Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)

1910-07-03 / 36. szám

1910 junlus 29 DÉLMAGYARORSZÁG 5 Port-Arthur megnyitása. Pétervár, julius 2. \ japán kormány Port-Arthurt mint nemzetközi hadi és kereskedelmi kikötőt az összes nemzetek részére megnyitotta. Francia szerkesztő dlszmagyarban. — Bek Pista és az irók. — Nagy szeretettel és lelkesedéssel övezték és Övezik ma is körül a nép irói Bek Pistát. Alig akad olyan népies nemzeti iró, aki ne kereste volna fel a barátságával. Lassan aztán a régebbi idők fiatal Írógárdája közt és közte meleg és elválaszthatatlan kapcsolat fejlődött ki s ez még ma is fennáll, noha a régiek közül azóta már igen sokan költöztek el a másvilágra. Mikszáth is, szegedi újságíró korában, mindig felkereste az akkor még délceg, erős magyar Urat, akin magyar ruhán kívül egyéb öltözéket nem látott soha senkisem. Hanem ebből aztán volt és maradt is neki elegendő, mindenféle nemzeti ünnep alkalmára. Most már ugyan nem igen mutatkozik az utcákon, hanem otthon él szűk családi körben, öreg háza magányában. Magányában? Nem lehet ezt állítani. Beszélget ő, ha egyedül is van. Ha beleun a pipázásba, vagy az újságok olvasásába, előszedeget egyetmást a muzeum-gyüjteményéből, vizsgálgatja, nézegeti s gyönyörködik benne, hogy milyen remekmüvet tudnak készíteni magyar kezek is. — Több ész van egy magyar paraszt fejében, mint száz párisiéban — szokta mondogatni — csak bátorítani kell őket, elől kell járni minden olyan dolog istápolásában, ami nemzeti. A magyar paraszt ugy sem lesz soba abban az értelemben modern, amilyenben ezt a fránya szót alkalmazzák. Hanem aztán ami nemzeti talajból fakad, ami a magyar nép páratlan ízléséhez simul, abba ugyancsak belefektet minden faji tulajdonságot, sőt ha bizonyos dolgok elkészítéséről van szó, még a külföldön is megcsodált eredeti nemzeti műízlést is. Csak buzdítás kell, nem közömbös lekicsinylés és mosolygás. Persze, hogy akkor minden pang és idegen gyomok kerülnek a magyar talajba. Hiszen egész életemen keresztül ebben fáradoztam, ebben jártam elől. A hangom azért vált olyan rekedtté. Pedig nem vagyok duhaj és mulatós ember . .. Ezek a csevegés közben elejtett szavak megmagyarázzák szépen a tősgyökeres magyar irók vonzalmát az öreg úrhoz. Emiatt a rajongó lelkesedés miatt vették őt körül a toll művészei, mint mesélő nagyapát a hallgató gyerekek. Mikszáth is hallott tőle egyet-mást, Pósának is jóbarátja, Tömörkény pedig nagyon sok alkalommal merített ihletet a környezetéből és tanult sok minden szépet és hallgatott sok kedves történetet tőle. Lipcsey Ádám valahányszor Szegedre jön, nem mulasztja el felkeresni őt s hosszu-hosszu ideig el-el beszélgetnek egymással. Fölelevenítenek régi történeteket, visszasóhajtják a boldogabb magyar Időket, amikor még fiatalabbak voltak. Hej, hogy el is suhan a szárnyas idő a fejünk fölött ... Vénül a magyar ugar is. A magyar irók egyik legszeretetreméltóbb »lakját, Ágai Adolfot is kedves emlékek fűzik Bek Pistához. Azelőtt sokszor fölkereste Ágai őt és sok uj és eredeti dologra bukkant nála. Tőle hallotta egy alkalommal a „hires döbröcöni vásárt' is, mesélő leírással s abban, ahogyan azt Bek Pista elmondta, sok olyan Eredetiség ós zamat volt, amelynek a meglátását gyakran elmulasztja még a legkiválóbb fró szeme is. Szabó Endre is személyesen hallotta ezt Bek Pistától s amikor elment Debrecenbe, hogy végigtapasztaljon egy vásárt, nem volt már uj előtte, annyira elébe varázsolta Bek Pista annak mindén mozzanatát. ~~ Ma már a vásárok is közömbösen érintik a közönséget s ez az oka, hogy mig azelőtt