Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-16 / 97. szám

1910 szeptember 15 DÉLMAC3YARORSZAQ 13 Mademoiselle Adèle nevetett: — Bocsánat, tudom, hogy az amerikaiak haragusznak, ha angoloknak nézik őket. Nem vagyok amerikai sem, — felelt az idegen. — Ez már sok — gondola Adèle; tányérja fölé hajolt és boszankodott. Mert észrevette, hogy mademoiselle Louison jól mulatott vereségén. Az idegen ur megértette a dolgot és félhangon hozzá tette: Irlandi vagyok, madame. — Ah — felelt mademoiselle Adèle hálás mosolylyal, mert könnyen ki lehetett békíteni. — Anatole, — mi az: irlandi? — suttogá. — Ezek a szegények Angliában, sugá az vissza. — Ügy ? Hm . . . Mademoiselle Adèle összehúzta szemöldökét és gyors oldalpillantást vetett jobboldali szomszédjára. Egyszerre sokat vesztett előtte érdekességéből. A de Silvis ebédjei kitűnőek voltak. Sokáig ültek asztalnál és mikor monsieur Anatole visszagondolt az osztrigákra, melylyel az ebéd kezdődött, ugy tünt föl előtte, mint valami szép álom. De a szarvasgomba annél inkább emlékében maradt. A tulajdonképeni ebédnek vége volt; néha egy-egy kéz nyúlt ki a pohár után, a másik gyümölcsöt vagy tortácskát vett. Az érzelmes, szőke mademoiselle Louison egy szőlőszemet vizsgált, melyet a pezsgős pohárba dobott. Apró, fehér léghólyagocskák tapadtak rá szorosan a héja körül s mikór az egész be volt borítva ragyogó, fehér gyöngyökkel, a fehér szőlőszem felemelkedett a boron át a felszínre. — Nézze — monda mademoiselle Luison és nagy, kedves szemeit a hirlapiróra emelte — nézze, hogy viszik fehér angyalok a bűnös lelkét az ég felé. — Ah, charmant ! — Mademoiselle ! Milyen magasztos gondolat ! — kiáltott a hírlapíró elragadtatva. Mademoiselle Louison magasztos gondolatata megtette körfutását az asztalnál és pedig sok szerencsével. Csak a könnyelmű Adélé sugá vastag szomszédjának : — Ahhoz ugyan sok angyal kellene, hogy téged az égbe vigyenek, Anatole. Ezalatt a hírlapíró megragadta a kedvező pillanatot, hogy az általános figyelmet lekösseÖrült, hogy megszabadulhatott a német unalmas politikai vitájától és miután vörös szalagja és elbizakodott hirlapirói hangja volt, mindenki reá figyelt. Kifejtette, hogy kis erők milyen nehéz terheket elbírnak, ha egyesülnek és erről aztán áttért a napi témára, hogy a sajtó milyen óriási összeget volt képes összegyűjteni a spanyolországi árvízkárosultak és a párisi szegények számára. Erről nagyon sok elmondani valója volt, per „mi" beszélt a sajtóról és egészen belemelegedett a milliókba, — melyeket „mi" oly nagy áldozatokkal tudtunk előteremteni. De a többieknek is megvolt erről a tárgyról a saját mondókájuk. Számtalan sok nemes vonás jött napfényre, melyek az élvezetekkel telt világban mind áldozatról tanúskodtak. A mademoiselle Louison legjobb barátnője — jelentéktelen hölgy, ki az asztal végén ült — a Louison tiltakozása dacára elbeszélte, hogy' fogadott ez fel három varróleányt saját lakásába, munkát adván nekik egész éjszaka a Hippodromi ünnepélyt megelőző napon, — söt még kávéval és vacsorával is jól tartotta őket — a fizetésen kívül. Mademoiselle Louison egyszerre nevezetes egyéniség lett az asztalnál és a hirlapiró kiváló figyelmet kezdett tanúsítani iránta. A jótékonyság e sok megható vonása és a Louison nedves szemei az egész társaságot csendes, önelégült, emberszerető hangulatba hozták, amely nagyon jól illett a hosszú ebédet követő lankadtsághoz. Ez a kellemes érzés még