Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-10 / 92. szám

fgiO. f. évfolyam, 92. szám. Szombat, szeptember 10 flőzpontl szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, ej Korona-utca 15. szám cra Sadapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., ,—i Városház-utca 3. szám o ELŐFIZETÉSI flR SZEGEDEN: egész évre . R 24'— félévre . . . R 12'­negyedévre. R 6— egy hónapra R 2'­Egyes szám ára to fillér ELOFIZETESI AR VIDEREN: egész évre . R 28'— félévre . . . R negyedévre . R 7'— egy hónapra R Egyes szám ára 10 fillér 14-— 2 40 TELEFON-SZAM: Szerkesztőség S35 r—i Riadóhivatal S39 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—11 Erzsébet A tragikus események évfordulója alkalmával mindig fölujulnak bántó, szomorú érzéseink, a megrázó genfi szerencsétlenségnek pedig kétszeresen lesújtó még az emléke is. Erzsébet ki­rályné legendás, hótiszta alakja ma ti­zenkét éve dicsőült meg. Véres áldo­zatává vált egy véres eszme fanatizmu­sának. Az anarchista eszmék őrült gyilokja épen őt ölte meg, aki megtes­tesülése volt a szelídségnek, a jóság­nak és a szeretetnek. Azok között az országok között, amelyeken a Habsbur­gok uralkodnak, egyetlenegy sem érez­hette át annyira a szörnyű veszteséget, mint a magyar állam népe. A mi ke­gyeletünk örökkig őrizni fogja Erzsébet királyné emlékét, gyönyörű, tartalmas külsőségekben jut kifejezésre és minden esztendőben, ha elérkezik szeptember tizedike, újra és újra megüljük a nagy fejedelemasszony gyászünnepét. Történelmi dokumentumok tanúskod­nak arról, hogy Erzsébet királyné meny­nyire szerette a magyar nemzetet. Valósággal anyja volt ő az itt küzködő­szenvedő huszmilliónyi népnek. Husz­milliónyi tömeg anyja, ennél nagyobb, szentebb hivatást csak kiváltságos asz­szonynak adhat a sors. Erzsébet ki­rályné megfelelt mindenben ennek az isteni küldetésnek. Nemes életének minden megnyilatkozása a meleg érzé­sek, a szeretet gyümölcse volt. Hiszen Elmúlt a temetés. Irta Ady Endre. Harminc éves volt, egy évvel előbb temette el nagyszerű feleségét s most egy kis ko­porsóra borult rá sírás nélkül Enyingi Sán­dor. E kis koporsóba Enyingi Györgyike halott testecskéjét zárták: Enyingi Sándor egyetlen kis gyermekét, ki elkívánkozott édesanyja után. Enyingi Sándor nem sírt, mert nem tudott s mert inkább meghalt volna, hogysem őt itt százan és százan sirni lássák. A nagyobb vidéki város, melyből épen elkészülőben volt, összegyűlt a Györ­gyike temetésén, hogy egyszerre gyászoljon is, szórakozzon is, búcsúzzon is. A pap, kálvinista pap, szép palástos, öles, őszes férfi, olyan beszédet akart tartani, melyet évekig is emlegessenek. „Az Ur, akit akkor sem szabad vádol­nunk, amikor szörnyű és nekünk érthetet­len csapásokat bocsát reánk, megpróbálta ismét Enyingi Sándort. Most egy éve, hogy eltemettük a leánykája koporsójára boruló apának élettársát, szépséges, jóságos, félig­gyermek asszonyát. S hogy lehullott az ő fejé­nek koronája, most, ime. lehervadt a vigasztaló, gyönyörű virágbimbó is, melyet szive fölött őrzött félő és forró szeretettel. Oh, az Ur szent, titkos vegyítéssel méri számunkra az életet s az élet adományait, de hinnünk kell, hogy szeretetből s javunkra küldi el hoz­zánk a fájdalmakat is. íme, a még úgyszól­ván ifjú ember, akinek nevét már ez ország tudjuk, fölösleges újra fölsorolnunk a nagy asszony cselekedeteit, amelyek kifelé alig nyilvánultak meg, de a lát­hatatlan, számunkra láthatatlan udvari életben annál intenzivebben segítettek a mi ügyeinken. Szegény, mellőzött ország voltunk akkor, gyűlölet szele szállt felénk nyugatról és — Erzsébet királyné már magyarul tanult. Felséges barátságával és tiszteletével tüntette ki a haza bölcsét, Deák Ferencet, jeléül annak, hogy érdeklődik a magyar nép sorsa iránt. Pozitive a jövő történelem tudósai fogják megáll api tani, hogy Erzsébet királynénak mennyi része volt a hatvanhétben megpecsételt kiengesz­telődés előkészítésében, a magyar nép főleg csak ösztönénél fogva tudja ezt. Nincs felemelőbb látvány, mintha az ember hosszabb utat tesz vonaton. Amerre csak szerte az országban el­halad, minden kis falu mellett ott van a liget, Erzsébet királyné emlékfái. Ezek a még fiatal emlékfák az idők múlásával növekedni fognak, terebé­lyessé válnak és ekként, amint az évek egymásután eltűnnek, hatalmasodik a szivünkben a szeretet Erzsébet királyné emléke iránt. Tul vagyunk már azon, hogy átkozzuk a gyilkost, aki őrülten sínylődik a börtönében. A