Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-06 / 65. szám

V. rr I; J - ,L:£TH JLYi.itO JiMK. K! ADO. fj i —-''H { | I, »31*,! ¿Íj t J }! j •} tn^jr* -'Tf^ff i! | i i i i r ' r - t < < f ? ; í—. i.'- s.„ .. J ,iL J Ml férfi fehérnemüeket, zsebkendőket, nyakkendőket, kalapokat, ernyőket, férfi-, női- és gyermekharisnyákat stb. TERflI és KOCSIS SZEGED, DUGONICS-TÉR 1. SZ. 1 ffl g Dr.Vass ; 01*y0S; lakását Tisza L aj o sÍ körút 77. szám alól S Korona-utca 15. sz. alá (Bokor-ház) helyezte át. Bejárót o Mória-tér (elöli aldoion is. OGAK Lukács Imre íogmüterme a berlini fogtechnikán oki. képesítve CseKonifs-utca 1. SiMnyi-Mr sorok. Prosnilz-liái. REGÉNYCSARNOK. A politika. Irta Ambrus Zoltán. I. Árokháti Lőrinc dr fővárosi köz- és váltóflgyvéd jól tudta, hogy ő nem tartozik a kiváló szellemek közé, de ugy találta, hogy ha valaki az ilyesmire magától is rájön és hamarább, mint mások, az már nem utolsó dolog. — Aki öntudatosan szamár, az már nem egészen szamár, — vigasztalódott, ha olykor-olykor erről elmélkedett. — Aki tisztában van a képessége határaival, az már, ha nem is nagyeszű, de legalább világosfejü ember. Tökkelütött szamár, ostoba embernek csak az mondható, aki okosabbnak képzeli magát, mint amilyen; aki makacsul kiváló elmének tartja magát és nem akarja elismerni, hogy ö voltaképpen együgyű fráter, még akkor se, amikor ezt már sorra minden ismerőse fölfedezte; aki legutoljára tudja meg, hogy ő is a szamarak közé tartozik és csak akkor tudja meg ezt, amikor ez már általánosan ismeretes róla; aki mindaddig fönn hordja az orrát, amig az orrát bele nem üti valamibe; aki mindaddig áltatja magát, mig olyan leckét nem kap, hogy erről koldul; aki csak akkor tesz szert némi önismeretre, amikor már késő. És hány ilyen vak, semmi átlátásra nem képes, ostoba ember szaladgál a világban! Ebből az elmélkedésből nemcsak megnyugvást meríthet, hanem tanulságot is. — Jól mondják a régi görögök, — tűnődött — ]ao%y az önismeret a. bölcsesség- kezdete, Mert aki még na~á! se i- ricri, h•>;•?"'•ismerhet r.ó | r.:ö;v n '.;{.! í'i vün ;•» V! A..i nr\;;:ii3U'-gil)an j ismeret Ion t" kai erV tanulmányoz, aki tu- ! I.".''!t:i gyOngí-rs '-íveivel ;<incK t I ¡síitában, hogyan ! alk::hi!:ixkoil;ók a, kiíniyo •etólio:', a körülülte ! I vö or.')i;!i'i/VI ?'i.f ¡'Ciii , a : ('let művészeié: i f nck ÜT. áll airriMA'-dai t tul i <n.\'; a ntftrfozetp. \ .»'Óbi:!', nz :n isüUVí*t ' «'ict.'UI vó.-'zo!énok az | alfája. L'o a tótolt inog is íor. Ltiti'. om. Akiben I megvan a mindennél szükségesebb önismeret: az az élet harcában már nem fegyvertelen; az már nem minden erő nélkül való; az a szem, mely befelé és kifelé egyformán tisztán lát, bőségesen elég erő arra a célra, hogy az ember boldogulhasson. És ezzel a rendelkezésére álló erővel bátran hozzálátott az alkalmazkodás művészetének gyakorlásához. A helyes csapáson indult el, mert igy okoskodott: — Az alkalmazkodás művészetének az első szabálya az, hogy az ember soha se törjön nagyobbra, mint amire az ereje följogosítja. S mihez kell a legkevesebb? Mihez nem kell se kiváló értelmi erő, se nagyobb műveltség, se szakismeret, se tudományos előkészület, se semmiféle fárasztó munka? A képviselőséghez! Mi az, amihez tökéletesen elegendő az önismeret és az alkalmazkodni tudás, sőt pusztán az a készség is, hogy az ember hajlandó mindenkihez és mindenhez alkalmazkodni? Egyetlenegy ilyen valami van a világon: a képviselőség! És kinek van nagyobb szüksége rá, hogy képviselő legyen, mint a korlátolt elméjű embernek?! Tehát: képviselő leszek! II. Hogy bejusson a képviselőházba, erre nem a legrövidebb utat választotta, — mert pénze nem igen volt, hanem a leghosszadalmasabbat, de egyszersmind a legegyszerűbbet. Addig járt be a Házba, előbb a karzatra, később pedig a folyosóra, mig mindenkivel megismerkedett s az összeköttetésekből egész vagyonra valót gyűjtött magának. Hosszú időn át soha, egy nap se maradt ki a Házból, ha a Ház ülést tartott, ő volt az első, aki megjelent, ő volt az utolsó, aki elment; a földrengés se tarthatta volna vissza attól, hogy a folyosón jelentkezzék. A törvényhozói kötelességet senki se értelmezte olyan példásan, mint ez az egyszerű ember, aki még nem volt törvényhozó. Lehetetlen volt, hogy az arca föl ne tűnjék. Lehetetlen volt kikerülni a vele való megismerkedést. Lehetetlen volt nem barátkozni vele, mert ami egyik vagy másik képviselő urnák a nyájasságából hiányzott, azt ő a magáéból pótolta. Semmiféle kitartás se hiábavaló. Árokháti Lőrinc doktor addig izgett-mozgott, nyüzsgött, sűrített és csoportosult a folyosón, mig végre