emelkedett egy pár fokkal, mikor a hűvös kis szalonban, a lágy székeken helyet foglaltak. Nem volt más világítás, mint a kandalló tüzének fénye. A vöröses sugár végigsiklott az angol szőnyegen, fel a kárpit arany szegélyéig, megcsil!ant egy-egy aranyos festménykereten, a zongorán, itt-ott megvilágítva egy arcot, mely soká el volt rejtve a sötétben. Ezenkívül csak az égő szivarok cs cigarettek vöröses végei látszottak. A beszélgetés meglassudott — csak néha hallatszott fel egy suttogó hang, — vagy egy csésze zörrent meg, amint odábbtaszitották; — mindegyik zavartalanul akarta élvezni az emésztés csendes örömét és emberbaráti érzelmeit. Még Anatole is elfelejtette szarvasgombáit, mialatt az alacsony széken végignyúlt a pamlag mellett, melyen mademoiselle Adèle foglalt helyet. — Nem zongoráznék valaki ? — kérdé Signor de Silvis helyéről, — ön mindig szívesen szokott játszani, mademoiselle Adèle. — Ah nem! — nem — kiáltott fel; — nagyon is jóllaktam, — és hátradőlt a pamlagon, keresztbe fonva karjait selyemruhája felett. De az idegen — az irlandi — kérés nélkül felemelkedett a szegletből ós a zongorához lépett. — Ah, ön fog játszani ? Ezer köszönet, monsieur — hm — Signor de Silvis elfelejtette nevét; ami elég gyakran megtörtént vele vendégeivel szemben. — Látod, csakugyan zenész! — mondá mademoiselle Adèle barátjának; Anatole elismerőleg mormogott. Különben ezt a többiek is azonnal észrevették már arról a modorról is, melylyel a zongorához ült, és minden előkészület nélkül egynehány akkordot megütött, mintha fel akarná ébreszteni a hangszert. Azután elkezdett játszani — könnyedén, tréfásan, frivolan, ahogy a helyzethez illik. Az utolsó napok melódiái hangzottak fel a tánc- és daltöredékekben; — azt a sok semmiséget, melyet az utolsó hót alatt egész Páris énekelgetett, mind beleszőtte dallamos, folyékony előadásába. A hölgyek elragadtatásukban fölkiáltottak, egy pár hangot vele énekeltek ós lábaikkal verték a taktust; az idegen azonnal eltalálta a hangulatot és az első pillanatban magával ragadott mindenkit. Csak a „lieber Doktor" hallgatta szedáni mosolylyal ajkain; az ilyen könnyű dolgok nem neki valók voltak. De csakhamar a német is megtalálta benne a magáét; egyszer-egyszer elismerőleg bólintott fejével. Chopinnak egy részlete merült föl és csodálatosan belefonódott a hangulatba, — mint a lágy illat, mely betöltötte a levegőt; — könynyelmü hölgyek, nyílt, gondtalan, egymás előtt idegen férfiak az elegáns szalon félhomályába elrejtve, mindegyik saját legtitkosabb gondolataiba elmerülten, figyeltek a titokzatos, homályos zene hangjaira, mialatt a tüz világa ide- s tova rezgett és minden aranyozott diszt kiemelt a sötétből. És mindig jobban megfelelt a játék a doktor ¡zlésének. Időről-időre de Silvishez fordult s megjelölte, amint egy-egy váratlan részlet fölhangzott: — ah, unser Schumann, unser Bethoven — sőt mi több: — unser famoser Richard — is. Ezalatt az idegen tovább játszott, simán, könnyedén, kissé balra hajolva, hogy több erőt adhasson a basszusnak. Ugy hangzott, mintha husz ujja volna, mind acélból, melyek összeolvasztják a nyüzsgő hangokat, ugy, hogy egyetlen hatalmas zengés hallatszott a hangszerből. A legkisebb akadály, a legkisebb észrevehető átmenet nélkül, ujabb és ujabb meglepetésekkel, a zenei emlékek szellemdus fordulataival, annyira lekötötte a figyelmet, hogy aki legkevésbé sem volt zeneértő, az is kénytelen volt feszült