Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)

1910-07-14 / 45. szám

1910 julius 14 DÉLM AGYARORSZAO 5 részt. A diner folyamán Falliéres elnök pohár­köszöntöt mondott a királyi párra, melyben biztosította Belgiumot Franciaország barátsá­gáról, kiemelte afrikai kulturmunkáját és hang­súlyozta, hogy a gazdasági és szellemi téren való kölcsönös hatás, valamint a haladás és szabadság érdekében mindkét országban kifej­tett párhuzamos tevékenység hozzájárul a köl­csönös kapcsolat megszilárdításához. A belga király válaszában azt mondotta, hogy szeren­csésnek érzi magát, hogy uralkodása elején Franciaországnak a belga nép változatlan ba­rátságáról hozhat hírt. A király Franciaország gyarmatositási működéséről nagy dicsérettel szólt és azzal az óhajjal fejezte beszédét, hogy a két nép viszonya mind barátságosabbá vál­jék, amihez dicső elődjének példáját követve, teljes erejével hozzájárul. A Parceval ut|a. Drezda, julius 13. A „Parceval 6" nevű léghajó ma reggel Drez­dából visszatért Biterfeldbe. Öngyiikos-kisérSeí a korzón. — Egy asszony kálváriája. — (Saját tudósítónktól.) Ma délben nagy riada­lom támadt a korzón sétálók között. Meg­¡elént ugyanis egy jól öltözött, alacsony ter­metű, flatalarcu asszony, izgatottan revolvert rántott elő a zsebéből és maga ellen fordította. A kellő pillanatban észrevette a dolgot Tóth János fésűs, aki ép azon a sarkon árult, ahol az asszony öngyilkosságot akart elkövetni. Odaugrott hozzá, megragadta az asszony kar­ját és kicsavarta a kezéből a revolvert. Köz­ben rendőrök jöttek elő s mikor az asszony meglátta őket, ijedten kiáltozott: •— Hagyjanak meghalni ! Beyitték a főkapitányságra, de a nagy izga­lom annyira megviselte, hogy nem tudott szó­hoz jutni. Halálsápadtan leült egy székre és néhány pillanatig ájultan maradt. A kezéből egy kókboritékos levélke esett a földre. Mikor magához tért, kikérdezték. Elmondta, hogy Pécsy Antalnénak hívják, két esztendeje él Szegeden és az kergette a halálba, hogy egy postatiszt legutóbb már elhagyta őt és nem akarta többé viszonozni a szerelmét. Maga a szerelmi história nem mindennapos. Két évvel ezelőtt az asszony még Budapesten élt az urával, akinek a villamosvasútnál fő­ellenőri állása van. Az asszonyt a szerelem kergette Szegedre egy postatiszt után. Ennek a története tizenhárom évre nyúlik vissza. K. József postatiszt akkor még Budapesten volt és Pécsyéknél lakott. Szerelmi viszony fejlődött ki közte ós az asszony között, de a férj nem tudott róla sokáig. Néhány évvel ezelőtt K.-t Szegedre helyezték. Az elutazásig szüntelenül ostromolta Pécsynét, hogy hagyja el az urát és váljon el tőié, mert mihelyt letette a vizsgát és előléptették, feleségül veszi őt. Az asszony szerette a fiatalembert és könnyen hajlott a szóra. Két esztendővel ezelőtt, sok ostromló levél ós Ígéretek után, az asszony elhagyta az urát és K. után jött Szegedre, ahol közös ház­tartásra léptek. A kereset azonban nem födözte a kiadásokat, ugy, hogy az asszony kénytelen volt .cselédkönyvet váltani. Egyik szegedi uri­asszonynál, mint házvezetőnő kapott alkalma­zást. K. József azonban időközben elhidegült sz asszonytól, megszüntette a közös háztartást és külön lakást vett föl. Két héttel ezelőtt tette le a postatiszti vizsgát, mire előléptet­ték. Mikor az asszony több ízben meg­jelent nála és könyörgött, hogy ne taszítsa el magától, K. József elutasította az asszonyt »zzal, hogy cselédsorban álló nőt nem vehet feleségül. Legutóbb pedig, néhány nappal ezelőtt, rcükor az asszony újra