Délmagyarország, 1910. augusztus (1. évfolyam, 61-84. szám)

1910-08-03 / 62. szám

1910 augusztus 3 DÉL-MAGYARORSZÁGI 13 Vizsgálat a Tschudi-iéghajó ügyében. Beütheti, (Felső-Szilézia) augusztus 2. Tegnap délelőtt ment végbe a haditörvényszéki vizsgálat Przelaikában, melynek tárgya a német Tschudi nevü léghajó ellen intézett támadás volt. A léghajóra a mult évben orosz határban őrkatonák rálőttek. A vizsgálatban az orosz és német határőrségi hatóságok vettek részt. Megállapították azt, amit már a mult esztendőben is, hogy a Tsehudi-léghajóra rálőttek oly időben, amidőn az még porosz területen volt. Hütő-kongresszus Bécsben. Becs, augusztus 2. A képviselőház elnöksége a képviselőházi üléstermet a hütő-kongresszus ünnepies megnyitása és a záróülés számára rendelkezésre bocsátotta. A megnyitó ülésen Lincle Károly dr titkos tanácsos (München), előadást fog tartani a hűtőtechnika fejlődéséről. A kül- ós belföld minden részéből számos résztvevő jelentkezik. Észak- és Dél-Amerika különösen nagyszámú résztvevő által van képviselve. Egy ebéd Bismarcknál. A vaskancellár és Schoppenhauer. Eckardt Gyula, akit számos rövid emlékirata révén már széles körben ismer a közönség, most ,Deutschen Rundschan" cimü munkájában újra több érdekes esetet elevenít föl az életéből. A többek között leir egy beszélgetést, amelyet mint a német külügyminisztérium tisztviselője folytatott Bismarck herceggel, annak hatvankilencedik születésnapja alkalmával egy ebéden. A beszélgetést a következőképen irja le : — Mikor a kellő időben megjelentem a kancellár palotájának hatalmas fogadótermében, Górlich urat találtam ott. Később Rottenburg és egy fekete körszakállu, középtermetű ember jelent meg, akit sötét arcszíne után első pillanatban olasznak tartottam, de ezt az orra megcáfolta, mert az semmiképen sem volt olasz. Ez a jövevény Schweninger dr volt, aki mint a herceg orvosa, európai hirre tett szert. Schweninger dr után beléptek a terembe Nantzan grófné és a férje. A vendégeket fogadták és kimentették a hercegnét, akit a betegsége megakadályozott abban, hogy szintén jelen lehessen a fogadtatásnál. Miközben Mária grófnő megérkezett a terembe, a szomszéd szobából nehéz [éptek zaja hallatszott. Röviddel ezután megjelent a birodalmi kancellár és vidám hangulatban, szeretetreméltó nyájassággal üdvözölt bennünket. Sokkal frissebbnek és erőteljesebbnek látszott, mint máskor. — Tegyünk ugy, mint a tartománygyülésen szokás, — szólt az üdvözlés után. — A legidősebb ur vezesse asztalhoz a leányomat. Mikor született ön ? Ezzel a kérdéssel fordult felém. Én megmondtam a születésem évét és erre fölszólítottak, hogy a „prívilegio odioso" jogánál fogva teljesítsem a kötelességemet. A herceg és leánya közé kerültem az asztalnál és vártam, hogy kezdetét vegye a beszélgetés. A herceg Berlin fűltartózhatatlan növekedéséről beszélt és tudakozódott a lakásom után. Én megmondtam és hozzáfűztem, hogy a gyermekeim panaszkodnak, hogy a kancellár a sétalovaglásai alkalmával mindig a túlsó oldalon megy ós a másik oldalt teljesen elhanyagolja, ami nagyon bántja őket. Ezután a régi Berlinre tértünk át, a régi lakásviszonyokra és a mostani túlzsúfolt népességre. A herceg elmondta, hogy egy sétalovaglása alkalmával eltévedt az erdőben és szomjasan, kimerülve betért egy kunyhóba, ahol egy pohár tejet kért. A kunyhó lakója, egy öreg asszony, épen a bölcsőben alvó unokáját ringatta ós fölkérte a váratlan