felötlött a Házban, előbbb csak az újságíróknak, de utóbb már néhány jámborabb hazamentőnek is: — Nini, hát ez az Arokháti még most se képviselő?! . . . Pályafutásának első fordulójához akkor érkezett el, amikor egy „nagyfejű", aki ritkán szokott megfordulni a Házban, karonfogva sétáltatta meg a folyosón s aztán be akart menni vele az ülésterembe. Árokháti egy sokatmondó mozdulattal vonult vissza az őt meg nem illető tisztességtől, amelynek a humorán azonban némi bánatosság csillogot át s a nagyfejű meglepetve dadogta: — Hogyan ? ! Hát te nem vagy képviselő ? !... Pedig én azt hittem ! . , , Árokháti aznap egy üveg magyar pezsgőt ivott meg az eset örömére. Nem lehetett többé kétsége a felől, hogy a feleutat már megtette azon az ösvényen, amely a mandátumhoz vezet s titkon érző lelke óhrjtva sejtette, hogy az ut második felét rövidebb időn fogja megtenni, mint az elsőt. Jól sejtett. A megünnepelt szép napot követő két vagy három éyben — tehát abban az időszakban amelyet a nnndátn-nmal való mátkaság időszakának nevezlietest, volna, — Arokhátin már alig lehetett r«s».mvenni. hogy inóg nem képviselő. Mindig ott lehetőtt látni egyik vagy másik rr.iniszt e link a kiséretéboi, karoníogva Járt-kelt a képviselőkkel. kén Imozott, protezsált, napjában huszs/or-harminc-zor harsogt .1 el, hojv : jó i:apo: kívánod, kegyei it;cs ur.in!'1, fiSObcn ;>o í iz.il t. t'lótíOilct'Oükvi'iut-', zajt>:i ;<>; t, kapacitált, aggodalmasan csóválgatta u k^ét, föl-fölháborodott, le-lecsillapult s — kivált a lázasabb időszakban — hevesen vitatkozott ugy az újságírókkal, mint a képviselőkkel. A vitatkozás mezején azonban a legmesszebbmenő óvatosságot tanúsította. Mindig csak azt bizonygatta, mindig csak a mellett hevült, amit az általánosan elismert tekintélyek, a kétségtelenül nagyeszű emberek hangoztattak, s hogy a vita hevében valahogy bakot ne lőjjön, jól betanulta a nevesebb publicisták vezércikkeit, amelyek okoskodásán azonban, ha a politikai szükség s különösen valamelyik miniszter ugy kívánta, szívesen fordított egyet. Szóval igen megfontoltan viselkedett: és látszatra semmiben sem különbözött a képviselőktől — csak éppen az ülésterembe nem ment be. Ekkor már csak egy garas ára szerencse s még egypár garas alkotmányos költség választotta el a képviselőségtől. Lehetetlen volt föl nem léptetni. Ez is megtörtént, de kisebbségben maradt. Aztán még vagy négyszer bukott meg, de végre mégis csak becsúszott. Minthogy már régóta kialakult s egyre jobban megerősödött az a közvélemény, hogy a képviselőház nem lehet el Árokháti nélkül, bukásainak a költségét legnagyobbrészt a pártja födözte. Nem sikerült kirándulásai csak csekély terhet róttak rá és megválasztása sem került többe, semhogy minden kiadása meg ne térült volna már az első ciklusban. Elkészítette a mérlegét: — Időben egész vagyont áldoztam! ... de készpénzben már kaptam is valamit . . . S ezzel elhelyezkedett az ülésteremben. Amint kinyújtózkodott a székében, már ott sugárzott az arcán a szent meggyőződés, hogy ettől a széktől csak az ásó-kapa fogja elválasztani. Nem az az ember volt, aki kicsöppenjen onnan, ahová egyszer befészkelte magát. III. — A mandátumot néha könnyű megszerezni, de megtartani tudni mindig nehéz. Néha a megszerzéséhez is művészet kell, de mindig művészet és sokkal nagyobb művészet kell a megtartásához. Ez a meggondolás Árokháti Lőrinc doktort arra az elhatározásra birta, hogy továbbra uj hü maradjon a rendszeréhez. — Az első, — szólt magában, — elhelyezkedni egy nagy fa árnyékában. És erre a célra természetesen a legnagyobb fát kell kiválasz" tani. A többi már könnyű; a többi magától megy. Az egész abból áll, hogy : tanuljunk a nálunk okosabb embertől! A legnagyobb fát nem volt nehéz kiválasztania. A közvélemény akkor meglehetős egyértelműséggel a nagy Bozontost vallotta a Ház legélesebb elméjének. Árokháti tehát habozás nélkül és éppen nem titkolt lelkesedéssel csatlakozott a nagy Bozontoshoz. A nagy Bozontos csakugyan éleseszü, de rendkívül hiu és rendkívül szeszélyes ember volt. Jogosan dicsekedett azzal, hogy tisztán lát s nem alap nélkül büszkélkedett azzal, hogy egyenes az eszejárása, de szerette zavarossá tenni azt is, ami a legtisztábbnak tünt föl előtte, s az elhatározásai mindig tekervényes utakra csalták, mert igaz sugalmazója ós vezetője csak a tulajdon órdeko és hatalomvágya volt, amit ravaszkodással, a logika sima pályá" ján való virtuóz korcsolyázással s felsőbbséges elméje meglepő ötleteível igyekezett észrevétlenné tenni. Ezenkívül cselekvésében igen érzékeny hiúsága és indulatosságra, szilajságra hajló 4