Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-11 / 93. szám

8 Pálmay íika. — Pc a művésznővel. — Márkéi év óta nem látta a budapesti közönre r: a magyar oj erett-szinpad nagy primadonnáiét. Pólmajf lik át. Má&íél év után tegnap este lépett föl előnzör a diva a Fővárosi, Nyári Ssinház-ban, amelynek közönsége a művésznő egyik legpomj as \bb alakításában gyönyörködhetett: Az elvált uss.vony-ban Gonda szerepét játszotta Pálmát) Ilka. De az a másfél év, amióta Pálmay Ilka elhagyta a budapesti színpadokat, nem is jelentett rá nézve sikerek nélkül eltöltött időt. A külföldön nagyurak fényes estélyein énekelt és ejtette újra csodálkozásba az embereket a művészetével, néhány nagyobb magyar vidéki városban vendégszerepelt egyszer-kétszer és megkapta azt a kitüntetést is, amelyre olyan nagyon rászolgált: örökös tagja lett a kolozsvá:i Nemzeti Szinhúz-nak. Most, hogy visszatért, egy végtelenül bájos és intim kis lakást rendezett be magának Budán, a Plébánia-utcában. „Itt nincs olyan ragy lárma", — mondta és itt beszélte el egy hirlapirónak, aki tegnap esti föllépése alkalmából fölkereste őt, hogy mit csinált azalatt, amig távol volt és mit fog ezentúl csinálni. — A tavasz óta — mondotta — folyton kóboroltam. Tavaszsznl egy kis vargabetűt csináltam lent. Délen bejártam Görögországot, Egyiptomot, aztán átrándultam Szicíliába és élveztem mindenütt a napfényt. Mikor hazajöttem, már bennvoltunk a nyárban, de a csavargást azért' nem tudtam abbahagyni. A birtokomról elmentem Nagyváradra, majd Kolozsvárra és vendégszerepeltem egyszer-kétszer Az elvált asszony-ban, meg A tót leány-bari. Jó lélekkel elmondhatom, hogy rengeteg sikerem volt mindenütt, különösen Kolozsvárott, ahová most már a szeretetem és a siker emlékén kivül egyéb kötelékek is fűznek. Örökös tagja lettem a színháznak és mondhatom, igazán nagyon örültem ennek a kitüntetésnek. Szeretem Kolozsvárt és a kolozsváriakat és azt hiszem, ők is nagyon örültek az örökös tagságomnak. A kolozsvári lapok igazán a legnagyobb örömmel vették tudomásul a kinevezés hirét, olyanokat irtak, hogy ezzel a kinevezéssel megtisztelték a kolozsvári Nemzeti Szinház-at. — Most egyelőre két szerepben lépek föl: Az elvált asszony-ban Gondát játszom és A tót leány-ban a címszerepet. Kedves szerepem mind a kettő. A Gonda szerepét már csak azért is szeretem, mert hiszen Budapesten én kreáltam, de meg Fali Leó a legkedvesebb muzsikusaim egyike. Sokkal jobban szeretem; mint Lehárt, finomabb, csiszoltabb és súlyosabb a muzsikája. Szinte azt mondhatnám: kulturáltabb a zenéje. A tót leány-t Budapesten már régen nem játszottam, pedig talán ez az egyetlen népszínmű, amely közel áll hozzám. A népszínművet magát általában nem kedvelem valami nagyon, hiába, az én igazi hazám már csak az operett marad, ott érzem magamat otthon. Tudja, egészen más a színpad előttem, ha operettben játszom. Akkor érzem csak igazán, ha a színpadra lépek, hogy ur vagyok fölötte, tudom vinni magammal az egészet, hallom, ha a trombitás a zenekarban elmaradt egy taktussal, érzem, ha az egyik cselló rosszul van meghangolva — érzem, hogy itt a magam földjén állok. — Hogy mit fogok csinálni a télen, kérdi? Azt egyelőre magam sem tudom. Lehet, hogy itt maradok, lehet, hogy elmegyek. A külföldre sok meghívásom van már, hangversenyekre, estélyekre, ahol énekelni