Délmagyarország, 1910. október (1. évfolyam, 110-135. szám)

1910-10-02 / 111. szám

Í910. I, évfolyam, 111, szám. Vasárnap, október 2 9 ~ föíponíl szerkesztSséfl és kiadóhivatal Szeged, es Korona-utca 15. szám c=a Caáapssli szerkesztősé« és Kiadóhivatal IV., en Városház-utca 3. szám c=a ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: ejész évre . R 24 — félévre . . . R «eayedévre . R 6— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér 12-— 2-— ELOFIZETESI AR V1DEREN: esísz évre . R 2S — félévrí . . . R nsflycdévre . R V— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér 14'— 2'40 TELEFON-SZÁM: Szerkísztffsé® 835 i=n Kiadóhivatal 831 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—13 A horvát helyzet. A horvát bán határozott állásfoglalása — mint a jelek mutatják — egészen uj helyzet alakulására fog vezetni. A koalíció második törzse erősen megingott attól a beszédtől, amelylyel Tomasics dr a hét elején Eszéken beleszólt a választási mozgalomba. Erről a beszédről fanyar kritikát olvastunk némely magyar lapban, de nekünk ugy tetszik, hogy ez a fanyarság a horvátországi viszonyoknak és különösen a választás előtti helyzetnek nemismeréséből ered. Első olvasásra nyilvánvaló volt ennek a beszédnek a taktikai eélja. Aféle kortes beszéd volt, melyíyel a bán útját akarta egyengetni a mostani zavaros helyzetből való kibontakozásnak, nemcsak az utóbbi határozataival kátyúba jutott horvát-szerb koaiició részére, amelyen a fúziós hókuszpókusz után is rajtaragadt a régi név, de egy kicsit a saját maga részére, aki a Tuskán-Lorkovies ravaszkodása folytán abba a helyzetbe jutott, hogy semmiféle pártja nem volt, melyben a lábát megvethetné. A bán eszéki útja ügyes taktikai lépés volt, hogy a kibontakozásnak holt pontra jutott ügyét valahogyan megint lábra segítse. Beszédének sem voit más rendeltetése. Meddő dolog tehát aranymérlegre tenni ennek a beszédnek minden fázisát, amint azt némely sajtó orgánum teszi, meggyanúsítván egyrészt Tomasics dr lojalitását és szándékait és ugy ecsetelvén másrészt a horvátországi helyzetet, mintha ott immár teljes anarchia és fölfordulás fenyegetne. A bánnak az utóbbi napokban tanúsított magatartására és elsősorban az eszéki beszédre szükség volt és ha az egész állásfoglalást és elhatározást tekintjük, csak elismeréssel emlékezhetünk meg róla. Világosan és erélyesen megüzente a bán az átvedlett koaiiciónak, hogy addig nem vállalhat vele politikai közösséget, amig közjogi programját a fönnálló törvényekkel összhangba nem hozza s amig egyáltalán nem helyezkedik olyan álláspontra, amely lehetővé teszi, hogy vele, mint kormányképes párttal szóba álljon. Itt nincsen sem elvföladás, sem megalkuvás. Ez nyílt és komoly beszéd, mely a kortesgyülés légkörén tul is minden elfogulatlan kritikának helyt áll. A kérdés az, mi a szándéka a bánnak és sikerrel biztatnak-e azok az utak és eszközök, amelyeket alkalmaz. Tomasics dr főképen azért ment el Eszékre, hogy onnan verjen aranyhidat a koalíció megfogyatkozott, de annál konokabb matadorjainak, akik azt hitték, hogyha mindjárt az első lépésnél behódolnak a bánnak, elvesztik a talajt a választók körében, akiket éveken át folytatott túlzó izgatásaikkal, a nagyhorvát és trialisztikus hóborttal inficiáltak. A bán, mint felelős hadvezér, nem űzhet sem érzelmi, sem boszuálló politikát. Az ő föladata megtalálni az átmenetet a jelen fölfordulásból a reális politika talajára. Horvátország nem rendelkezik annyi politikus fölött, hogj egy tollvonással ki lehessen küszöbölni a mai szerepiőket és pártokat a cselekvés fórumáról és másokkal pótolni. A Drávántul, ahol végre is a kormányzat autonómiája nem korlátlan, mert az állami funkciók nagyrészét a budapesti központi tényezők irányítják, az ottani koalíció, bár botor hibái már égbekiáltottak, mégsem járhatta le magát olyan alaposan, mint a magyar koalíció, mely a kormányzásért az egész vonalon maga volt felelős. Ott tehát az elbukott koalíció meg tudta óvni a nacionáiista gondolkodású körök előtt a népszerűségnek legalább némi foszlányát s bár a hadsorai nagyon megritkultak s vezérkarából is mind többen elmaradoztak — legutóbb a volt bán, Pejacsevics gróf, — a viharvert koalícióval mégis számolni kell, vagy legalább meg kell próbálni, vájjon emberei közül kik volnának használhatók, komoly és becsületes szereplésre megnyerhetek a rend és béke helyreállítása érdekében megindult akcióhoz. Az okosság és a hazafias belátás azt diktálja, hogy Tomasics bán zászlóbontását rokonérzéssel