érdeklődéssel köveini játékát. De a zene észrevétlenül megváltoztatta hangulatát. A művész folytonosan mélyebben játszott a hangszeren, — mindig jobban és jobban balra hajolva, mig végre sajátságos nyugtalan^ ság keletkezett a basszusban. A „Próféta" újrakeresztelői jöttek nehézkes robajjal, — a ,Damnation de Faust" egy lovagja, kétségbeesett, sántító, pokoli galoppban igyekezett fölfelé a mélység legmélyéből. Mind erösebb és erősebb lett a zaj odalent; és monsieur Anatole újra érezni kezdte a szarvasgombákat. Mademoiselle Adélé félig fölemelkedett, a zene nem hagyta békében nyugodni. Itt-ott a tüz világa megcsillant egy pár fe. kete szemben, melyek merően a művészre voltak szegezve, aki elcsalta őket magával s most nem engedte megszabadulni, folytonosan mé" lyebbre vezette őket, mindig lejebb és lejebb hol elnyomottan, tompán zúgott, mint távoli jajgatás, panasz és fenyegetőzés. — Er führt'ne famose linké Hand, — mondá a doktor, azonban de Silvis nem hallga, tott rá ; lélegezet-vesztett várakozással fiit helyén. Sötét, kinzó félelem szállt föl a zenével s nehezedett mindnyájuk lelkére. Mintha a művész balkezével görcsös csomót kötne, mely sohasem akar kibontakozni, mig jobbkezéből könnyed futamok, mint csapkodó lángnyelvek szaladtak föl s alá a diskantban. Mintha valami titokzatos borzalom készülne lent a föld alatt, mialatt fönt csillárok fényénél mulatnak. Sóhajtás, majd egy elnyomott sikoly hang. zott föl; valamelyik hölgy rosszul lett, de senki sem figyelt rá. A művész a basszus legmélyére szállt alá s ott dolgozott mindkét kezével és a fáradhatatlan ujjak összekavarták a hangokat, hogy mindenkinek a hátán végiglatott a hideg. De a zajongó, fenyegető hangok odalent a mélyben kezdtek fölfelé törekedni. A hangok egymásba vegyültek —» egymás fölött — egymás mellett törtettek el — fölfelé igyekezve — mindig fölfelé, de sohasem haladva tovább. Vad küzdelem kezdődött a magasbajutásért; mintha apró, fekete, láthatatlan alakok kavarognának, küzdenének, viaskodnának őrületes vágygyal, — lázas sietséggel — kúszva, kapaszkodva kézzellábbal — fogaikkal egymást tépve, taszítva ; — átkozódás — könyörgés — sikoltozás, mialatt a művész ujjai nehezen, kinos-nehezen fölfelé csúsztak. — Anatole — suttogá mademoiselle Adélé halotthalványan — a szegénységet játsza! — Oh, ezek a szarvasgombák! — jajgatott Anatole előregörnyedve. E pillanatban világos lett a szalon. Két inas jelent meg lámpákkal és gyertyákkal a függönyök között. Ugyanakkor az idegen művész is befejezte játékát, teljes erővei belecsapva a hurokba acélujjaival s oly képtelen, oly föllazító diszharmóniát keltve föl, hogy az egész társaság fölugrott. — El a lámpákkal! — kiáltott de Silvis. — Nem, nem ! — kiáltá mademoiselle Adélé, — hozzanak világot, félek a sötétben! oh, milyen borzalmas ember ! — Ki volt ez ? — igen, ki volt ez ? — önkénytelenül ezt kérdezte mindenki s körülvették a házigazdát; ezalatt nem látták meg, hogy az idegen kioson a szolgák mögött. De Silvis nevetni próbált. — Azt hiszem, maga a sátán volt. Eh 1 — menjünk az operába. — Az operába! — a világ minden kincséért sem, — kiáltott Louison. — Egy hétig hallani sem akarok zenét; még hozzá a tolongás az opera lépcsőin! — Oh jajj — a szarvasgombák! — sóhajtozott Anatole. Az egész társaság fölkerekedett. Egyszerre mindannyian észrevették, hogy ¡dogén helyen, idegenek voltak s mindegyiknek nagy kedve lett volna hazaosonni otthona magánjába