fogok. Rothschildékhoz, Bleichröderékhez is kaptam meghívást, hogy az estélyeiken énekeljek. Hogy elfogadom-e és itt 'hagyom-e ismét Budapestet, azt nem tudom még, — a körülményektől függ. Foglalkozom azzal a tervvel is, hogy itt is adok egy koncertet, az Urániában vagy a Royalteremben, amelyen dalokat fogok énekelni. De, DELWIAG YARORSZAG persze, mindez csak terv, egészen határozott programom még nincs a szezónra. A budapesti közönség még a réginél is nagyobb szeretettel üdvözölte Pálmay likát, amikor tegnap este hosszú idő óta először lépett föl. Igazi színházi esemény ez a föllépés, aminthogy mindig esemény, ha Pálmay Ilka föllép, mert Pálmay Ilka — az örök művészetet jelenti. Horatio. NAPI HÍREK Megjöttek a uerebsk ! Végre visszatértek a Széchenyi-téri platánok csicsergő lakói is rövid nyaralásukból. Illik, hogy mindenki üdvözölje őket, valamint ők is nyájas leereszkedéssel üdvözölnek mindenkit, aki — minthogy ők a magasban laknak — alájuk kerül. Az üdvözlést részünkről egyik legkülsőbb munkatárs, egy elismert korzó1 ember végezte el, aki az alábbi veréb-riportban számol be az olvasónak személyes tapasztalatairól: Beszélgetés veréb őnagyságával. Mikor a pontos sétaidőben megjelentem a korzón, már fényes cilinder- ós kalapsereg hömpölygött az aszfalton föl és alá. (A sétálókat ez esetben veréb-nézőszempontból kell megkülönböztetni, nehogy alul maradjunk a színvonalon.) Rögtön szemlészeti megfigyeléshez fogtam, melyeknek során csakhamar észrevettem, hogy a hömpölygő cilinder- és kalapsereg percről-percre változásokon megy keresztül. Előbb azt hittem, hogy esik a hó, behatóbb vizsgálat után azonban nyomban megállapítottam, hogy nem az angyalok rázzák a földre párnácskájukból a fehér pilléket. Megjöttek tehát a verebek. Még nagy zűrzavar és rendetlenség lehetett köztük, hangos csicsergéssel történt az elhelyezkedés, bizonyára nem tudtak valamennyinek helyet szorítani, mert amint hivatalos helyről — az Erzsébettérről jelentik — Budapestről is számos bevándorló jött Szegedre. Mindamellett, a nagy zűrzavar ellenére is, sikerült veréb őnagyságával egy interjút csinálni, aki a verebek módján háromszor — ó, égi kegy 1 — üdvözölt, mire én negyedszer is leemeltem a drága, finom cilinderemet. Sajnálattal vettem észre, hogy veréb őnagysága, aki mellesleg már elég vén asszony, negyedszer is leküldte hozzám üdvözlete forró jelét. Erre már kissé méltatlanul szóltam hozzá : — De nagyságos asszonyom, ez az udvariasság vagy egyéb . . . Elvégre is itt sokan vannak és nem akarom, hogy lássák, mennyire elhalmoz kegyeinek kissé korai jeleivel. — Naiv fiu — válaszolt őnagysága — azt bizza csak rám. A mi társadalmunkban nincsenek etikai ócskaságok, mi nyíltan cselekszünk és lesajnáljuk még a maguk uralkodóit is, ha épen akarjuk. — Elhiszem és ez szép is talán, de mégse hittem volna, hogy a verébtársadalom nem különböztet meg etikátlanságot . . . — Ez is egy szamár frázis maguknál, édesem. Higyje el, a mi elhíresztelt szemtelenségünk csak gombostűfej azokhoz a rettenetes disznóságokhoz képest, amit az emberek odalent elkövetnek. — Talán valami másról csevegnénk, nagyságos asszonyom. Hogy érzi magát a kedves férje és a családja. — Meg vannak, hála istennek. A férjem most ment sétálni a Bókáimmal. Én is utánuk fogok menni . . . — Akkor, sajnálom, nem alkalmatlankodom tovább . . . — Csak maradjon, még egy kicsit elbeszélgethetünk, Egyébként kérem, tegye föl a cilinderét, szükségem van rá . . . — Bocsánat, de az illem . . . 