Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-07 / 66. szám

Kóispinbeíktatás. Ny ir egyházáról írják: 1 'ay Tibor grófnak, Szabolcs vármegye újonnan kinevezett főispánjának beiktatása e hó 16-án lesz a törvényhatósági bizottság rendkívüli ülésének keretében. A beiktatásra Mikecz Dezső alispán meghívta a szomszédos Ung, Bereg, Borsod, Hajdú és Szatmár vármegyék törvényhatóságait, valamint Heves, Zemplén, Bereg és Bihar vármegyéket. A liptóezentmiklősi választás. Liptó vármegye központi választmánya a liptószentmiklósi kerületben a képviselőválasztást augusztus huszonkettedikérere tűzte ki. Koleraveszedelem a határon. - Nyilatkozik a közegészségügyi osztály. (Saját tudósítónktól.) Oroszország egyes rejtett provinciáiban évszázadok óta dühöng a fekete kolera. Hol megszűnik, hol ismét fölbukkan a veszedelem és ragályaitól ezrével pusztulnak el szerencsétlen, mezítlábas, nyomorgó alattvalói a fehér cárnak. Föltartóztathatatlanul dühöng, pusztít itt a kolera és időről-időre európai körútra indul és megtizedeli a félvilágot. Hetek óta riasztó hírek kelnek szárnyra, hogy az ázsiai kolera beférkőzött Észak-Magyarország határszéli vármegyéibe, hogy Sáros, Zemplén ós Máramaros vármegyékben máris garázdálkodik a döbbenetes ragály, amelyet Oroszországból bevándorolt ekszisztenciák hurcoltak be a felvidékre. A rémhírek szerencsére túlzottaknak bizonyultak, mindössze pár koleragyanus esetről volt szó, az országos, megyei és városi hatóságok erélyes óvintézkedései még kezdetén megküzdöttek a halálos rémmel. Most újra híre terjedt egy felvidéki koleraesetnek. Szerencsére most is vaklármának bizonyult a nyomában felviharzó kolerapánik, mert még csak nem is koleragyanus esetről volt szó, hanem egy teljesen egészséges utasról, aki koleragyanus orosz helységből érkezett Magyarországba. A megyei hatóság nyomban megfigyelés alá helyezte és négy heti zárlat után, mint teljesen egészségeset útjára bocsájtotta. Egy újságíró beszélt ma a belügyminisztérium országos közegészségügyi osztályának vezetőjével, Bölcs Gyula dr miniszteri tanácsossal, aki teljesen megnyugtató választ adott a kolera-rémhir dolgában. — Nagyon kérem, — mondta Bölcs Gyula miniszteri tanácsos — cáfolja meg ezeket az oktalan híreszteléseket, amelyek igazán arra jók csak, hogy alaptalanul fölzaklassák az ország népét. Nincs veszedelem, nincs baj, a megyei egészségügyi intézkedések eleve útját állják mindennemű koleraragálynak. Ujabb esetről szó sincs. Mindössze annyi történt, hogy Odesszából, ahol most kolera dühöng, hazaérkezett egy magyar artista-leány. Nemzetközi megállapodás értelmében már a magyar határon értesültünk az orosz vasút részéről, hogy koleragyanus területről jövő utas érkezik. A leányt leszállították a határon, megfigyelés alá helyezték s minthogy egészségesnek bizonyult, tovább engedték. A belügyminisztérium egyébként négy héttel ezelőtt ismételten ós szigorúan utasította az ország összes hatóságait a fennálló kolera-véclintézkedések lelkiismeretes betartására. Állandó összeköttetésben állunk a keleti országokkal. Oroszországból, Romániából és Ausztriából aggasztó Jelentéseket nem kaptunk s igy veszedelemről szó sem lehet. Az országos közegészségügyi osztály szerint tehát veszedelem nincs, kolera nincs. A határszélen gondosan inspiciál sok egészségügyi hatéság, mindezek ellenére pedig valósággal megremegteti a kolera-gyanu ezt a szegény országot. Mindenki fél. Láthatatlan, gyilkos ellenség kopogtat az ország határán. Kísért a kolera veszedelme és vigyázni kell. Szentpétervárról jelentik : Az Oroszországban dühöngő kolerajárvány Szentpéterváron Is veszedelmesen terjed. A betegek száma huszonnégy óraalatt megkétszereződött. Ujabban hatvankilenc megbetegedés és harminckét haláleset történt. A kórházakban ötszáznegyvenkét kolerabeteget ápolnak, azonkívül kétDÉLMAGYARORSZAG százhatvan koleragyanus beteget hoztak be. A kór a kórházak orvosait is megtámadta. Sok községben a lakosság demonstrál a hatóságok intézkedései ellen, a legtöbb helyen semmit