Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-28 / 82. szám

18 DÉL-MAGYARORSZÁG 1910 augusztus 28 talatok alapján formálta meg a maga hőizelg véleményét: George Clinton Batcheller s foglalkozására nézve korántsem valami ellenállhatatlan nőhódító, hanem füzögyáros. Igénytelen emberke, szelid szürke szemekkel s még szelídebb és szürkébb szakállal. öatcheller a napokban érkezett vissza körútjáról Newyorkba; minden évben föl szokta ugyanis keresni a divatvilág központjait s hazatérése után ártatlan bírálatot mond az ó- és újvilág asszonyainak szépségéről. Miután ellentmondást nem türö hangon kijelenti, hogy az amerikai nőknél nincs szebb kerek e világon — a következő megjegyzéseket fűzi a többi típusokhoz: — Nézzük első sorban a francia nőt; nem szép, sőt még csinosnak sem mondható. Alacsony és sovány, túlságosan is sovány. Dereka kurta, válla nincs, csípője nincs. Az orra kampós. Ami arcszínét illeti, az rendszerint a mesterség kérdése. Szeme nagy és csinos, de a francia nő arca korántsem mondható bájosnak, termete nem szép. A bájt ruházatuk adja meg nekik s az, hogy miként viselik e ruhákat. Azonkívül csaknem valamennyien barnák s ez az egyhangúságig unalmas. A német nő túlságosan nehézkes. Derékban összepréseli a termetét, hogy karcsúbbnak lássék, holott azáltal nem lesz lengébb sem felül, sem alul. Súlyos szépséghibákat találtam az angol nőknél is. Az angol nő nagyon hosszú, tulmagas. Mintha csak a sok sétálástól nyúlt volna meg, Vállai magasak, szegletesek; arcvonásai nem gyöngédek, hanem férfiasan erősek. Arca hosszú, homloka magas, keblei rosszul fejlődtek s állandóan görnyedten jár, mintha csak a saját hosszúságától félne. S azonkívül hallatlanul rosszul, Ízléstelenül öltözik. Az olasz nőknek nagy hajlamuk van a tulfejlődésre, a mai Görögország leányai alacsonyak, véznák; istennői alakot nem tudtam köztük fölfedezni. A magyar nőkről csak pár szót mond a jeles íérfiu: „Igazán vonzó szépségű nőket csak a magyarok között láttam egész Európában." Ennél szebb és kellemesebb dicséretet alig mondhatott volna a fűzők szigorú gyárosa. * Hoboken városban meghalt egy férfiú, akinek a nevét nem vette a szárnyára a hír, pedig szerzett rá valamelyes érdemet. Joseph Thomasról van szó, aki 1827-ben született és tizenkilencéves korában vándorolt ki Amerikába. Mr. Thomas találmányát sokáig áldották a nők, mert ő tette lehetővé a mult század ötvenes éveiben divatozó krinolin viselését. Valami titkolt eljárással sikerült ugyanis neki az acélt, amelyből a szoknyák abroncsa készült, alkalmazkodóvá tenni a viselőhöz, ami jelentékenyen megkönnyítette az ülést és a mozgást ebben a Az asszonynyal is kibékültünk és egyszer, egyszer . . . Várj, azt majd részletesebben mondom el. Az előzményekből elég annyit tudni, hogy a férj fontos iigyben eltávozott a fürdőből és az asszonyt egyedül hagyta. Titokban természetesen megbízott engem, hogy annyira, amennyire vigyázzak rá. Egt én még természetesebben ezer örömmel elvállaltam. Csodálatos, hogy milyen rövidlátók is azok a férjek. Részemről ennél jobb alkalmat nem is kívánhattam. Mindennap szorgalmasan meglátogattam az asszonyt. Eleinte tolakodásnak vette ezt, de amikor megmagyaráztam neki, hogy ezt direkt a férje utasítására teszem, nevetett és többé nem ellenkezett. Gyakran késő estig nála maradtam. Más ezt az időt heves ostromokra használta volna föl. Én nem. Sokkal ravaszabb voltam már annál. Mindenről beszéltem vele, csak szerelemről nem. Vártam, hadd kezdje ő. És nem csalatkoztam a számításomban. így természetesen én sem maradtam néma és lassan-lassan támadni kezdtem. Az asszony nem valami erősen tartotta már magát és igy esett meg, hogy mikor egyszer egyedül sétáltunk a fenyves erdőben, egy ujabb szerelmi vallomás után kimondta az igent és én megcsókoltam. Azt