Délmagyarország, 1910. július (1. évfolyam, 34-60. szám)

1910-07-13 / 44. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1910 Julius 16 ugy látszik, ő is : sunt ut sint, aut non sünt. A nemzetiségi föliratban is a régi, elkopott nóták vannak, mint a vak ember kintornájában. Választási atroci­tások emlegetése ; a jognélküliség és elnyomatás sebeinek mutogatása, meg — hogy Justhék állásfoglalását akarva nem akarva hirbe hozzák : az általános, egyenlő, titkos. Sehol semmi, ami a hibák elismerésére, egy kis magábaszál­lásra, a magyar állameszméhez való közeledésre mutatna. A választási visz­szaélések fölpanaszolásában sok a képmutatás. Három millió román csak öt képviselőt választhatott s az is nyolc ember életébe került, mondja Mihályi epigramatikus éllel. Ahány szó, annyi megtévesztés. Hol a há­rom millió román, ha csak nem a holdban? S a nyolc ember éle­téért ki felelős? Ki felelős érte, hogy egy oly vármegyében, amely még 48-ban is csendes maradt, amelylyel közhatóságnak, törvénynek nem volt semmi baja, ahol jólétben él a nép, ahol egyetlen koldus sincs kimutatva: a nemzetiségi politika ugy felizgatta a népet, hogy minden ok nélkül megro­hanta a csendőrséget. Az a vér, ami ott kiomlott, vájjon kinek a lelkén szárad ? Attól tartunk, a románság mostani vezetői későn fogják belátni, hogy egyetlen nép sem élhet meg puszta gyűlöletből s hogy a nemzetiségi pro­gramra, amely egy ezer esztendős nem­zeti államnak az életére tör: még ke­servesebb csalódások várnak, mint eddigelé. Ha élni akarnak s népük ügyét előre vinni: meg kell barátkoz­niok a megmásithatlan ténynvel, hogy itt a magyarok nemzeti állama él. fó'nöke, aki épen szolidságáról volt ismere­tes, mint az üzlete. Életét az üzlete és csa­ládja : felesége és három leánya, két fia kö­rében megosztva töltötte el. Még kávéház­ban sem látták, nemhogy holmi éjjeli mu­latóhelyen. Épen azért teljes képtelenség­nek tünt föl előtte a színésznek az a mon­dása, hogy talán az orfeumban látta valar mikor azt a hölgyecskét. De hát hol látta ? De hát az ördögbe is — nem mindegy neki, látta, vagy nem látta? Nem, nem mindegy. Bizonyos, hogy belebolondult. Bizonyos, hogy utána fog járni. Költeni fog rá. A családjá­tól, a vállalataitól fogja megvonni a pénzt, csakhogy neki kedvében járhasson . . . Bébi aztán megmondta neki, hogy hol látta. III. Ez a vallomás pedig a tornyos kastély­ban esett meg egy ragyogó nyári délután, amikor a nagykereskedő látogatóban volt a szép asszonynál. A forrón perzselő' nap­sugarakat kicsukták a szobából: az ablakok vasredőnyei mind le voltak bocsájtva; csu­pán az erkólyajtót hagyták nyitva, azon keresztül nyilt kilátás a tengerre, amely­nek tükre most olyan volt, mintha millió meg millió színes, mozgó cserépből volna összerakva. Az asszony, aki igen könnyű pongyolában volt, a hencseren ülve, jobban mondva he­verészve, odahajlott vendége felé és megint azt a különös nevetést hallatta, amit a be­mutatkozás alkalmával. — Maga mindig oly fürkészően néz rám, édes barátom. Hát én kitalálom az okát, miért ? Maga az emlékezetében kutat: hol találkoztam én már ezzel a nővel? Nos, hát én megmondom magának, hogy ki vagyok. Tisza beszéde. — A képviselőház üléss. — Tikkasztó forróságban folytatta ma a képvi­selőház a fölirati vitát. Óriási érdeklődés mu­tatkozott mégis a mai ülés iránt, a képviselők padsorai s a karzatok megteltek egyaránt. Tisza István gróf mondott ugyanis nagy és tar­talmas beszédet a nemzeti munkapárt fölirata mellett. Beszédének gerince a nemzetiségi kér­dés volt, Energikusan, de a tudós nyugalmával bizonyította be, hogy mennyire a magyarság­nak a joga az uralkodás a magyar