak mind á hat tagja fölkerekedett s mindössze két napra való eleséget vitt magával, abban a reményben, hogy hamarosan visszatérnek s közben az elejtett állatokból is fognak táplálkozni. Az ut azonban majdnem végzetes kimenetelű lett, mert a kirándulás két hétig tartott s jóformán semmi vadat sem sikerült elejteniök. A társaság egy ideig bálnanyelvvel táplálkozott, ez azonban annyira olajos volt s oly nagy mértékben átjárta a tengeri só, hogy megbetegedtek tőle. Az éhség azonban elnyomta az undort s elfogyasztották a bálnanyelvet is, majd teljesen élelmiszer nélkül maradtak. Hogy az éhhaláltól megmeneküljenek, kénytelenek voltak apróra vagdalni és megenni a magukkal vitt állatbőröket. A földarabolt szarvas- és fókabőröket csak ugy voltak képesek lenyelni, hogy egy-egy kanál fókaolajat ittak meg hozzá. Természetesen, ez a sovány táplálkozás roppantul elgyöngitette az embereket, akik a legvégsőbb szükségben megették nagy hócipőiknek a zsinórját is, amelyet a fókabőrnél mégis izletesebbnek találtak. Vándorlásuk közben, mikor már kezdek beletörődni a gondolatba, hogy éhen kell elveszniök a jégsivatagokon, egy pézsmaökör félig megmaradt hullájára akadtak, melyet a jegesmedvék hagytak ott. Ennek a húsával és a gyomrában talált, félig megemésztett zuzmókkal tartották fönn magukban az életet, mig végre óriás szenvedések után visszaérkeztek elhagyott tanyájukra, A jelentésben tudatják a muzeum igazgatóságával, hogy rendkívül becses néprajzi tárgyakat gyűjtöttek össze s még ez év folyamán vissza fognak érkezni Newyorkba. Biztos hatású szer a I Kitűnő szeplő stb ellen a Franki-féle HAJSZESZ ; Franki-féle SERA1L-CRÉHE HAJHULLAS ellen. A hajkorpát eltávolítja. Kis üveg 1 kor., nagy üveg 2 kor. fiRCZSZEPlTO*! Ártalmatlan ! 1 tégely áralK. Hozzávaló szappan 70 fill. Pouder 1 kor. Kapható egyedül: FMML ANTAL gyógyszertárában. Felsöváros, SZEGEDEN, Szt. György-tér. Szegedről elköltözünk! Ez okból a berendezés eladó, a helyiség január l-re kiadó. Inga-, fali-, serkentő-, diszórákat és zsebórákat a saját beSzerzési árakon bocsátjuk a vevőközönség rendelkezésére!! Weisz J. Hugó és Társa