Délmagyarország, 1910. szeptember (1. évfolyam, 85-109. szám)

1910-09-01 / 85. szám

f. évfolyam, 85. szám. Csütörtök, szeptember 1 TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 t=> Kiadóhivatal «3(1 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—t* ELOFIZETESI AR VIDÉKÉN: egész évre . R 28'— félévre . . . R 14'— negyedévre . R 7— egy hónapra R 2'40 Egyes szára ára 10 fillér Küzponti szerkesztffség és kiadóhivatal Szeged. ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: c=a Korona-utca 15. 51«ra c=> tiiSi évre . R 24'- félévre . . . R 12 — Budapesti szerkesztősig é« Hídúhii'aUI IV., negyedévre. R 6'— egy hónapra R 2'— c=j Városház-uica 3. azárn c=i Egyes szára ára 10 fillér Szszőn. (f. á.) A szezón annyira aktuális, hogy egy napra bátran meg lehet tenni komoly problémául. Súlyos cicerobetükre méltó ma a szezón, mert ez a szó most nem a divat, a fényűzés és az élvezetek összefoglaló fogalma, hanem a forgalom s általában az újból erőteljesen meginduló kulturális élet megjelölésére szolgál. Az ősz, a bágyadt szeptemberi napok, ebben a tekintetben mindig fölujulást jelent. Amig valósággal téli álmukra készülnek a falvak, a városok benépesednek és megélénkülnek. Csak meg kell állni a szegedi Széchenyi-tér immár rőtsziníi platánjai alatt és arra tekinteni a belváros ragyogó üzletei felé. Igazán jóleső látvány: alkonyatkor a belváros utcái, melyekben tolong a közönség. És általában: évről-évre frissebb, tartalmasabb és értékesebb a délvidék szezonja. Szeged, Arad és Temesvár, különösen ez a három város az, amelyekben Délmagyarország élete lüktet és összpontosul. Nemcsak az ipar és a kereskedelem, hanem némileg az irodalmi és jórészt a művészeti élet is. Hogy egyéb örvendetes körülményre ne hivatkozzunk: Szeged, Arad és Temesvár színházainak legállandóbb és legtöbb a publikuma az ország valamennyi vidéki városáéhoz viszonyítva, alig egy-kettő kivételével. Ezt kétségA bábsütő. Irta: Szekula Jenő, Élt Budán a középkorban egy tejbőrü és lenhaji] polgárleány: Czobor Marietta. (így irta: Marietta di Czobor, egész nápolyiasan, abogy ebben az időben szokták a finom és müveit hölgyek.) Egy nápolyi lovagkirály ült a magyar trónon, az Anjouk magyar földön fakadt hajtása; a visegrádi várban virágillatos hercegnők, velencei apródok, genovai nemes fiuk pompáztak, mint a kökényfa, a divathoz tartozott, olaszul tudni. Talán a kedves és szép Czobor kisaszszonyka is ezért kapta a különös, bár kedvesen csengő Marietta nevet, ahelyett, hogy Zsófikának vagy Sárikának keresztelték volna. (De o büszke patricius-családból származott, az apjának is előkelő a mestersége, — harangöntö volt. A divathoz kellett alkalmazkodnia.) A budai vár kissebb volt, mint ma. Csak a temploma volt szép, csipkeszerü tornyával, mit boldog Margit építtetett a régihez, amely eredetileg a céhek templomának készült. Óh, boldog torony, amelyhez egy szentéletü leány emléke fűződött*! ügy merült bele az azúrkék égbe, mint egy hótiszta és szerelmesek közt fogant kívánság. Ide járt misére a Czobor-leány is a patriciusleányok közé, hátrább a parasztleányok és a céhek kiöltöztetett kisnsszonykái ültek. Arcuk fehér volt, mint a kréta. Böjtben és imádkozásban szépült ki. Bár a szerecsikát már akkor is Ismerték. Itt találkozott-e Marietta kisasszony Francesco de Farmini lovaggal, akinek nagy szerepe lesz ebben a titokzatos történetben, kivül kívánatos jelenségnek tekinthetjük, ámbár tul vagyunk Feld apónak azon az álláspontján, hogy a szinház müintézet és a lélek temploma. Igenis, a szinház üzleti vállalkozás, de mint ilyentől, kétszeresen meg lehet kívánni, hogy irodalmi és művészeti igényeket is kielégíteni törekedjék. Azért mondjuk ezt, mert bár a Délvidék nagy színházai eléggé nívósak, az elkerülhetetlennek látszó és eddig le nem küzdött rövidlátóság és félszegség gyakorta viharzik körülöttük. A modern sajtó kötelessége, hogy ellenőrizze a közönség életének minden részét. Hírt ad az ipar, a kereskedelem és a társadalom közérdekű eseményeiről és figyelemmel kiséri a kultura szolgálatában álló üzleti vállalkozásokat. Épen ezért a szezón fölpirkadása alkalmából időszerűnek tartjuk, hogy a kritika szükségességére rámutassunk. Ama kritikáéra, amely a kákán nem akar okvetlenül csomót fölfedezni, amely nem parányi érdekek gyanushangu harsonája, hanem őszinte, hivatott és tisztességes. Nem nagyképű egyéni véleményeknek a publikumra mindenáron való rátukmálása, de sőt kifejezője a nagyközönség változó, kifinomult és jogos