földön­Tiszát rendkívüli figyelemmel hallgatták, sza­vait meg-megszakitotta a tetszés s mikor le­ült, vége-hossza nem volt az ünneplésének. Az ülés elején különben Bakonyi Samu beszélt, a végén pedig Györffy Gyula szólalt föl. Megem­lítjük itt, hogy az ülés ideje alatt sok vitára adott alkalmat a Borromeus-enciklika ügye; amelyről lapunk más helyén emlékezünk meg részletesen. Az ülésről szóló tudósításunk itt következik: A fölirati wíta. Berseviczy Albert elnök egynegyed tizenegy­kor nyitja meg az ülést. Vermes Zoltán jegyző fölolvassa a mult ülés jegyzökönyvét, amelyet hozzászólás nélkül hi­telesítenek. Bakonyi, Samu: Issekutz Győző tegnapi be­szédével foglalkozik. Főleg a választói jog kér­dését teszi szóvá, amelynek radikális irányban való kiterjesztését nyiltan hirdeti a kormány nem egy tagja is. És akkor akadnak olyanok, akik az úgynevezett nemzeti szupremácia han­goztatásával a radikális kiterjesztés ellen küz­denek. Az ellenzék a legnagyobb energiával fog sorompóba lépni, hogy a választói jog ilyen kiterjesztése testet öltsön. Az ellenzék munká­ját nem fogja befolyásolni semmi. Utal a Tisza­kormány idejében lefolyt házszabályvitára, amikor a házszabályreviziót csak azért akadályozta meg a vezető párt, hogy a katonai kérdésben ne szállhasson kellő erővel szembe az ellenzék a kormánynyal. Most a végsőig harcolni fognak. Hosszasan fog­lalkozik a szabadelvüséggel és a liberális poli­tikával. Szerinte nem lehet szabadelvű .az a kormány, amely ellene van az általános és tit­kos választói jognak. Az egész ország óhajtá­síval, a magyar nemzet egészével helyez­kedik szembe ezek szerint a kormány, amikor ellene van az általános választói jognak. S a férfi vállára tették a kezét: — Hát a Borcsa vagyok. A Boriska, Az édes, aranyos Boriska. Emlékszik már reám ? Halász arca sötétvörösre gyuladt, mint a bazsarózsa. — A Boriska, aki szobaleány voltam maguk­nál. Tudja, egészen jó házból való gyerek va­gyok : Csak nem tudtam tovább nézni azt az életet, ami odahaza folyt ; a garázdálkodást, amit apám, a részeges szabó — isten nyu­gosztalja — müveit. Inkább beállottam cse­lédnek. Aztán a nagyságos ur kikezdett ve­lem. Aztán meg a nagysága egyszer rajta­kapott bennünket és kidobott . . . Bebi olyan, de olyan mulatságosnak ta­lálta most ezt a dolgot. — Tudja, nagyságos ur, ettől a perctől fogva megindultam és gurultam a lejtőn föl­felé. Annál a háznál, ahová aztán szegődtem, nem a nagyságos asszony küldött el, de a nagyságos ur, — azonban csak azért, hogy egy külön, csinos szobácskát rendezzen be a számomra. A szobácskából mindig nagyobb és fényesebb lakás lett — az igazi karriére­met azonban az a szegény heptikás orfeumi karmester teremtette meg, aki ugy találta, hogy bennem van az isteni szikra és oríeum­aivát akart belőlem csinálni. Igaza volt: csakugyan bennem volt az isteni szikra. Ami lobbot is vetett, amikor az orfeum színpadá­ról észrevettem, hogy egy gazdag börzespe­kuláns szemet^et rám. A szegénykarmester aztán elpusztult — ebbe, vagv a heptíkájába, mit tudom én ? De mit magyarázzam hosz­szasan: ma már itt vagyok, egy vasutkirály ideálja, aki valóban vasutkirályhoz illő feje­delmi bőkezűséggel vesz körül ; . . Halász egészen megzavarodva hallgatta az asszonyt, aki diadalmas, dicsekvő mosolylyal nézett rá: látod, mivé lett a te egykori csitri, buta kis szobalányod, a Borcsa? Különös, hogy amikor mindenfelől hano-. zik a kívánság, akkor állandóan a nem" zeti szupremáciáról beszél. Sokan azt kérd­hetik, miért akarja a függetlenségi párj ^ választói jogot, hisz Bécs is azt akarja? Nem foglalkozhatnak Bécs titokzatos politikájával nem kutathatják az