kisérjük s neki bizalmat előlegezzünk. A siker kétségtelen jelei félre nem ismerhető módon már is jelentkeznek. Az eszéki gyűlésen ott voltak a szlavonországi volt képviselők kiválóságai, a város A szabin no elrablása. írta Falk Richárd. Lávav Arisztid, köz- és váltóköltő, zsebében egv nikkel huszfilléresséf, keblében dagadó önérzettel és karján Gerlice Tiniké kisasszonynyal megjelent az irodalmi kávéház villamos lámpái alatt. Lávay, a huszfilléres, az önérzet és Tiniké kisasszony, ennek a négy vegyes elemnek a különös összetalálkozása megvilágításra szorul. Használjuk föl az időt, amig Tiniké kisasszony drámai lendülettel letett skót kabátját átadja •Jánosnak, a jelentőségteljesen hunyorgató pincérnek és mialatt helyet foglal lovagjával a csillogó tükör alatti márványasztalnál, adjunk számot a négy elem rendezvous-járól, amelynél furcsább összejövetel csak a húszéves érettségitalálkákon szokott megesni. A költő, akinek életrajzából ez az eset előreláthatólag hiányozni fog, kis sárga arcú, dinnyefejü és sunyi pillantású emberke volt. Abrázatában volt valami, ami a patkányra emlékeztetett. Japán metszésű szemhéjai alatt örökkön szimatoló, fürkésző tekintetű szemek izegtek-mozogtak. Ha Lombrozónak hinni lehetett, akkor hősünknek benőtt homlokára tíz évi bekövetkezendő fegyház glóriája csillámlott alá. Hogy mennyiben lesz igaza a koponyatudósnak, az egy olyan műnek a sző végi része, amilyenhez a jövő szokta megkomponálni a zenét, a jövő zenéiét, de a mult és a jelen, a két kellemetlen Párka, Lávay sorsa fonalának azt a részét kezdte sodorgatni, mely a büntetett élőélethez vezet. A kis költő örökösen görbe uton járt. Azt az elvet vallotta, hogy az élet apró csirkefogások láncolata. És ez irányban fejlesztett tehetsége egy pillanatig sem tudott nyugodni és azon volt, hogy ez a láncolat minél hosszabb legyen. Cowboy volt ő a léhaságok ós kiskaliberű szélhámosságok rónáján : ötletlovain előrevágtatva vetett pányvát az áldozatra. Fizetésképtelenségi kölcsönöktől kezdve, a baráti ingóságoknak engedelem nélkül való zálogbahelyezéséig és néhány fokkal azontúl is eljutott ahhoz az ütközőpontig, ahol a törvény határvonalai kezdődnek. Dicséretére legyen mondva: a megcsodált apacstáncosok sem járják el olyan művészettel vad figuráikat, mint Lávay költőtársunk a „dansedes paragraphes" cimii táncot. A paragrafusok körüli táncot tiszteletreméltó ügyességgel lejtette el, így aztán megmaradt közköltői minőségében. Nem volt ügyetlen ember és finoman öszszekovácsolt, rimes dolgait — amint ő mondogatta — becsáron alól helyezte el. Persze ebből megélni nem lehetett. Részt kért tehát a szövetkezetek tönkretételére irányuló akcióban. Váltókon lovagolta a magasabb iskolát. Beállt rossz harmadiknak. Ha két bohém pénzt akart fölvenni, de a szövetkezet megkívánta az alapszabályszerü harmadik aláírót is, akkor Lávay lépett előtérbe, csak pro-forma. Aláirta a váltót s ezért néhány tízest vetettek oda neki. A váltóaláirás volt az egyetlen prózai irásmü, amit kultivált. A rossz nyelvek azt beszélték róla, hogy az első váltót szórakozottságból versben irta alá, igy: „oh váltó ! te folt, amely tisztit! Elfogadom: Lávay Arisztid." Amire állítólag az illető bankigazgató ezzel az átírással utasította vissza az elrontott értékpapírt : E váltó pénzadásra nem kötelez! Beh kár, hogy a vers nem bélyegkötsles!" Miután most már tisztában vagyunk Lávay köz- ós váltóköltői rangjával, senkisem csodálkozhatik rajta, ha a hölgygyei belépő irodalomtörténelmi embrió vagyona nem haladta meg a huszfilléres nikkelt. A másik két suly: az önérzet és Tiniké kisasszony szoros kapcsolatban voltak egymással. A költő ugyanis a nők között bizonyos ideális utálatnak örvendett. Ha tehát Lávayval egy nőcske a nyilvánosság előtt mutatkozott, az csalhatatlan jele volt annak, hogy még az ismeretség hajnalánál tartanak. Mert mihelyt a kölcsönös megismerés napja elűzte ennek a hajnalnak elfogultság vegyes pirját és teljesen megvilágította Lávay Anonymusnak a pénztelenség piedesztáljára helyezett szobrát, a nő ugy eltűnt közeléből, mintha sohse látta volna. Jogosan dagasztotta tehát az önérzet költőnk kebelét, mert néhány pillanatra magára vonta a kávéházi közfigyelmet. A lány egy ligeti fabódészinház kardalosnője volt. Lávay a szigorú kritikus maszkjában ismerkedett meg vele aznap délután s miután megigérte neki, hogy a Valéria-szinházhoz szerződtetteti, gumtnikerekü villamoson behozta magával az Alasca-kávéházb:hadd pukkadjanak a fiuk, hogy neki mily