ízlésének. Eljutottunk addig, hogy a sajtó többé nem lehet az élet, a szezón elemi iskolája. Minden újság egy-egy tárgyilagos fejezete kell, hogy legyen vagy a Piroska-kutnál látták meg egymást, ki tudja? Érdekes volt már maga ez a kut is. Ide jártak a polgárleányok minden alkonyatkor vizet meríteni. (Nem mintha cseléd nem akadt volna a háznál, de hát itt kedvükre kipletykázhatták magukat.) A Piroskakutnál meg lehetett tudni minden hirt, ami csak a városban keringett, vagy a királyi udvar körül kapott szárnyra. (Hogy hova jár a pesti jegyző éjfélkor vacsorára, mit gyónt meg Lukrécia grófnő a budai prépostnak; a nyolc éves Mária királykisasszonyka eljegyzését, — kinek ki lesz a jövendőbelije és hogy melyik úrfi és mi okból kapott a legutóbbi huszonnégy óra alatt kosarat.) Helyettesitette a modern hírszolgálatot s jaj volt annak, akit ennél a kútnál kikezdett a leánycselédek nyelve. Inkább pellengérre állították volna. Igen, itt a kut körül kelt hire először Marietta szerelmi regényének is, de ah — akkor a lovag már rég halott volt! Kísérteties és furcsa történet. A lovag Pádovából jött, még nagyon fiatal volt és mint zászlós állott Anjou Lajos szolgálatába. Halálosan unatkozott, Átkozta a budai hegyeket, amik eltakarják még az eget is, a balsorsát, ami idevetette (no egy szerencsétlen végű párbaj is közrejátszott), de különösen az asszonyokat, akik itt oly erkölcsösek s ah, annyira kegyetlenek! Nem tudta elfelejteni az alkonyatot a hazájában, a sötét és szerelemért sóvárgó szépségeivel, a korzót, a pletykát, amely megfűszerezi az életet, a virágözönben fogant lakomákat, a színházat, a párbajokat, a csókokat, amelyek, ah, amikor végződtek egy tátongó és halálos tőrdöféshen. Ugy érezte magát, mint a lepke, amelynek leverték a hímporát. az emberiség történetének, minden lap, amely magyarnak és modernnek vallja magát: Magyarország egy napjának hü krónikája. Nem az a cél tehát: a szezón eseményeinek ok nélkül való dicsőítése, sem nem pedig a gáncsolása. A cél az, hogy az ország közélete megtisztuljon a korrupciótól és vele együtt váljék erőteljessé, igazán nemessé, hazugságok nélkül valóvá az irodalom és a művészet is. Kitűnő példa kínálkozik. Ha valamely szinház estéről-estére zsúfolva van, ez még nem jelenti azt, hogy kielégítők is az előadásai. Ez csak annak a bizonyítéka, hogy a közönség érdeklődik a művészet produkciói iránt, de ennek fejében méltán meg is követelheti, hogy a művészet valóban müvé&zet legyen. Az ilyen vállalkozások vezetőinek féltő gonddal kell őrködniök a publikum mindenfajta kívánsága fölött, különben a kritika, a közönség akaratának kifejezője, elsöpri őket. Speciálisan Szegednek és a délvidék városainak szezonja kezdetén szükségesnek tartottuk ezeket elmondani. Egyébként ismételten örömmel konstatáljuk, hogy nagyszerű kedvvel és szép reménységekkel indul a szezón. Talán a szokottnál is élénkebbek ezek a koraőszi bájos napok, amiknek fényében uj erőhöz jut és fiatallá válik az élet. — Nem fog csókolni igazi asszony ajka soha többé! — sóhajtotta sirva minden reggel borotválkozás közben, a tükörbe nézve, s elborzadva nézte, mint rutul el mindjobban napról-napra az arca. Különben sem volt szép fiu. A haja vörös, mint a megolvasztott kén. Csak ha kiöltözött aranyhímes és csipkekönnyü ruháiba, mégis megfordultak utána az asszonyok. Művésze volt az öltözködésnek, de az életnek is, ahogy az a korabeli világfihoz illett. Azt hiszem, mégis a templom előtt látta először Mariettát, gyönyörű téli napon, február végén. Sürü rajokban jöttek le a leányok a lépcsőkön, sütött a nap, hullott a hó, kiáradt a zenésmise hangja is, mint egy megaranyozott, de ködbe borult költemény. A patricius-leány különváltan jött leánypajtásainak jókedvűen hazafelé törtető csoportjától. Könyü kis ruhácskája gyönyörű idomokat takart el, hamvas arcát kicsípte a hideg. (A legolcsóbb szépitőszer.) Minden oly ingerlő és kívánatos volt rajta Violaszín ujjasának szétömlő csipkefodra, csattos selyemcipőcskéje, prémes karmantyúja, de különösen a magasan fölfésült és csokorba kötött hajdisze; — különös és étvágyas viselet, — amit a lovag még sohasem látott. Most valósággal bűvöletbe ejtette. A túlsó utcasarkon a patricius-leány elé került és megszólította: — Kisasszony, — mondta, — ön, aki oly kedves s annyira elragadó, mintha csak egy oltárképről szállott volna le, engedje meg egy szegény és boldogtalan lovagnak, hogy elkísérhesse hazáig. Marietta megütődve állott meg. Világosszinü, de nagy és örökké tágranyilt szemé-