Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-23 / 103. szám

1910 szeptember 23 DÉL-MAGYARORSZÁG 13 | FOGFÁJÁS j i Rossz 1 fogak | ellen!! ellen kipróbált, biztos hatású szer a Franki-féle szájvíz. A leheletnek kellemes j illatot ad, a fogak rom-1 lását megakadályozza. - i Ara 70 fillér. FRANKI ANTAL syópieríöfa SZEGED, Feisöváros.: Fogks | erősítésére I síiül 1 efísvoüíásárB ellen kipróbált, biztos hatású szer a Franki-féle szájvíz. A leheletnek kellemes j illatot ad, a fogak rom-1 lását megakadályozza. - i Ara 70 fillér. FRANKI ANTAL syópieríöfa SZEGED, Feisöváros.: megsiünfet!! REGÉNYCSARNOK. Tiszta lelkiismeret. Irta Kiellanrl Sándor. I. Az Abel ügyvéd villájának kertajtója előtt egy kis, elegáns kocsi állt meg, melybe két jól táplált, sima ló volt befogva. A szerszámon sehol sem látszott ezüst, réz, más érc: fénytelen, fekete volt minden, még a csattok is be voltak vonva bőrrel. A koesi fénymáza sötétzöld árnyalatot mutatott, a párnák szerény szürkesziniiek voltak; csak közelről lehetett észrevenni, hogy a legnehezebb selyemhuzat fedi őket. A kocsis olyan volt, mint egy angol pap szorosan begombolt fekete kabátjában, gallérral és feszes fehér nyakkendővel. Wardenné asszony, aki egyedül ült a kocsiban, előre hajolt és kezét az elefántcsont fogantyúra tette; lassan kiszállt, hosszú ruháját maga után vonva és aztán vigyázva betette a kocsiajtót. Talán csodálkozni lehetett volna rajta, hogy a kocsis miért nem száll le m-nőjének segíteni. A jól táplált lovak nem igen gondoltak volna bolondságra addig, míg a gyeplőt elbocsátja. De ha az ember ezt a rendithetetlen arcot, tiszteletreméltó, őszbevegyült pofaszakállávaí megtekintette, azonnal belátta, hogy ez az ember tudja mit csinál és sohasem mulaszt el semmit kötelességéből. Wardenné asszony keresztül ment a ház előtt levő kis kerten és belépett a kertre nyiló szobába; az ajtó félig nyitva volt s ott ült a háziasszony egy nagy asztal mellett, mely el volt borítva virágos szövetekkel és néhány szám legújabb Bazárral. — Ah, milyen jó, hogy jösz, kedves Emiliem — kiáltott Abelné asszony. Egészen el vagyok keseredve, a varrónőm nem tud semmi ujat kitalálni és most hozzáfogtunk, hogy a Bazárból keresünk ki valamit. Kedvesem, tedd le a kabátodat és segíts, egy sétaruhát szeretnék. — Nem vagyok elég ügyes, hogy pipere dolgában tanácsot adhassak — felelt Wardenné asszony. A derék Abelné bámulva nézett rá. Valami nyugtalanító volt e hangban ; már pedig ő rendkívül nagy tisztelettel viseltetett gazdag barátnéja iránt. — Bizonyosan emlékezel rá, hogy Warden megengedte, akarom mondani megkért, — igazitá ki magát az asszonyka — hogy rendeljek egy uj selyemruhát. — Igen, madame Labichenél; hogyne emlékezném — szakította félbe Abelné, — most bizonyosan útban vagy hozzá; vigy el magaddal kérlek, olyan mulatságos lenne. — Nem madame Labichehez megyek — felelt Wardenné csaknem ünnepélyesen. — De édes Istenem, hát miért nem? — kérdé barátnője és jóságos barna szemeit kerekre nyitotta a csodálkozástól. — Azért nem — felelt Wardenné, — mert az igazat megvallva azt találom, hogy tiszta lelkiismerettel nem lehet annyi pénzt haszontalan cifraságokra kiadni, mikor tudjuk, hogy a külvárosokban, sőt magában a városban Is, ahol lakunk, százával élnek emberek, akik a szó szoros érteimében szükséget szenvednek. — Igen, de — kezdé Abelné és habozva pillantott asztalára — de ez már igy van beosztva a világon, tudjuk, hogy az egyenlőtlenség ... — De őrizkednünk kell, hogy még növeljük is az Bgyenlőtlenséget, sőt inkább