két hétig is eltartott egy-egy vásár, ma még egy vagy kőt nap is sok belőle ... — mondogatja néha az öreg ur. Ágai is megcsodálta a „döbröcöni vásárt" Bek Pista szájából. Mostanában leginkább levélben keresik föl egymást. Ágai, noha idősebb nála, Pista bátyámnak szólítja. Egyik régebbi keletű lelkes levele igy hangzik : Kedves Pista bácsi! Már csak megpistázom, pedig a „bácsi" voltaképen ón vagyok. De mert ősmagyarnak tekintem ós mint olyat zártam szivembe : nem tudok ennél kedvesebb megszólítást. E néhány sornak célja nem egyéb, mint megköszönni önnek azt a szíves, meleg fogadtatást, melyben részeltetett; azt a tőbül fakadt igaz lelkességet, mely edző fürdő gyanánt hatott megvásott fővárosi idegeimre ; azt a jóleső baráti indulatot, melyet őszinte rokonérzettel, hálás indulattal viszonozok. Csak azt fájlalom, hogy nagyon is rövidre szabott időmből nem tellett annyi, hogy kívánságom szerint durlakodhattam volna azokban a magyar képekben és jókban, melyeknek maga is, háza is gazdag kincstára. De ugy reménykedem, nem hosszú idő multán beállítok megint s akkor magamnak nem tudok jobbat, mint Bek Pista bácsival s azokkal a kedves fiukkal, akik ragaszkodásuknak nekem fölötte becses jeleivel halmoztak el, asztal mellett megvirradni, boldogító és termékenyítő koccintások között. Rokoni öleléssel, igaz hive, tisztelője Agai Adolf. * De nemcsak a régi megcsontosodottak barátkoztak össze ezzel az idegen áramlatoktól elzárkózott, minden izében magyar emberrel, hanem érdeklődnek iránta és felkoresik azok a fiatal hajtások is, akik tiszta magyar levegővel szívták tele a tüdejüket s ebben a levegőben akarnak megizmosodni. Egyik fiatal írónk, aki a magyar nép körében ujabb terra incognitát fedezett föl s a nép szellemétől áthatott szívvel-lélekkel állott a maroknyi magyar népies irók seregének küzdői közé, „Zug a nádas . . ." cimü könyvének ügyében kér valamit az öreg úrtól. Hogy az alább adott, hozzá irt levél tartalma világosabban álljon előttünk, el kell mondani, hogy Bek Pista hogyan és hány kis parasztgyerkőcből faragott művészembert. Ezúttal csak egy festőre szorítkozunk: Tóth-Molnár Ferencre. Ugy került ez a ma már jeles festő a művészi pályára, hogy Bek Pista lelkesedése és tanítása révén fejlődött ki benne a tehetsége abban az irányban, ahogyan ő, vagyis az egész nép érez. (Mellékesen megemlítjük, hogy Vágó Pálnak is sok olyan festménye köszöni létezését Bek Pista meséinek magyar katonákról és egyebekről, amely festményekkel Vágó legszebb dicsőségeit és hírnevét aratta.) Tóth-Molnár is Bek Pista dédelgetése nyomán fejlődött a kis tanyai gyerkőcből azzá, ami. Egy fölötte becses és kedves emléket őriz tőle — többek közt — az öreg ur. A régebbi időkben ugyanis a mai örsparancsnokokat Szegeden és másutt is „kvártélymestereknek" hívták. A legutolsó ilyen kvártélymester Szegeden Krumm János volt, akinek az alakja már csak az öregebbek emlékében él, ott is homályosan. Bek Pista azonban ugy emlékszik rá s ugy látja maga előtt az egész embert, aki mellesleg egyike a legeredetibb magyar kvártélymester-tipusoknak, mint valamikor régen. Erről a fajmagyar típusról nem maradt fenn semmiféle kép, csak az emlékezet. Bek Pista egy alkalommal maga mellé ültette Tóth-Molnárt, magyarázta, leírta tőrül-hegyre a kvártélymesternek még a mozdulatát is, ugy, hogy eleven alakját szinte belemesélte Tóth-Molnár fogékony lelkébe, aki előtt — feár soha nem ismerte, de nem is ismerhette ezt az alakot — ugy tünt föl ez, mintha tegnap látta volna. Hazament és irónnal nyomban megrajzolta a kvártélymestert az elbeszélés alapján. Mikor