hittem, hogy most már biztosan az enyém lesz. Tévedtem. Makacsul ragaszkodott az ideális szerelemhez. Már-már azt gonr doltam, hogy le kell mondanom róla, mikor egy váratlan dolog történt. Vacsora után, szokás szerint, fölkisértem a lakásába. Ott ezután kiültünk a nyitott folyosóra és beszélgettünk. Már tiz óra felé gyötrő viseletben. Az ügyes ujitás elterjedt Európában is. Azonkívül Thomas sokban hozzájárult a modern varrógép tökéletesítéséhez is. * Érdekes munkásnő dolgozik Biddeford város egyik szövőgyárában. A Laconia-szövőgyár fiatal munkásnője, Zekíych, valamikor egyik kedvenc rabszolgálója volt a trónjától megfosztott török szultánnak, Abdul Hamídnak. Egy bostoni újságíró beszélgetett a szép albán leánynyal, aki a többek között ezeket mondotta: — Abdul Hamid meghalt. En tudom ezt bizonyosan, mert akkor hurcoltak el oldala mellől, mikor arra kényszeritették, hogy mondjon le Írásban arról az öt millió dollárról, melyet külföldi bankokban helyezett el. Igen, én barátnője voltam a jó öreg szultánnak, akit minden gyöngesége és együgyüsége mellett is szerettem. Öt évvel ezelőtt, tizennégyéves koromban kerültem Abdul Hamid háremébe. Abban az időben mintegy ezerötszáz nő lehetett a háremben, akinek legnagyobb része a szultán előtt ismeretlen volt. Mikor a szultánt megfosztották trónjától, én egyike voltam annak az öt kiválasztott leánynak, akik fogságába elkísérhették. Két nap múlva, hogy az Allatini-villába kerültünk, Taalat bey, a forradalmárok egyik vezére tett látogatást Abdul Hamidnál. En éppen együtt voltam a szultánnal, de a bey parancsára eltávolítottak s két katonatiszt fogságba hurcolt, hol hat hónapot töltöttem. Bizonyosra veszem, hogy miután Taalat bey a szultántól az öt millió dollárra vonatkozó utalványt kierőszakolta: az agg uralkodót megölték. Az én fogságom nagybátyáim megérkezésével ért véget, akiknek társaságában Amerikába jöttem. Elutazásomban több amerikai is segítségemre volt, akiknek örök hálával tartozom. Elsőrendű ~KEREKPAROK gyártmányu és VARRÓGÉPEK az Alföldön a legolcsóbb bevásárlási forrás, kedvező részletfizetések mellett is kaphatók Szilvássy Jenőnél Szeged, Jókai-utca 6. sz. (dr Regdon-ház). Kerékpár- és varrógép-alkatrészek nagy választékban. B SzakszerU javitó-niühely! Képes árjegyzék ingyen és bérmentve. lehetett, mikor hirtelen fölsikolt az asszony. „Mi történt?" kérdeztem ijedten. Elsápadva rebegte: „Egy pók. Bemászott ide a blúzom alá!" Képzelheted milyen iszonyú érzés az, mikor valakinek egy pók mászik a blúza alá. Felfogtam a baj nagyságát és merészen azt indítványoztam, hogy legjobb lesz, ha leveti a blúzt, mert máskép„ aligha menekül meg a tolakodó bestiától. 0 megfogadta a tanácsomat és berohant a szobába, hogy levesse. Nem tudom, hogy minek köszönhettem azt a szerencsét, de tény, hogy ijedtiben sehogy sem boldogult a blúzzal. Én voltam az egyedüli élőlény kivüle a házban- Mit volt mit tennie, engem hivott segítségül. Észnélkill rohantam be. Az átkozott ruhadarab — elképzelheted ! — egy-kettőre lent volt. Reszkető kézzel fogtam meg a rózsás keblen menekülő bogarat. Szegény asszony, csak ugy reszketett az ijedtségtől. És, és . . . Ravaszul hunyorgatott a szemével, meggyújtotta az időközben kialudt szivarját és nagy füstfelhőt fúvott a légbe. — Peches ember voltam. Másnap megérkezett a férj. Gyászhírt hozott. Meghalt az asszony anyja. Estére már elutaztak. Többé nem találkoztunk. — És most hol van az az asszony? — A temetőben. — Meghalt? — Igen. Már annak hat éve. Egyszer kint voltam a sírjánál. Szép kis családi sírboltban nyugszik. Felette egy kis kápolna. A kápolna vaskerítését át és át fonták a pókok. Talán annak a póknak a dédunokái. Hja, igy van ez, fiam. De most gyerünk ebédelni. REGÉNYCSARNOK. A kis szörnyeteg. Irta Alfréd Ronsergent. I. — Levele