Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-24 / 104. szám

JSIO. I, évfolyam, 104. szám. Szombat, szeptember 24 (Wzponti szerkesztősig és kiadóhivatal Szeged, ca Korona-utca 15. szám ia Badaresti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., r—j Városház-utca 3. szám c=j ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: egész évre . R 24— félévre . . . R 12' negyedévre. R 6 — egy hónapra R Vszám ára 10 fillér ELOFIZETESI AR VIDEREN: egész évre . R 28 — félévre . . . R negyedévre . R V— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér I

TELEFON-SZÁM: SzerkesztSség 835 c=i Riadóhivatal 83» Interurbán 835 u Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Tisza — a Golgotán. Az aradi gyásznapnak, annak a szomorú ünnepnek, amely a tizenhárom tábornok kivégeztetésének évfordulóján ezt a várost teszi a nemzet érzéseinek középpontjává, ünnepi szónoka ez idén Tisza István gróf lesz. Megbecsülhetetlen érdekességü, de jelentőségben is kimagasló eseménye lesz ez az országnak. Valamely beszéd tartalmáról és tendenciáiról előre beszélni nem lehet; de maga a kapcsolat, amelybe ez az ünnep, az abból fölnyuló emlékek és az ország első államférfia jut, rendkívül sokat kifejező s okot ad arra, hogy azzal előre is foglalkozni lehessen. Hatalmas igazságnak érvénytszerző tanúsága lesz Tisza István októberi beszédének. Október hatodika nem egyszer jutott olyan színezethez, mintha annak megünneplésére egy politikai pártnak: a függetlenséginek lenne a legtöbb jogcíme. Nem akarjuk a függetlenségi pártot azzal a váddal illetni, hogy ezt a nemzeti ünnepet kisajátította magának. Viszont azonban az ellenkező közjogi politika híveit se érheti az a gyanú, hogy október hatodikától távol tartották magukat. Hiszen a vértanuk kivégeztetése ötvenedik évfordulóján még a szabadelvüpárt volt a képviselőház többsége, amikor a képviselőház elhatározta, hogy koszorút tesz le az aradi vértanuk szobrára s ezt a koszorút Perczel Dezső, a szabadelviipárt egyik vezérembere tette le. Az idei ünnepen Tisza István gróf áldoz a vértanuk emlékének. Hatvanhetes ember, sőt az az ember, aki ujjáteremtője volt Magyarország hatvanhetes politikájának, ujjáteremtője a pártnak, amely a hatvanhetes irányt, Deák Ferenc irányát követi az ország ügyeinek intézésében. Ragyogóan fejezi ki ez a tény azt, hogy a vértanuk ünnepe Magyarországon nem egy párté, nem egyes politikusé, de egyformán becsült, egyforma kegyelettel ünnepelt és egyforma hűséggel megtartott gyászünnepe minden magyarnak. Nemcsak nálunk, de a külföld előtt is magasra emeli ez a hódolatot, amely a magyar szabadságharc tizenhárom hősének emléke előtt leborul s amely minden magyar szivének rajongását befonja az ő dicsőségük örök glóriájába. Nem egyszer beleszövődött a politika is ennek az ünnepnek fekete redőibe. Megint egy pártnak politikája ; olyan politika, amely azt a következtetést vonta le a vértanuk emlékéből, hogy a harag, a dac, az ellentétek harcát kell folytatni, fölujitani az ellentéteket, amelyek Összecsapása a szabadságharc okozója volt s amelynek tragikus következményei a vértanuk életén tapostak nagy kegyetlenséggel keresztül. Nem akarunk arról szólni, hogy a politikusok, akik az októberi ünnepek hangulatából ilyen elveket merítettek és hirdettek — az ünnepről eltávozva, a parlamentben és a kormányban nem voltak mindig következetesek ezekhez az elvekhez és a fogadkozásokhoz, amelyeket a szobor előtt tettek. De nem is lehettek. Mert a vértanuk emléke nem hirdeti a gyűlöletet, az örök harcot, az engesztelhetetlenséget, az összeütközések keresését. Mert ha az egész nemzet megtalálta a félreértéseket eloszlató, haragot megszüntető, mind a két fél érdekeinek egyformán javára szolgáló békét a királylyal, — akkor nem lehet egy pont, nem lehet a nemzetnek olyan emléke, amely ennek a békének örökké ellentmondjon. A harcnak sohase a harc a célja. A vértanuk, a tábornokok harca az ország függetlenségét, boldogulását akarta. S hogy ezt ők nem érhették el, hogy az ő küzdelmeik, mártír-haláluk gyümölcse akkor esett a nemzet ölébe, amikor még égett a legjobbjaiért viselt gyász könye: ez nem jelentheti azt, hogy a bekövetkezett