Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)

1910-07-03 / 36. szám

t9lO julius 3 DÉLMAGYARORSZAG 17 ACMLÁD Vezeklő nők. — Japán novella* — Givau három évig élt Kyomori csásaár udvarában, akinek annyira tetszett éneke és tánca, hogy havonkint száz mérő rizst és ezer uncia nemesércet küldött a leány anyjának, Tozinak és nővérének Ginyónak. Három évig éltek ilykép gondtalanul a nők, mikor a következők történtek: Kara tartományból egy virulóan szép, tizenliatéves táncosnő — Hotoke — jött a fővárosba. Termete, mely vetekedett Bentenével, a szerelem istenasszonyáéval, játéka, éneke és tánca leigázott minden férfit. Ő maga nagyon hiu volt és uralomra vágyó. — Mert — szólt önmagához — miért tanultam meg akkor az ország valamennyi dalát és táncát, ha nem azért, hogy elbűvöljem ezekkel a leghatalmasabbat, magát Kyomorit? És én a színe elé akarok kerülni még hívatlanul is! Egy szép napon tehát megjelent a nisíyatsui kastélyban, odavezettette magát a császár elé s kijelentette, hogy ő Hotoke, a hires táncosnő. A császár azonban haragra lobbant és igy szólt: — Táncosnők csak akkor jelenhetnek meg előttem, ha hivattam őket. Egyébként bárki légy, Givauval sohasem veheted fel a versenyt. Távozzál tehát! E kemény szavak hallatára a leány elhagyta a termet. Givau pedig odafordult urához: — A táncosnők gyakran hívatlanul is megjelennek. Bocsáss meg neki! Még nagyon fiatal és nem tudja, hogy Felségeddel szemben mi illik. Nem láttad, hogy mily zavarodottan sütötte le a tekintetét? Nem láttad szemében a könnyet V Légy irgalmas, uram, hivasd vissza, hogy énekeljen és táncoljon előtted. Kyomori teljesítette óhaját s szolgát küldött Hotokeért. A leány sietve visszatért. A császár igy szólt hozzá: — Givaunak köszönheted, hogy megjelenhetsz előttem. Nos, mutasd meg, mit tudsz! A leány meghajtotta magát, aztán énekelt egy dalt, mely az uralkodót dicsőitette. Aki csak hallotta, oda volt elragadtatásában. Azután félretette a hárfát és táncolt . . . táncolt . . . Táncának láttára Kyomori fölemelkedett üléséből s ámuló tekintete végigsiklott a leány éjfekete haján, selymes szempilláin, harmattól nedves szemén, keskeny arcán ós szitakötőtermetén. Mikor táncát befejezte, a leány távozni akart. Ám a császár megkérte, hogy maradjon s hozzátette : — Ha Givau miatt akarsz menni, akkor inkább elűzöm őt. Hotoke ellentmondott: — Sohasem felejtenéd el őt s egy napon megbánnád, hogy elküldted. De a császár csak a fejét rázta s még aznap megirta Givaunak a búcsúlevelet. * Néha Givau mindig számolt a válás lehetőegével, azt még sem hitte, hogy ennek perce 'ly közel volna . . . Oh, mily fájdalmas a válás, ha az ember három évig pihent egy annak a fának az árnyékában és egy annak a forrásnak a vizét itta! * A „Heike-monogatari"-bóI. Akkor irta Givau ezt a verset: A hegy lankáján sok virág virnl Egy nyárig botorul . . . Se aztán jön az ősz és durva kézzel Letépi őket és a sok virág Busán lemondva vész el . . . Mikor megérkezett övéi otthonába, keserű könnyeket sirt. Anyja és nővére kérdezték ennek okát. De a leány konokul hallgatott. * Hónapok teltek el. Ekkor megjelent Kyomori hírnöke s a kastélyba kérette Givaut. Hotoke beteg és szomorú ; jöjjön és vidítsa föl. Givau feleletre sem méltatta. Jött egy második és harmadik hirnök is, ugyanazzal az eredménnyel. Ekkor Tozi, a leány anyja igy szólt: — Ha az uralkodó akaratával szembeszállunk, az valamennyiünk életébe kerülhet. A te kezedben van a döntés, hogy tovább éljek-e, vagy életem hirtelen véget érjen. Ez eldöntöttte a kérdést. Az anyja óhaját teljesíteni kell. Igy tehát Ginyóval, aki nem akarta magára hagyni, elment a kastélyba és sötét kimonója bő karszárnyaival törölgette minduntalan előtörő könnyeit. Hotoket mélyen megindította a leány bánata s jóságos szavakat ejtett érdekében uránál. Givau előbb táncolt, aztán dalolt. Ezt a dalt énekelte : Fényes volt sorsom, mint, Hotokéé De aztán rámborult a gyásznak éje . . . Hotoket bu és sorscsapás ne érje : Keserves sors az elhagyottaké ! Aki csak a teremben volt, mindenkit magával ragadott a dal. És Kyomori megkérte Givaut, hogy gyakrabban jöjjön. * Mikor