van, Annette kisasszony — szólt a házmesterné, mutatva Belmare kisasszonyéknak a borítékot, melyet a levélhordó csak az imént tett le a házmester fülkéjében. — Jézusom, levél jött'?! Ah, Istenem ! — kiáltott fel Annette kisasszony elsápadva. — Levél jött?! — ismételte Octavia kisasszony, a iiatalabbik nővér még sápadtabban. Remegve vették el. Ugyan ki írhatott nekik? Hisz ők nem ismertek senkit, senkit! Nagy rémület fogta el őket e rejtelmes boríték láttára ; s eleinte egyikük se merészkedett hozzányúlni ós felbontani. Végre azonban mégis csak elszánták magokat s ahogy beletekintettek az irásba, ijedten kiáltottak fel mind a ketten egyszerre s egyforma rémülettel. A meglepődés és ijedelem ez önkéntelen hangját komor csönd követte. Először Annette tért magához a felindulásból. Fölkelt s szó nélkül elzárta a levelet a szekrényük egyik fiókjába. És azután nem beszéltek többé róla egy szót sem vagy három napig. Pedig szerették volna megbeszélni a dolgot, de féltek. Nem merték egymást kikérdezni, nem merték benyomásaikat egymással közölni. Időnkint, mdön Annette hátat fordított neki, Octavia lábujjhegyen odalopódzott a szekrényhez, csöndesen kihúzta a fiókot, elővette az érdekes irást, átfutotta s azután mikor neszt hallott vagy azt hitte, hogy testvére megláthatja, hirtelen visszacsúsztatta a fiókba. Viszont Annette, mihelyt magára maradt, mindannyiszor odaszaladt a szekrényhez s ugyanazt a kis alattomosságot követte el, amelyet az imént nővére. És soha egy szót se szóltak, egy hangot se ejtettek ki, mely a levélre vonatkozott volna ! El akarták hitetni egymással a szegények, hogy közömbös előttük az egész dolog ! Pedig látnivaló volt, hogy mind a kettőjüket csak ez a levél foglalkoztatja. Egész nap szomorúan üldögéltek kis szobájukban, mely ebédlőjük is, szalonjuk is volt. Egyik az egyik, másik a másik sarokban mélázott, horgolásukon vagy kötésükön dolgozva, a semmiségbe vesző tekintettel, napokon át szótlanul. Rá sem mertek nézni egymásra, attól félve, hogy egyszerre csak kipattan a titok, mely folyton az ajkukon lebegett, örökös zavarban mindegyik a másik tekintete miatt, szégyenkezve, hogy ilyen helyzetbe jutottak ós sehogyse tudva : hogyan vergődhetnének ki belőle ? Három nap mult el így, három század ! Annette életében először elfelejtett misére menni, s Octavia, akire a háztartás nehezebb feladatai sulyosodtak, két egymásután következő este nem adott keménymagot kedves kanári madarainak. Volt is idejük a szerencsétlen kis kanárikra gondolni, akik folyvást siránkoztak kalitkájukban : pitt! pitt! Volt is idejük Matouval, a nagy angora-macskával törődni! Pedig Matou Annettenek a kedvence volt s egész nap ott sündörgőzött úrnője körül, hizelgő dorombolásokkal igyekezve magát észrevétetní. Csak egy gondolatuk volt, melytől mint valami rögeszmétől, nem tudtak szabadulni : az a levél, s megint az a levél, folyvást az a levél, meg az, hogy mit fognak erre a levélre válaszolni ? ! Annette Octaviát, Octavia Annette-t váita, s egyiknek se volt bátorsága az értekezést megkezdeni. A negyedik nap reggelén Annette, aki még szomorúbb és határozatlanabb volt mint a a korábbi napokon, épen abban a pillanatban lépett a szalonba, mikor Octavia, aki nem vette észre hogy ö jön, talán vagy századikszor olvasta újra a kabalisztikus sorokat. Roppant meg volt hatva a jó Octavia, s bőséges könnyek patakzottak végig öreg, elsoványodott arcán. Szegény kicsike ! Szegény kicsike ! — ismételgette s meg-megcsókolta a könnytől ázott és félig-meddig már olvashatlanná vált papírdarabot. Erre a látványra, mely — sajnos ! — nagyon érthető volt előtte, Annettenek eltört a mécsese; s egy meggondolatlan mozdulattal zokogva borult a nővére karjaiba. — Octavia! — Annette ! — Elég volt ez a két szó. Megértették egymást.