se tartanak be a hatósági óvintézkedésekből. Humanitás a hadseregben. — Egy altábornagy nyilatkozata. — Az utóbbi időben, mint az már a nyári hónapokban szokásos, különböző katonai brutalitásokról szóló hirek kerültek bele az újságokba. Eltekintve az úgynevezett „halálmars"-októl, emlékezetes a nemrégiben történt komáromi eset, amelyről tegnap is részleteket közöltünk. Ma egy nyugalmazott császári ós királyi altábornagy, aki szolgálati idejének legnagyobb részét a közöshadseregben töltötte el, levelet küldött, amelyben eloszlatni próbál sok téves fölfogást a katonaságot illetőleg. Alább egész terjedelmében közöljük a levelet. Intenciója kétségtelenül elismerésre méltó, de aligha éri el célját teljesen. A levél igy szól : Negyvenöt esztendeig szolgáltam mint katona ós most nyugalomban élek. Nincs más dolgom, mint hogy hozzászokjak a civilélethez. Bizony, ez is elég munka annak, aki annyi ideig szolgált háborúban és békében, mint én és aki egészen liatal korától késő öregségéig nem ismert mást, mint a kötelesség teljesítését. A szabadabb gondolkodást, a fesztelenebb érintkezést, a mindenféle melléktekintettől ment kritikát, amelyre alkalom, mód és lehetőség van a polgári életben, még most sem szoktam meg teljesen, sőt — ne nevessenek ki, kérem, — a kényelmes, bő polgári ruha is sok bajt okoz még nekem. De már kezdek belejönni a polgári gondolkodásba, amelynek tanulmányozásában igen hűséges segítőtársaim az újságok, íme, a bizonyíték: A mult héten, amikor megkezdődött a kánikula, egy este kisebb társasággal, régi katonabajtársaimmal, künn ültem házacskám erkélyén. Levél se mozgott, szellő se rezgett, a fekete égről tündökölve ragyogtak le a csillagok. Az izzadtságot törülgettük nagy buzgalommal ós konstatáltuk, hogy meleg van. — No, — mondtam én,— megérkezett a katonai hirek ideje. — Hogy érted ezt ? — kérdezte a társaság egyik tagja. — Igen egyszerű a dolog. Kísérd csak figyelemmel az újságokat és meg fogod látni, hogy ha még két napig ilyen meleg marad az időjárás, tele lesznek katonai hírekkel, melyek két dolog között csoportosulnak. Az egyik csoportba azok tartoznak, amelyek a katonák szenvedéseit tárgyalják, a másik csoportba pedig azok, amelyek hírül adják országnak-világnak, hogy itt vagy ott egy-egy ezredes vagy tábornok milyen nagyszerű intézkedéseket tett, hogy a legénység sorsát a perzselő hőséggel szemben megkönnyítse. Ma reggel szokott sétámon találkoztam egy öreg pajtással, aki nevetve újságolta: — Igazad volt cimbora: megérkezett a katonai hirek ideje ! Két-három nap óta néhány újság tele van azzal, hogy Piliscsabán meg egyebütt, micsoda rettenetes marsokat végeznek a katonák a nagy melegben, hogyan szenvednok, hányan esnek össze; ma meg már olvastam a másik hírt is, amelyre a múltkor céloztál: a humánus ezredesről szólót. Ezzel elém tartotta egyik újság mai számát, amelynek hírei közt Humánus ezredes címmel azt olvastam, hogy Barbini Sándor, az aradi 33. gyalogezred parancsnoka elrendelte, hogy a nagy hőségre való tekintettel a legénység a gyakorlatot délelőtt tiz órára fejezze be ós hogy hosszabb meneteléskor hagyják otthon a borjut. Azt hiszem, azzal, hogy már napokkal ezelőtt megjósoltam, milyen hirek fognak megjelenni az újságokban, fényesen igazoltam, hogy kezdek már belejönni a polgári gondolkodásba. És épen ezzel formálok jogot magamnak arra, hogy mint öreg katonatiszt rámutassak a polgári gondolkodás e helytelen irányára. Mert csodálatos dolog, de igaz az, liogy bár nálunk általános védőkötelezettség van és isry minden épkézláb embor keresztül járja a hadsereg oktató, joilomot fejlesztő, férfias erényeket istápoló, hasznos és derék iskoláját, még;«« a legkevesebben vannak azok, akik alkalomadtán hangos szóval hirdetni mernék, hogy a fele, a negyede sem igaz annak a sok rossznak, amit a hadsereg rovására írnak. A hadseregben sokkal kevesebb a szenvedés és sokkal több a humanitás, mint ahogyan az 1910 augusztus ÍÓ' újságok írják. Az aradi ezredes nem áll egymagában rendeletével. Állítani