Givau hazafelé tartott, erős elhatározással igy szólt: — Ha igy kell élnem továbbra is, jobb lesz, ha beleugrom a Futsi folyamba. Ginyó kijelentette, hogy oda is követi. Mikor az anya megtudta szándékukat, felsóhajtott: — Ha ti, akik életetek virágjában vagytok, ezt akarjátok tenni, akkor nekem, aki a sir szélén állok, szintén nem lehet más utam. Givau megrémült: az anya halálát elősegíteni, ez egyike az öt főbűnnek. Föltette tehát magában, hogy noha még csak huszonegy éves, remeteéletet fog élni és vezeklő nő lesz. Rögtön le is nyirta csillogó haját. Tizenkilenc éves nővére követte példáját. Az anya is igy szólt: — Mit ér akkor nekem ez a fehér haj? Elköltöztek tehát a Saga mögötti hegyi magányba (Katano tartományban), gályákból, melyeket az őszi vihar tördelt le a fákról, kunyhót építettek maguknak s imákba merülve, vágygyal eltelten készültek a jövendő életre. * Egy este hangos kopogás hallatszott a bambuszfonaton, mely az ajtót helyettesitette. A vezeklő nők megijedtek, mert eddig senki sem kereste fel őket s vonakodva megnyitották a kunyhót. Odakünn Hotoke állt. — Bocsássatok meg, hogy eljöttem — szólt térdenállva — tudom, méltatlan vagyok arra, hogy ti szent nők szóba álljatok velem. De nem tehettem máskép. Mióta tanuja voltam sorsotok fordulásának, mindig arra kellett gondolnom, hogy reám is ez vár. Félek a téltől, mely lesorvasztja a lombot az ágakról . . . Mikor megtudtam, hogy Buddhának szenteltétek életeteket, megkértem Kyomorit, hogy bocsásson el. Ő azonban hallani sem akart erről, mígnem a hajnali köd védelme alatt megszöktem. A boldogság örökös álma életünknek, de a sötétség gyorsabb a világosságnál. Csak alig néhány boldog napot élűnk, azután feltartóztathatlanul, lépésről-lépésre közeledünk a sötétség felé . . . Engedjétek meg, hogy itt maradjak nálatok. Givau felzokogott, mikor meghallotta e szavakat. Még álmában sem hitte Hotoket ily nemes gondolkodásúnak. Ő maga szomorúságból s a világ örömeinek meguntából fordított hátat a világnak. Hogy a tizenhétéves Hotoke, aki eddig csak ragyogó napfényt látott, már torkig volt e tisztátalan világgal, az könnyekig meghatotta. Hotoke tehát megtépte ruháját, lenyírta haját s a három nővel hosszú imák közt virágokat ós tömjént áldozott Buddhának. Életük ezentúl olyan volt, mint a tó hullámtalan tükre. Vágy és óhaj híján éltek mindaddig, mignem Buddha a maga paradicsomába szólította őket. * Hozzánk pedig illő, hogy virágokat áldozzunk Givau, Ginyó, Tűzi és Hotoke szellemének, akiknek neve meg van örökítve a gosirakavai szent templom aranykövében ! fiz asszonyi nyelv. Irta dr. Prohászka Lászlóné. Az asszony két speciálitással született e világra. Az egyik a szive, a másik a nyelve. Amit ad, amit másoknak juttat, az örömszerzés, bo$dogitás, szerelem. A szív müve. Önzetlenül osztogatja kifelé adományait, akadálytalanul sugározza ki melegét, kedveskedéseit, de a kívülről jövő bántalmak elhárítására nincs berendezve. Hanem erős bástya az asszonyi nyelv, szívós, kitartó, megdönthetetlen barríkád. Tul él az minden szélvészt, dacol az orkánnal, szembeszáll a legnagyobb elemi csapásokkal is. Mielőtt birtokába jutnánk, odafönn valahol a Mindenható nagy műhelyében erősítik, edzik, köszörülik, kiélezik azt a kis húsdarabot s e szókkal nyújtják át jövőben a földön asszonyi szerepet viselő egyénnek: „íme és vedd ós ez lészen a te fegyvered." És ez a kis szerszám sokszor erősebb, mint a férfiak izmos karja, bátrabb, mint a legvakmerőbb katona, edzettebb a viszontagságos expedíciót átélt sarkutazónál. Komplikált berendezése van, melynek közvetlen rugója nem a szív, hanem a fortélyokban dúsgazdag agy. Kénye-kedve szerint tűzi hegyére a betűket, illesztgeti egymás mellé hebe-hurgyán, rendszertelenül a szókat. Hálás, ha hallgatója van, türelmetlenül monologizál azok hiányában. Az asszonyi nyelvnek létfeltétele, hogy mozoghasson, valóságos betegsége, ha hallgatásra kényszeritik. Nincs az az energia, mely féken tudná tartani e zabolátlan gyermeket. S akár van rá oka, akár nincs, forog, perdül, amint s ahogy tud. Nem válogatja a kifejezéseket, meri a nagy sietségben nincs reá ideje. Nem ügyel