a rajz készen volt, maga Bek Pista is alig akart hinni a szemének. Különbül volt abban a rajzban kidomborítva minden vonás, mintha a legtökéletesebb fényképfölvétel őrizte volna meg a kvártélymester arca másolatját. Lázár György dr, a város mai polgármestere és egy csomó rég szegedi ember nem győztek eléggé csodálkozni a kvártélymester hü képe fölött. Pedig már az emléke is elmosódóban volt a tipikus magyarnak. így ^atán konzerválódott a mult számára is. Büszkeséggel is őrizgeti Bek Pista ezt a ceruzarajzot. Zug a nádas ... A már emiitett fiatal iró ilyen cimen szándékozik kiadni néhány eredeti magyar novellát. A cimhez azonban eredeti cimkép is szükséges s a címkép kirajzolása irányában tudakozódik Bek Pistánál, hogy van-e valakije, akire ezt rábízni lehetséges volna. Jellemző a levélboriték kurucos címzése is, mely igy szól: Belek István városi jegyző urnák, az utolsó polgárőrségi kapitánynak kuruc barátsággal Szeged, Városi katonaügyi osztály. Bérház-palota. Il-dik emelet. Maga a levél igy hangzik: Kedves Pista sógor! Még mindig élek. Jelenleg fent Budapesten. Sok hányatás után az „Egyetértés" szerkesztőségében kötöttem ki. Ujabb stáció. Pont. <n Mit kérdezek tőled? A Tóth-Molnár cimét, ha meg tudnád mondani. Zug a nádas . . . néven egy 20 íves kötetet adok ki. Mesés, erős, büszke alföldi magyar világ! Ehez volna szükségem egy kifejező, nem kevésbé magyar cimképre. Például egy erős magyar régi tájék, magános lovas betyáralakkai! Vagy a zugó nádas lebegő sasmadárral. Ferkóra gondoltam! (Tóth-Molnár.) Vagy nem volna kéznél másik süldő magyar piktorod? S esetleg Garaynak! Vagy a jászkapitány Vághó Pálnak ajánlhatom. Kemény magyar és az ősi rétség buja színeitől ragyogó lesz ez a könyvem! Mintegy 20 iv nagy a terjedelme és a Csokonai-kör cégérével jelenik meg. Ha valamelyik piktorunk magyar barátságból festene hozzá kifejező szilaj magyar cimképet, örömmel fogadnám. Nem hiábavalóságra fecsérelnék a tust!! * Kedves nődnek kezét csókolom! Bárdos Bélát, Janikot, Gombost, meg a többi sógort szívből köszöntöm és alig-alig várom, hogy téged, kedves régi jó barátom, keblemre öleljelek. Szabaclhajdu, (név) a hirlapiró. Miután írókról és újságírókról esik szó, még csak annyit jegyzek föl ebben a nagyon is vázlatos fejezetben, hogy Bek Pistát nemcsak nálunk ismerik annak az eredeti magyar mintaképnek, aki, ha nem a külföldön is, főképen Párisban egynéhány régi ember. Valahányszor idegen irók vagy újságírók kerültek Szegedre a tapasztalás szempontjából, nem maradt ki Bek Pista és a házatájéka sohasem. Egy kedves epizód emlékét beszélte nekem abból az időből, amikor Joseph JDemis, a francia „Gaulois" szerkesztője, őszbecsavarodott ember már akkor is, járt Szegeden két irótársával a kiállítás alkalmával. — Itt járt akkor nálam ez a kedves francia ur, emléksorok is maradtak tőle. Estére járt már az idő és több Íróbarátom elvezette őket hozzám, hogy bemutassak egyet-mást a magyar ember háza szokásaiból. Vendéglő után tudakozódtak, de megmagyaráztam nekik, hogy mi a magyar vendégszeretet. Előbb megvacsoráztunk. Hideg birkahúst lágy cipóval ettünk, hozzá sillert ittunk. A magyar homoki bor feltüzelte a mi franciáinkat. Nagyon belejöttek a „svungba". Mind a hárman átmentek a szomszéd szobába levetették a frakkot-klakkot és felöltötték magukra a diszmagyarjaimat, továbbá sarkantyús csizmát húztak föl. Előkerítettem egypár morét is és ugy cigány mellett éjfélutántól kezdve jártuk a toborzót és a csárdást kivilágos kivirradtig . . . Sohase felejtem el. . . Igy mulattak Szegeden a franciák — magyarul. U. Gy. J