mindent meg kellene tennünk, hogy lehetőleg simítsunk rajta, — szakította félbe Wardenné. És Abelné asszonynak ugy tűnt fel, mintha barátnője elitélő pillantást vetne az asztalra, a szövetre és a Bazárokra. — Hiszen csak alpacca — mentegetődzék félénken. — Isten ments Caroline — kiáltott Wardenné, — ne képzeld, hogy szemrehányást akarok tenni. Ez olyan dolog, ami minden embernek saját felfogásától függ; mindenki ugy tegyen, amint jónak látja és amint a lelkiismeretével össze tudja egyeztetni. A beszélgetés még egy darabig tovább folyt. Wardenné asszony elbeszélte, hogy fel akarja a legelhagyatottabb városrészeket keresni és saját szemeivel akar meggyőződni a szegények viszonyairól. A megelőző napon egy magán jótékony társaság jelentését olvasta, melynek férje is tagja. Készakarva mellőzte a rendőrség és a szegény-felügyelőség utasításait, mert épen az volt a szándéka, hogy személyesen keresse fel és tanulja megismerni a nyomort és igy segítsen rajta. A hölgyek kissé hidegebben váltak el, mint rendesen. Mindketten komoly hangulatban voltak. Abelné a szobában maradt; elment a kedve a sétaruhától, bár a szövet igazán szép volt. Hallotta a kocsi lágy robogását, amint a nyári lakok közt a sima kövezeten tovagördült. — Milyen jó szive is van ennek az Emiliének — folytatá. Mi sem állt távolabb a derék asszony jellemétől, mint az irigység és mégis, mintha ilyen fajta érzelmekkel tekintett volna a kocsi után. De, hogy barátnője jó szivét, vagy elegáns kocsiját irigyelte-e, azt nem lehet tudni. Mikor a kocsis megkapta a rendeletet, hogy hova hajtson, egyetlen vonása sem változott és egy szó ellenvetést sem tett. Mindig mélyebben és mélyebben hajtott be a külváros legcsodálatosabb utcáiba, olyan arckifejezéssel, mintha csak udvari bálba hajtana. Végre parancsot kapott és megállt, aminek nagy ideje is volt. Mert az utcák mindig szűkebbek lettek s ugylátszott, mintha a jól táplált lovak és a finom kocsi mindjárt fennakadnának a házak közt, mint egy dugó az üveg nyakában. De a rendithetetlen semmi aggodalmat sem árult el, bár a helyzet igazán válságos volt. Egy élces fej, mely valamely padlásszoba ablakában megjelent, azt tanácsolta, hogy legjobb lesz a lovakat azonnal agyonütni, mert innen ugyan elevenen ki nem szabadulnak. Wardenné asszony kiszállott és egy még szűkebb utcába tért be; mindjárt a legroszszabbat akarta látni. Valamelyik ajtóban egy fiatal leány állott; az asszonyka megkérdezte, hogy sok szegény ember lakik-e ebben a háziján? A leány fölnevetett és felelt valamit, mialatt Wardenné mellett befurakodott a szük utcaajtón. Az asszonyka nem értette, hogy mit felelt, de érezte, hogy valami utálatosat mondott. Belépett a legelső szobába, melyet talált. Nem volt újság Wardenné előtt, hogy a szegények szobáikat rettenetesen szellőzetlenül szokták tartani. De ez az atmosphera, melyet idebent belélegzett, annyira hatott rá, hogy örült, mikor leülhetett a kemence padkájára. Volt valami abban a kézmozdulatban, melylyel a szobában levő asszony a padon heverő rongyokat a földre szórta s mosolyában, mikor az előkelő hölgyet a leüléssel megkínálta, ami feltűnt Wardenné asszonynak. Azt a. benyomást tette rá, mintha ez a szegény asszony már jobb napokat is látott volna, bár mozdulatai inkább könnyedek voltak, mint finomak és mosolya távolról sem volt kellemes. A Wardenné gyöngyszürke ¿«•piának uszálya elterült a piszkos, fekete r-v11'-- és mialatt lehajolt, hogy fölemelje, ör.'