állapotot nem szabad kedvesnek, jónak tartani s nem lehet igaz a frázis, hogy a vértanuk emléke az ilyen megnyugvás ellen való tiltakozást követeli. Nem tudjuk, lesznek-e Tisza beszédének politikai vonatkozásai. De ha nem is lesznek: az, hogy a vértanuk oltára előtt az idén ő gyújtja föl az ünnepi lángot, maga is kifejezője lesz annak, hogy az ország mai többségének politikája nemcsak hogy nem ellentéte ama hagyománynak, amely a szabadságharcból, véres, diadalmas és Tengerparton. Irta Alba Nevls. Egy abbáziai villa. Fehér, mint a porcukor; karcsú, mint egy szépen nőtt süldőleány és virágos, mint egy ünnepnapi oltár. Két szerelmesen egymáshoz simuló erkélye a tenger fölé hajlik, az egyiken levelet ir egy szép, pirospongyolás leány, a másikon újságot olvas egy fehér vászonruhás férfi. Egyszerre csak abbanmarad az irás is, olvasás is, egymásra néznek; a leány kacagó szemekkel, a férfi valóságos déli forrósággal és azután érzik, hogy beszélgetniük keil: A férfi (valami érdekes, uj, izgató dolgot szeretne mondani): Ugyan nézze a tengert, milyen kék ma, Alice. A leány: Csakugyan. Csakugyan kék. Ép olyan kék, mint minden napsütéses reggelen . . üe én már a tengerrel ugy vagyok, mint sok becses, titkos, drága és szent dologgal, tudom, látom, érzem és — nem beszélek róla. Az emberek a maguk profánságával megszentségtelenitik a legnagyobbat: a természetet. Amikor unatkoznak, vagy amikor nem jut az eszükbe más: „Milyen szép az idői" „Az idén forró nyarunk lesz!" „Ez az eső sohase hagyja abba!" . . . Én istenem, hát mire jó az? Miért kell mindezekről beszélni ? . . . Egyébként a tenger ma csakugyan gyönyörű kék! A férfi: Maga ma rosszat álmodott, Alice. Egy kicsit veszekedni akar a szomszédjával. Hát veszekedjünk, jó. A leány: Igaza van, azért vettem föl ezt a piros ruhámat is, mert tudtam, hogy magának nem tetszik. Mert megmondta, hogy nem tetszik. Azért. A férfi: Kár, hogy a jövő héten már hazamennek ! Rég nem volt ennél boldogabb nyaram. Gyönyörűség az, hogy maga . . . maga veszekszik velem. És . . . tudja mit jelent az, mikor két ember, — két fiatal,— egymással kötődik ? A leány: Semmit. Én utálom a hazugságot, a közmondásokat, a babonát! Bemmit sem jelent. A férfi: Mondom, lelkemből sajnálom ezt a nyarat, ennek a nyárnak a múlását. Most csak egy nagyon csúf, nagyon sivár tél jöhet . . . (Várja az ellenkezést, a megcáfolást). A leány (szeretne ellenkezni, szeretné megcáfolni, de csak félig teszi): A tél sohase olyan tszép, mint a nyár, de ez... részben... az embertol függ. A férfi (molión): Nem tudom, hogy érti ezt? Megengedi, hogy ugy magyarázzam, ahogy jól esik nekem ? A leány: Gyönyörű ma a tenger ! A férfi (nevet). A leány: Maga a mult héten még, — egy Ígéretet tett nekem. Azóta el akarja felejteni és feleltetni. Azóta megbánta azt az Ígéretet, de én számot tartok rá, én követelem. A férfi: Nézze csak a hullámokat: hogy nekirohannak a sziklának, hogy zúzzák magukat halálra! Az ember szinte megborzong, ahogy szétlocscsan az agyvelejük. Én a hullámokat mindig makacs koponyájú, erőszakos, chilakodó állatoknak nézem. Ugy-e, furcsa? A leány: Nagyon furcsa, de én az Ígéretet akarom. A férfi: Igazán szeretném, ha az alól a buta igéret alól fölmentene ! Látja, édes Alice, én nem tagadom, szeretnék , . . akarnék . . . szóval, sokat adok a maga véleményére, magára. Szeretnék tetszeni magának, szeretném, ha megbecsülne, ha dereknek és férfiasnak találna, ha rokonszenvezne velem . . . Röviden: nem akarom magamat a maga szemében diszkvalifikálni ! Nem akarok kicsi, hitvány, szánalmas figura lenni, maga előtt, Alice. A leány (hirtelen, forró szivdobogással érzi, hogy kedves, egyre kedvesebb neki ez az ember, hogy a csöndes adriai esték egészen egymáshoz sodorták őket, hogy hevitő napsütések, sikló kis csónakok s az elválasztó vékony szobafal szerelmes vágyakozást plántáltak a szivébe): Váltsa be az igéretét ! Nézze, összeteszem a kezemet és ugy kérem! Nézise, engem nagyon érdekel a maga dolga, én tudni szeretnék magáról mindent. És maga azt mondta, hogy elmeséli a múltját, a házasságát, mindazt, amit átélt és átszenvedett. Azt, ami hajótörötté tette . . . Így ígérte nekem.