felkereste őt, nevetve nézte végig a rimánkodásait. Az asszony erre a végsőre szánta el magát. Valahonnan revol­vert kerített elő. ievelet irt a rendőrségnek és a nyílt utcán, a posta-palotával szemben agyon akarta lőni magát.' A fájdalmasliangu levél a következő: Tisztelt Rendőrség t Megbocsátásukat kérem végzetes tettemért. Nagy elhatározással megyek a túlvilágra. A vég­zetes kétségbeesés adta a kezembe a fegyvert, mert sorsomat tovább elviselni nem bírtam. Egy kegyetlen férfinek lettem az áldozatává, akit K. Józsefnek hivnak. Ő volt mindennek az okozója. 97-ben nálam lakott Pesten és addig beszélt, mig végre sikerült neki a férjemtől elcsábi­tani. Leveleket irt hozzám és nagy boldogsá­got igért akkor, ha elhagyom az uramat és eljövök hozzá Szegedre. Két esztendője, hogy idejöttem. Soha nem tértem le a tisztesség útjáról és csakhogy jól élhessünk, inkább el­mentem házvezetőnőnek, csakhogy megnyerjem irántam az ő becsülését. A mult év tavaszán észrevettem, hogy érzelmeimet már nem viszonozza. Ha hívtam, mindenkor talált ki­búvót, később pedig már szóba sem akart ve­lem állani. Legutóbb már nem volt se állásom, se pénzem, drága holmikat és ékszert tettem ezután zálogba, hogy megélhessek. Tessék meg­nézni a cédulákat! Küzdöttem érte és amikor elmondtam, hogy miből tartom fenn magamat, gúnyosan nevetni kezdett. Ekkor én is megharagudtam és gondoltam, egye meg a fene ott, ahol van. Nem lehet leírni, mennyit szenvedtem pár nap óta. Éjszakákon át sírtam, mig végre megfogott az a gondolat, hogy csak a halál válthat meg a szenvedéseimtől. A tás­kámban van egy fénykép, az ő fényképe, av­val együtt temessenek el. A ho'mijaimat, ágy­nemüekeí, bútort és a ruháimat Zurétténak hagyom (Oroszlán-utca 8.). A halál angyala megvált engem az én szenvedéseimtől. A két­ségbeesés adta a kezembe a fegyvert. Isten önökkel. Szeged, julius 12. Pécsy Sándorné. Eddig a levél. A rendőrségen eltették a „kétségbeesés fegyverét". Régi, rossz forgópisz­toly volt s amint utóbb megállapították, nem is sülhetett volna el. Egy golyóra volt csak megtöltve. Forogni se foroghatott volna, olyan berozsdásodott vo'.t. Az ügyeletes rendőrka­pitány meg is jegyezte az asszony előtt : — Önnek szerencséje van. Nézze, még ki sem löhette volna a golyót, olyan rossz ez a szer­szám. — Nem is tudtam, hogy becsaptak vele — szólt távozóban nevetve a szerelmes asszony. Vilmos császár levele. — Külpolitikai bonyodalom. — (Saját tudósítónktól.) Még mindig nem csilla­podott le az az izgalom, amelyet Vilmos német császárnak Madrishoe, Nikaragua uj elnöké­hez intézett levele keltett. Az amerikai Egye­sült-Államok valósággal külpolitikai inzultus­nak tekintették a császár meleg gratulációját, amelyhez általában a legmesszebbmenő kombi­nációkat fűzték. Végül ma, különböző ellent­mondó hirek után, megérkezett az a new­yorki távirat, amiben az Unió külügyi hivatala kijelenti, hogy a levélben az Egyesült-Államok presztízsét megbántva nem látja. Ilyen módon sikerül is az izgatottságot lecsillapítani, ám annyi bizonyos, hogy az újvilági hatalom és Németország között az egyensúly, legalább egyelőre, alaposan megbomlott. Berlin, julius 13. A Tagéblattnak jelentik Newyorkból: A washingtoni kormány hivatalosan kinyilatkoz­tatja, hogyha Németország nem ismeri el az Egyesült-Államoknak felügyeleti és ellenőrzési jogát Dél- és Közép-Amerika fölött, sőt e praerogativákat megakarja bolygatni, ' akkor abból komoly bonyodalmak keletkezhetnek. Nem a washingtoni kormány tette közzé a német császár