1910 szeptember IS — Ó, csak tegye föl bátran, nem fogok megharagudni érte. — De bocsánat, hátha véletlenül . . . — Ne beszéljen már annyit! Tegye föl, ha mondom, szükségem van rá . . . — Ha épen parancsolja . . . úgyis mindegy már . . . — De nekem nem mindegy. Meg akarom nézni az alakomat, hiztam-e a nyári kúrán. Mert közben egy pompás kis csemetének adtam életet, ami bizony a nyaralás első felében kissé lesoványitott . . . — Vagy ugy! Érdekes, hát már önöknél is annyira hiuk az asszonyok, hogy tükör nélkül nem tudnak meglenni ? — Laikus kérdés. Hát hol, miféle társadalomban nem használnak az asszonyok tükröt! — Bocsánat, nem tudtam, hogy önöknél a cilinderek szolgálják ezt a célt. — Természetesen. Ugy segítünk magunkon, ahogyan lehet. De csak a fényes cilindereket szeretjük, azért bizony nagy az ellenszenv nálunk az egyszerű férfi- vagy nőikalapok iránt. — Most már ezt is értem. És épen ennek a veréb-ellenszenvnek a visszahatása az emberek ellenszenve önök iránt. — Azzal mi, amint láthatja, nem sokat törődünk. — De nálunk viszont törődnek vele. Sőt> épen itt, Szegeden, a városi tanácsban már folynak is tárgyalások bizonyos veréb-ügyekben. — Ne mondja. Épen verébügyekben? — Igen is, nagyságos asszonyom. Sőt már odáig mentek a tanácskozások, hogy nemsokára meg is valósítják a verebek fölruházására vonatkozó terveket. — Miféle terveket? — A verebek fölruházásának, jobban mondva felöltöztetésének terveit. — Ez igazán érdekes. Nem mondana erről többet? — Szívesen. Tehát a város elejét akarja venni a sétálók részéről a verebek ellen fölmerült panaszoknak. Ezért legutóbb tartott közgyűlésén elhatározta, hogy Veréb-Ligát szervez, amely gondoskodni fog legelsősorban is arról, hogy minden veréb tisztességes ruhát kapjon. — Ez gaz merénylet! — csicsergett dühösen veréb őnagysága. — Tessék végighallgatni előbb. A bölcs nagyfejek ugyanis végül belátták, hogy a verebeknek a maguk szempontjából igazuk van. De viszont igazuk van az embereknek is az ő szempontjukból. Aztán a köztisztasági szempontok is megkívánják, — érveltek a tanácsban — hogy a korzót ne nézze a tisztelt verébtársadalom illemhelynek. Helyes megoldásnak látták tehát azt, ha a verebeket, férfit, nőt egyaránt, ruhába bujtatják. — Mondhatom, aleggy alázatosabb merényletet akarja elkövetni a város tanácsa ellenünk. Az embereknek nincsen igazuk, ha meg akarnak fosztani bennünket évezredes hagyományainktól. A mi ruhánk a toll és egészen nyugodt lehet, hogy nem engedünk magunkból maszkot csinálni. — De hiszen mi is ruhában járunk, nagyságos asszonyom. — Maguk, az más. De nálunk ez épen olyan őrült zavart idézne elő, mintha a város tanácsa fejvesztés terhe alatt megparancsolná, hogy maguk viszont vessenek le minden ruhát és járkáljanak meztelenül az utcán. — No, egy kis különbség a két kavarodás között mégis van. — Semmi, épen semmi. Különben is már kacagok az egész fölött, bár a merénylet szándéka rettenetesen fölboszantott. Szerencse, hogy csak gondolatban maradhat meg az egész szép terv . . . — Hogy-hogy? — Látszik, hogy maga is ugy gondolkozik, mint a város „bölcs" tanácsa. — Talán itt fognak akkor hagyni bennünket) nagyságos asszonyom?