tett propa­gandájának boldogtalan bolondja bizo­nyosan ezerszer megbűnhődött már szörnyűséges, istentelen vétkeért. És nincs az a bűnhődés, amelylyel a világ­történelmen esett véres foltot lemosni határain tul is ismerik. íme, ez ifjú tudós, akire sürgősen vár az ország fővárosában az egyetemi tudomány egyik legdíszesebb katedrája. Szegény, egyszerű emberek gyer­meke, akiről már diákkora sejttette, hogy a küldetéses emberek ragyogó, harcos életét fogja megharcolni." Enyingi Sándor majdnem süketen karolta jobbkarjával, meghajoltan, a kicsi kopor­sót, zsebkendős baljával könytelen, sápadt arcát takargatta. Egy-egy szó sújtotta csak fejbe, de ez sem fájt, sőt egy-egy pilla­natra már-már dolgozni akart az Ő mindig kritikus agya. Igazságosan már-már majd­nem megállapította, hogy a pap ezúttal em­berien, sőt majdnem tudományosan beszél és ő hozzá akar mindenekelőtt és fölött szó­lani. Nem akarja okvetlenül, hogy megrika­tásra könnyen hajlandó asszonygyászolók hangosan, udvariasan, szépen kisírják ma­gukat. De ilyen megállapításainak legvégére még sem tudott eljutni Enyingi Sándor, fá­radt balkeze is leesett a koporsóra, most már arca is odasimult és a pap beszélt to­vább. „Egyszerű szülei még élnek Enyingi Sán­dornak s itt vannak ők a drága, kis halott koporsója mellett, de az ő szivükbe talán hamarabb fog szállni enyhülés, mint fiukéba. Mert az ő boldogságuk még mindig nagy : az ő vérük, gyermekük ragyogva tört ki az ő homályos, szegényes házukból. És az ő Sándoruk még épen hogy a férfikor küszö­bén áll, erőben, liirben, becsületben s mint vallásos emberek, ők tudják jól, hogy az lehetne. Igaz, hogy Erzsébet királynét azért nem vesztettük el. A kiengesz­telődés óta a jóviszony állandó az uralkodó Habsburg-család és Magyar­ország között. Ha néha, az idők küz­delmeinek közepette, a meghasonlás árnyéka rá is vetődik az országra, az ősz uralkodó csakhamar talál módot arra, hogy eloszlassa a félreértéseket. Csak hivatkoznunk kell a legutóbbi évek eseményeire és már bebizonyítot­tuk, hogy belátható időn belül Magyar­ország az uralkodócsaláddal ellensé­ges viszonyba nem kerülhet. Mérlegelni nem, csak méltányolni lehet, hogy Er­zsébet királyné szent emlékének mek­kora része van ebben. De bizonyos, hogy főleg a nagyasszony legendája az a kapocs, amely a nemzetet és ki­rályt összefűzi. Nem céltalan és nem erőltetett dolog tehát, hogy Magyar­ország megüli a tragikus évfordulót. Va­lamennyi iskola ünnepélyt tart ós ezen a réven az ifjúság lelkébe is átplán­tálódik a mi égő, rajongó szeretetünk. A templomokban gyászistentiszteletek áldják a fejedelemasszony emlékét. A falvakban kizarándokol a nép Erzsébet királyné fáihoz és könyeivel öntözi azokat. A városokban is megáll néhány pillanatra az intenzív munka és a csöndön és a némaságon suhanva, megszentelve száll át a mi fejedelem­asszonyunk, a legigazabb magyar ki­rályné emléke. Leborulunk előtte és áldjuk őt, nem a szomorú mult, hanem Ur ki tudja pótolni, amely hiányosságok sorvasztják a szivet. Az idő, mely istennek legnagyobb müve és orvossága, elveszi a fájdalmakat, elhozza a szív uj virulását. És adni fog az ő fiuknak asszony he­lyett asszonyt, kit szeretni fog, gyermek helyett gyermeket, kiben gyönyörűsége lesz." És mindig bővebben, bátrabban, érce­sebben ömlött a pap szava, beszédje s vé­gül már szinte himnuszi lett, amikor az uj élethez, az uj dicső föladathoz lelkesedve küldte a leánykája koporsóját karoló apát. Azután imádság következett, ének és Enyingi Sándor karjaiból kiszakították az Enyingi Györgyiké koporsóját s vitték. A temetőben már emelt fővel, de egy kicsit talán még sápadtabban állott a kis sírgö­dör szélén Enyingi Sándor s azután kocsiba ült egyedül. Öreg édesapjától, anyjától, a rokonoktól, a barátoktól, a paptól, senkitől sem búcsúzott. Néhány nap múlva elhagyja ezt a várost s ugy érezte, hogy két halott­ján kívül nem is igen maradt itt neki mái­senkije. Az apját, az anyját Ízléssel, okos­sággal, szinte kényszerítve szerette, de e két öreg ember már régen nem volt fontos az életében. Az öreg tímár s felesége, az öregasszony, aki diákgyermekekre mosott, olyanok lettek számára, mint a megfagyott gyermekkori emlékek. Néha viaskodott ma­gával, átkozta magát Enyingi Sándor, hogy ő rossz ember, szívtelen ember, de kritikus agya ilyenkor is győzött. Ö nem tehet arról, hogy küldetése volt s hogy a szegény, ke­vés munkáju timár-apa kis udvara után egy

Next

/
Thumbnails
Contents