vendéget, hogy amig a tehenet megfeji, ringassa a bölcsőt. A herceg ezt meg is ígérte és amig a tejet behozták, szorgalmasan ringatta a csecsemőt. Miközben a tejet itta, megkérdezte az öreg asszony, hogy nem a föerdész ő? — Nem, — felelte a herceg, — én vagyok maga Bismarck, a birtokos. — Erről nem tudok semmit — mondta az, — hanem a főerdeszt szerettem volna megismerni. A harmadik fogásnál így szólt a herceg: — Látja kérem, hogy mikóp kezel engem Schweninger? Fehér leves, fehér asztal, fehér borjúsült és hozzá fehér bor, — mert az ezután következő fogolyból nem szabad ennem. Schweninger ur, egy pohár vörös bort csak engedélyez nekem ?! Holnap lesz a születésnapom ! — Én azt javaslom, — szólt a szorongatott orvos, — hogy tartóztassa magát ! A herceg vállat vont: — Jó, hogy a végén még galambsültet nem rendelt. Ön, mint hajdani orosz, valószínűleg érintetlenül hagyta volna. Különös, hogy a legkevésbé erényes, házasságtörő és falánk galambot Oroszországban szentnek tartják. Hisz ön Hamburgban is lakott és valószínűleg belátja, hogy ott értenek csak a főzéshez. Mondja meg őszintén, evett még valaha ilyen rosszízűén, mint most? A feleletet egy régi anekdotában adtam meg. A hercegnek nagyon tetszett az anekdota és jóizüt nevetett rajta. A beszéd jóidéig evés és ivásról folyt és hogy sok ember milyen nagy fontosságot tulajdonit annak. — Különösen a diplomaták — mondotta a herceg. — Az 1852-dik év nyarán Frankfurtból Bécsbe küldtek, hogy Arnim-HeinersdorfWerblow grófot helyettesítsem, mert az szabadságra ment. Mindkettőnket meghívtak egy ebédre. A gróf nem akart elmenni, én azonban kötelességemnek tartottam elfogadni a meghívást és őt is rábeszéltem erre. Végre ráállt, de előbb a menü felöl tudakozódott és csak ez vonzotta az ebédre. Ezután az Elbe mellékére terelődött a beszéd. — Hamburgban — mesélte Bismarck — csak rövid ideig voltam, de az örökké emlékezetes marad előttem. Egy holsteini látogatásom után késő éjjel a hamburgi Dammtor-pályaudvarra érkeztem és itt bevártam a berlini vonatot, hogy azzal tovább utazhassak. Fáradtan ós gyanutlanul ülök, mikor egyszerre egy ember ugrik az asztalom mellé és dörgő hangon elordítja magát: — Polgártársak! Itt ül az az ember, aki Németországot egységessé tette. Kiáltsuk háromszor, hogy „hoch" ! Hamarosan egész ember tömeg vett körül és fülembe harsogták, hogy „hoch", amig a vonat meg nem érkezett. Ha valaki hires ember, akkor nagyon kell vigyázni magára. A hamburgi polgármester, Kirchenpauer, másodszor is meghívott, de én csak ugy voltam hajlandó elmenni, ha valamiképen biztosit arról, hogy észrevétlenül juthatok oda. Megkérdeztem, hogy miért nem ismerkedett meg az akkori legnagyobb frankfurti emberrel, Schoppenhauerrel, holott alkalma volt arra. — Őneki felesleges voltam — felelte a herceg — és ő is énnekem. Sohasem szerettem behatóan foglalkozni a filozófiával. Mikor még tanuló voltam, Schoppenhauert nem ismerték. Nem tudok semmit az 6 szisztémáiról. Rottenburg, aki szemben ült Bismarck-kai, megjegyezte, hogy Schoppenhauer legfőbb érdeme, hogy meghatározta azt, hogy az akarat az ember egyedüli igazi és tántoríthatatlan lénye, amely mellett az öntudat csak másodlagos szerepet játszik. — Ez igaz lehet, — mondta a herceg, — legalább részemről gyakran tapasztaltam, hogy az akaratom régen határozott, még mielőtt gondolkodtam volna. Ilyfajta beszélgetés között véget ért az étkezés. Átmentünk egy másik szalónba, ahol egy