-énytelenül eszébe jutott a Heine mondása : olyan volt, mint egy bonbon, mely sárba esett. A beszélgetés megkezdődött s ugy folyt le, mint az ilyenek rendesen. Ha mindegyik saját nyelvén és saját gondolkodásmódja szerint beszél, a két asszony közül egyik sem értette volna egy szavát sem a másiknak. * És miután a szegények annyival jobban ismerik a gazdagokat, mint a gazdagok a szegényeket, az utóbbiak egy külön hangot, egy külön nyelvet sajátítottak el, melynek használatára a tapasztalat tanitotta meg őket, s ezt alkalmazzák, ha meg akarják magukat értetni; t. i. olyan formán megértetni, hogy a gazdagok kedvet kapjanak a jótékonysághoz. Ugy sem közeledhetnek jobban egymáshoz. Ezt a sajátságos nyelvet a szegény aszszony a legtökéletesebben beszélte és Wardenné csakhamar megtudta nyomorult életének körülményeit. Két gyermeke volt, egy négy-öt éves fia, ki a földön feküdt és egy kis gyermek az ölében. Wardenné asszony megnézte ezt a nyomorult kis szürke teremtést és nem értette, hogy lehet már tizenhárom hónapos. Neki is volt otthon egy hét hónapos óriás fia, legalább felényivel nagyobb, mint ez. — Valami erősitőt kellene adni szegénykének — mondá. Afféle táplisztre vagy huskivonatra gondolt. Az erősítő szónál egy borzas fej emelkedett ki a szalmaágyból, egy sápadt, üres tekintetű férfi, akinek nagy pamutkendővel volt körülkötve a feje. Wardenné kissé megijedt. — A férje? — kérdé az asszonytól. A szegény asszony bólintott. — Igen, a férjem; ma nem mehetett napszámba, anynyira fájt a foga. Wardennénak is fájt a foga életében s igy tudta, milyen keserves dolog. Néhány őszinte, sajnálkozó szóval felelt. A férfi valamit dünnyögött és újra viszszabujt a szalmába, de ugyanakkor Wardenné még más valakit is fedezett föl, kit eddig nem vett észre. Fiatal leány ült a szegletben, a kályha túlsó oldalán. Egy percig rábámult a finom úrhölgyre, de aztán gyorsan visszahúzta fejét és előrehajolt, hátat fordítva az idegennek. Wardenné azt gondolta, hogy a fiatal leány kézimunkát tart az ölében, talán valami ócska ruhát, amit nem kelett foldozni. — De miért fekszik ez a nagy fiu a földön? — kérdé az asszonyka. — Nyomorék szegény! — felelt anyja és most a szerencsétlenség hosszadalmas leírása következett, sok sopánkodással vegyitve, hogy a fiu csípőben nyomorék maradt vörheny-láz után. — Vegyen neki — kezdé Wardenné; azt akarta mondani, egy tolószéket. De eszébe jutott, hogy okosabb lesz, ha maga veszi meg; nem tanácsos a szegény emberek kezébe nagyon son pénzt adni: de valamit mégis akart az asszonynál hagyni. Mert itt igazán segíteni kellett, itt a nyomor valódi otthonában volt és zsebébe nyúlt tárcája után. De nem volt nála. Ez igazán bosszantó, bizonyosan a kocsiban felejtettem. Épen sajnálatát akarta kifejezni s megígérni az asszonynak, hogy később majd küld neki pénzt, mikor fölnyilt az ajtó egy jól öltözött ur lépett be. Arca nagyon kövér volt, de sajátságos száraz fehérség terjedt el rajta, mintha mindig nyers lisztet ennék. — Wardenné asszony, ha jól sejtem, — mondá az idegen ur, hozzáfordulva. — Fentebb az utcán láttam kocsiját és itt hozom ezt; hihetőleg az ön tárcája. Wardenné ránézett; igen, az övé volt, sima elefántcsont lapján feketén emelkedtek ki nevének kezdőbetűi: W. E. — Véletlenül láttam meg, mikor a szegleten befordultam, egy leány kezében, ki a legroszabb hirben áll az egész városnegyedben, — magyarázta az idegen. — Különben ón a kerület szegényeinek felügyelője vagyok — tette hozzá. Wanu ..né megköszönte,bár a férfi sehogysem nyerte meg tetszését. De mikor szegényei felé visszafordult, egészen megijedt a változáson, mely arcukon végbement.