okokat, amelyek Ausztria politikáját irányítják. A nemzet dolgozni akar s mi dolgozni fogunk, de gy ül öljük a rabszolga­munkát. Tartós munkát csak az fog produkálni aki ki fogja vívni az általános és egyenlő vá­lasztói jogot. (Éljenzés balról.) Tisza beszél. Most nagy figyelem közt emelkedik szólásra Tisza István gróf: A nemzetiségi kérdésről be­szél, amely még a határokon is tulcsap. Me» kell találni a határokon tul lakó kis nemzetek^ kel is az egyetértést, mert ezek a magyar állam erejétől várjuk fönnállásuk biztosítását. Nincs állam a világon, amely a nemzetiségeknek olyan jogokat biztositana, mint a magyar. (Ugy van!] Pop Cs. István : Papiroson ! Kelemen Samu : A chlopy-i parancs is magyar érdek volt ! (Nagy zaj. Halljuk !) Tisza István : A keleti kérdésben addig csak a nagyhatalmak terjeszkedő vágya és a státuskvó fentartásának törekvése küzdtek egymással. Meg van minden tárgyi előfeltétele annak, hogy megérthessük egymást a nemzetiségekkel! Pedig ehelyett állandóan rágalmaznak bennün­ket. Szomszédainknál ki vagyunk kiáltva zsar­nokoknak s még azoknál is, akik követik a mi külpolitikánkat, hihetetlen a magyargyülölefi Nem magyarajku polgártársainknak bele kell tö­rődniök abba, hogy egy nemzeti államhoz tartoz­nak. Ez a határ, amelyen tul nem mehetünk. Hü polgárai legyenek az egységes magyar nemzeti államnak. (Helyeslés.) A nemzetiségek igazi ve­zéreire hárul a föladat, hogy ragadják ki a ve­zetést az agitátorok kezéből. A mi föladatunk, hogy őket ebben támogassuk. Mi sem állottunk föladatunk magaslatán. Nem elnyomni kell a nemzetiségieket. Hiszen egyenesen élhetetlenek vagyunk. Nagy hangon nyilatkozunk, de nem teszünk semmit. Végül nyomatékosan fölszólítja a mérsékelt románokat, hogy álljanak elő nyil­tan kéréseikkel és a magyar nemzet áldozato­kat is hoz a belső békéért. (Nagy taps a jobb­oldalon.) Az elnök az ülést tíz percre fölfüggeszti. Szünet után. Györffy Gyula Justh-párti a szünet után Tiszával polemizál. Tiszának nagyon fáj — úgy­mond — a Balkán államok függetlensége, köz­ben pedig megfeledkezik a magyar állam füg­getlenségéről. A többség föliratát nem fogadja — Maga persze haragszik ránk, — da­dogta, — hogy akkor... Bébi fölugrott fektéből s hevesen kiál­tott föl: — Ó, a világért sem! Sőt: ellenkezőleg. Én nagy köszönettel tartozom maguknak: a nagyságos asszonynak is. Lássa, én akkor jegybenjártam egy közönséges csizmadiale­génynyel. Ha maga akkor ki nem kezd velem, ha a felesége akkor ki nem lök: hozzá­megyek a csizmadiához, lesz belőlem közön­séges csizmadiáné, aki azzal töltöm az életemet, hogy egymásután szülöm világra a gyerekeket és rabja leszek azoknak, meg az uramnak, mint . . . mint — a maga fe­lesége . . . Halász nem értette, vagy^ nem is akarta érteni ezt a csípős vágást. 0 csak a nőt látta, amint újra. elégülten hevert le a ke­revetre, átengedve magát a tétlen élet gyö­nyörűségének, mint egy háreméletre szüle­tett gyönyörű macska. S azzal sem törő­dött, hogy a mellén felbomlott a pongyola : hadd járja át a keblét a tenger felől be­áramló hűvös légáramlat. A férfi lihegve monda : — Maga oly szép, Boriskám, oly isteni szép . . . Tudja, én akkor nem akartam hagyni magát . . . Gondoskodni akartam magáról ... De tudja, akkor nem tehet­tem ... De most ... Az asszony kiszámított, kínzó kacérság­gal csúszott oda hozzá : — És most ? A férfit egyszerre elöntötte a vér. Deré­kon kapta az asszonyt és oda akarta ta­pasztani a száját a világító, puha nyakára. A nő egyszerre eltaszította. Nem erősza­kosan, de határozottan, kiábrándítóan. Es komoly szemrehányással nézett rá : — Usrvan. us-vaa I Hová gondol ?

Next

/
Thumbnails
Contents