merem, hogy nincs egyetlen ezred sem, amelyben nagy hőség idején az aradihoz hasonló intézkedést ne tennének. Korán kirukkolni, korán berukkolni, minden nem föltétlenül szükséges tehertől megszabadítani a katonát, a blúzt kigombolni, nyakravalót levenni: kérdezzenek meg akárhány kiszolgált katonát, mondja meg igaz lelkiismeretére, nem hallotta-e ezeket a rendelkezéseket. De igenis hallotta! Azok legalább akik az utolsó husz évben szolgáltak, mindenesetre. Hiszen mi sem vagyunk emberevők! Nekünk is van apánk, anyánk, nekünk is vannak gyermekeink, van szivünk, amely érez, szenved és örül! Emberek vagyunk mi is, de kötelességtudó emberek! És ezzel rátértem a hirek ama másik csoportjára, amely az úgynevezett kínzásokat foglalja magában. Igaz, akárhányszor megtörténik, hogy egy-két gyöngébb legény összeesik és a maródiszobába vagy a kórházba kerül. De hát kérdem: munkás kezét,még sohasem kapta el gép ? Orvos még sohasem inficiálta magát gyógyítás közben? Újságíró még sohasem lett hivatásának áldozata ? Hallom az ellenvetést, hogy a katona hivatása a háború, de nem az, hogy békében roskadjon össze Ilgen ám, de hogyan készüljön elő a háborúra, ha nem békében ? És hogyan szokja meg a nélkülözést, ha mára marsolás egy-két betegét is (mert nem halottról van szó hála istennek, még csak nem is halálos betegről) ugy mutatják be a közönségne a k,mint rettenetes militárizmus szánandó áldozatát. Azt kívánják tőlünk, hogy védjük meg az országot, vigyázzunk a vagyonára, verjük meg az ellenséget, szerezzünk tekintélyt a hazának, de haragszanak, ha erre komolyan készülődünk. Ez fonák helyzet és nem igazság ! Én már megettem a kenyeremnek a javát, amelyet karddal szolgáltam meg. Öreg ember vagyok és semmi reményem sincs arra, hogy pozitív eredményét láthassam annak a nagy*szerű, de most még félénk mozgalomnak, amely a hadseregek létszámának csökkentésére, a fegyverkezés korlátozására és ezzel párhuzamosan a nemzetközi békebiróságok életbeléptetésére irányul. De erős a hitem, hogy meglesz mindez. Mert halad a világ és nem igaz az, hogy nincsen csoda. A mi korunk haladásában valóságos csodák történnek ; hiszem, hogy meglesz a • nemzetek békéjének csodája is. Akkor majd megszűnik az úgynevezett katonai atrocitás és nem fogják a humánus jelzőt olyan formában adományozni egy-egy tisztnek, hogy a többit szinte megsértik vele. Addig azonban bele kell nyugodnunk a megváltozhatatlanba és nem kell nagy dolgot csinálni a kicsiből. Ha van hiba, korunk ós az élet felelős érette, de nem mi; ha történik baj, okolják érette elkövetőjét, de ne húzzák rá a vizes lepedőt az egész hadseregre, az egész tisztikarra, kicsinyekre, nagyokra, öregekre és fiatalokra és ne tagadják meg tőlünk azt, hogy mi is képesek vagyunk az emberi érzések egyik legszebbikére és legnemesebbikére: a szeretetre. UIHamos-eSgázolás. (Saját tudósítónktól.) Szombaton reggel a vágóhíd—népligeti vonal egyik kocsija elgázolta Pipicz Ferenc ötvenkét éves vak koldust. A kocsi a szerencsétlen embert a felismerhetetlenségig összeroncsolta, ugy, hogy mikor kihúzták a kocsi alól, már csak alaktalan véreb tömeg volt. Reggel hat órakor történt a szerencsétlenség a Petőfi Sándor-sugárut 6. számú háza előtt. Pipicz Ferenc, akit az utcasarkokról jól ismer a közönség, gyanutlanul ballagott a villamos sínpáron. Messze mögötte a kilences számú villamos közeledett. A vezető idejekorán észrevette a lassan botorkáló embert és erősen csöngetett. A világtalan ember azonban, ugy látszik, nem hallotta a csöngetést, mert nyugodtan haladt tovább az utján. Közben a kocsi egészen köeel ért hozzá. A kocsivezető azt hit<e, hogy a koldus észrevette a villamost, legalább abból arra következtetett, hogy n.'m<>g letért a, sínpárról; de az utolsó pillanatban. m!k»r a kocsi teljes sebességgel halait, h;rtel<*n visszafordult és a sínekm lepett. Livpii István kocsivezető gyorsan fékezni kezöeH, de már lehetetlenség volt a szerencsctfonségnok elejét vonni. A villamos tovább i robogott, magával ragadva a szerencsétlen ál-