nagy asztal mellett kávéztunk és dohányoztunk. A herceg meggyújtotta a pipáját, maga mellé intett és a francia irodalomról kezdett beszélni. — Kedvelt olvasmányaim azelőtt Beranger dalai voltak. Még ma is bizonyos vágyakozással gondolok azokra az órákra, mikor nyári napokon Schönhausen lombos fái alatt Beranger dalait olvasgattam. Itt megjegyeztem, hogy ezt a francia lírikust ma már szinte elfelejtették, mert a respublikánus érzelmű franciák a politikát elébe helyezik az irodalomnak. Ekkor hozzánk szegődött Rottenburg is és megjegyezte, hogy az ő kedvenc olvasmánya Diderot. — Diderot? — szólt a herceg kedvetlen mozdulattal, — Diderot materialista ós a materialistákat távol tartom magamtól. Később megtudtam, hogy Bismarck a Faust első részét úgyszólván kívülről tudja, de a második részét érthetetlennek és ezért élvezhetetlennek tartja. Még egy jó ideig a francia irodalomnál időztünk és én megjegyeztem, hogy Tanie-t tartom a legkiválóbb irónak. Bismarck eíiez hozzájárult. Közben egy szolga behozott egy vörös 'térképet, amelyen meg voltak jelölve a bejárandó utak. Rottenburg és Bismarck ezzel foglalatoskodtak, mig én elhagytam a helyemét és a szemben lévő Schweninger dr és Rantzan gróf közé ültem. Lassankint készülődtünk már a távozásra. Bismarck megkérdezte tőlem, hogy tudok-e még oroszul ? Én orosz nyelven feleltem, mire a herceg igy szólt: — Az én orosz tudásom igen csekély. Szentpétervári tartózkodásom alatt csak annyit tanultam, hogy kocsisokkal, szolgákkal beszélhetek ós a köszönéseket fogadhatom. Ezt is jórészt már elfelejtettem. A herceg mulat. (Saját tudósítónktól.) Izgalmas és nem mindennapi kalandja volt az elmúlt éjszaka Rosinger Sándornak, a Nagytapolcsánnal szomszédos szolcsányi szeszgyár alkalmazottjának. Éjfélig dolgozott a raktárakban és azután fáradtan megindult hazafelé. Alig tett azonban néhány lépést, amikor szemben találta magát két állig fölfegyverkezett férfiúval. Az egyik karddal, pisztolylyal, vadászfegyverrel és egy hatalmas kürttel volt fölszerelve. Megismerte: Ödescalchi Livio herceg volt, mögötte pedig szintén teljes harci díszben kullogott hűséges szolgája. Rosinger a legnagyobb tisztelettel üdvözölte, mire a herceg azzal felelt, hogy revolvert szögezett mellének. — Ha megmozdulsz, a halál fia vagy—^üvöltötte — lelőlek, mint egy kutyát! A szolga nem várt utasítást, szó nélkül megindult visszafelé. Alig tett néhány lépést, a herceg már kardot rántott, három-négyszer megforgatta a levegőben, aztán leeresztetteEzzel rémítgette tiz percig a már úgyis ha Iáira rémült embert. Aztán mintha meggon dolta volna magát. Belefujt kürtjébe és fujt-fuj^ amig csak birta. — Jön a halál, — mondta negédesen és revolverét háromszor rásütötte Rosingerre, de szerencsére nem talált. Újra töltött és már jöttek segítőtársai. A tartalékcsapat, öt fegyveres szolga fölvonult. Jött aztán a község bírája is, akitől a herceg ur annyira megijedt, hogy futni engedte áldozatát. Várt egy jó félóráig, azután újra elfogta Rosingert. — Előre — kiáltotta és kardja hegyével piszkálta, majd utasította embereit, hogy kövessék példáját, nem baj, ha a kard eltéved. El is tévedt. Jól megszurkálták a szegény embert és ezzel a herceg befejezte az éjszakai embervadászatot. Visszavonult fellegvárába ós büszkén hirdette hűséges alattvalóinak nagy diadalát. A megkínzott ember betegen fekszik. Az átélt izgalmak annyira megviselték, hogy állását is ott kellett hagynia.