levelét, amelyből világosan kitetszik a német birodalom Amerikaellenes szándéka. Vilmos császár levelét maga Madriz elnök hozta nyilvánosságra. A washingtoni kormány nem ismerte el Madriz megválasztatását, az angol külügyi kormány pedig erre való tekin­tettel elhalasztotta válaszát. Csak Németország nem törődött az Egyesült-Államok illetékes állásfoglalásával és fittyet hányt a Monroe-elv­nek. Ha ilyen eset mégegyszer ismétlődnék, akkor az Egyesült-Államok kormánya tisztán látná, hogy mi a teendője. A Sun és a Xeiv­york Times ma szintén lenyomtatják Vilmos császár levelét és nyíltan megvádolják Madriz elnököt, hogy ö közölte a nikaraguai lapokban, mert megakarta erősíteni pozícióját, sőt a Times leplezetlenül meggyanúsítja Madriz el­nököt, hogy szénállomást igért Német­országnak. Xetvyork, julius 13. A külügyi hivatalban azt hiszik, hogy a né­met kormány csak elhamarkodva járt el. Vil­mos császárnak a nikaraguai köztársaság elnö­kéhez intézett levelét csak formaszerinti köz­lésnek tekintik és nem látnak benne arra irá­nyuló kísérletet, hogy az Egyesiilt-Allamoknak a középamerikai köztársaságokkal való viszonyába beavatkozzék. Aki csak vigan szeret élni . . , — Dráma a rendőr : p;tány előtt. — 'Saját tudósítónktól.) ^ia délután a rendör­ségen megjelent egy törődött arcú, kisírt szemű, fekete ruhába öltözött öreg asszony ós ki­hallgatást kért Ferenczy Mátyás rendőrkapi­tánytól. Elmondotta, hogy rövid idővel ezelőtt az aradmegyei Simonyifalváról jött el Szegedre, a lánya, Tirpács Mária után, aki a bűn útjára tért. Hasztalanul könyörög hozzá, hogy térjen meg és ne hozza szégyenbe a családot, a leány konokul ragaszkodik bűnös pályájához. Az asz­szony megkérte a rendőrkapitányt, hogy ho­zassa föl a leányát a városházára és paran­csolja meg neki, hogy térjen vissza a szülői házhoz. Fél óra múlva két rendőr vezette elő a leányt a bánomkert-sori Róka-féle nyilvános házból. Középtermetű. A szája vastag és húsos, az arca telt. Zöldes szemeiből amint körültekint, elővillan a dac. Közben a lábait ós a cipője: nézi. Szép, azsuros harisnyája van és különö­sen büszke a magassarku francia cipőjére Csinos ós fiatal leány. Látszik rajta, hogy me > van elégedve a sorsával. Az anyja sírva húzódott hozzá, hogy a le! kére próbáljon beszélni. A rendőrkapitány eré­lyesen közbeszólt: — Hol van a motyód? Megparancsoltami hogy azzal együtt vezessen elő a rendőr. — Nem engedelmeskedtem a rendőrnek, mert én ott akarok maradni, ahol vagyok — szólt dacosan a leány. — Hogy hivnak? — Tirpács Máriának. — Hány éves vagy? — Tizenhat. —' És a mostani életedet akarod folytatni ? — Igen — felelte teljes elhatározással a leány. — Hát majd elintézlek én téged. Tudod-e. hogy a javítóintézetbe mégy? A leány anyja erre megijedt és térdreborult, a rendőrkapitány előtt. Összekulcsolta a kezeit és könyezve könyörgött, hogy vitessék dacos leányát haza, hozzá. Mária azonban kifakadt és elmondta, hogy ez az asszony csak rokona, akinél nevelésben volt, mert az édesanyja meghalt. — Én neveltem föl, tekintetes kapitány ur, az apja gazember volt és részeges. Becsülete? leányt akartam csinálni belőle — rimánkodott az asszony. — Mióta vagy abban a házban? — kérdezte a leányt a rendőrkapitány. — Három hete. — Azelőtt hol voltál? — Azelőtt szolgált — szólt közbe az asszony­— Nem igaz — vágta vissza a leány — az­előtt is üzletben voltam Gyomán, de otthon eltagadtam és azt mondtam, hogy csak pincér­leány vagyok. Nem akartam, hogy folyton a nyakamra járjanak.

Next

/
Thumbnails
Contents