Délmagyarország, 1910. június (1. évfolyam, 8-33. szám)

1910-06-05 / 12. szám

1910 junius_3_ DÉLMAQYARORSZAQ 17 REGÉNY. , MILLIOMOS BŰNTÁRSA. . BŰNÜGYI REGÉNY. 12 . v,ntalmas, tojásdadalaku pálya nem volt A ycnfolva de a két oldalt kifeszített kö»^Dmö(rött jókora tömeg hullámzott, míg a agy emelvénynyel szemben uri fogatok hosszú bankár oly ritkán jelent meg nyilvánosan, rnindíu kíváncsiak tolakodtak közelébe, vaiahol mutatkozott. Az ácsorgó nép t is a fogathoz iparkodott közelíteni, melyMaudesley ura, kazsmírsálokba. tigrisbőr takaróba ós egyéb indiai legitimitásokba burtnlva ölt a ruganyos párnákon. Különösen egy katonás modorú, végig bembolt kabátu, szük nadrágu hosszú alak fi^elte a milliomost. Hatalmas bajusza hadfias külsőt adott neki, amiből azt lehetett következtetni vagy legalább gyanítani, hogy ez ismeretlenvalamikor katona volt. Hogy honnan jött? _ senki sem tudta megmondani, nevét sem ismerték s így ennek híjában egyszerűen — őrnagynak nevezték. Az őrnagy arcából soha senki sem látott többet, mint a kampós orrott, melynek csaknem tövéig nyúlt lo kalapja s a sürü' szemöldökből alig engedett valamit napvilágra jönni. Társai jelenlétében sohasem vette le kalapját. _ szóval tetőtől-talpíg rejtélyes ember volt; sőt ugy tetszett, mintha e titokszerüség ködében igen jól érezné magát. Ott állott egy warwíckshirei bérlővel beszédbe ereszkedve, aki a többi közt azt is közié vele, hogy Jocelyn a nagy Dunbar egyetlen örökösének a jegyesej A különben rendületlen őrnagy e név hallatirt kissé összerezzent. — Micsoda Dunbart emlit ön? — kérdé. — A bankárt. Augusztus utolsó napjaiban jött meg Indiából. Az őrnagy nem kérdezett többet. Csendesen dúdolgatott magában s látszólag nagy figyelemmel nézte zsíros, szurtos, kopott jegyzőkönyvét. — ö az ! — mormogá magában. — Épen jókor. Ezt a winchesteri históriát ismerem a lapokból s akár az ujjamon számitom ki az egészet. Bolond volnék, ha nem élnék a jó alkalommal, hogy Dunbar Henrytől egy kis pénzmagot szerezzek. Mihelyt a versenynek vége lesz, szemügyre fogjuk egy kissé venni a gavallért. A csengetyü megszólalt s kezdetét vette a lóverseny első száma, amely diadalt hozott a szintén résztvevő Jocelyn Fülöpnek. A leány szemében könyek ragyogtak s hátrahajlott hintajában, hogy boldogságtól sugárzó arcát a sokaság előtt elrejtse. Tíz perccel később Jocelyn, karján a nagy ezüst bilikommal, megjelent Laura előtt. „ — Önnek nyújtom át e serleget s már most örüljön velem. Tudja, édes jó Laurám, hogy e győzelemmel fejezem be legénységemet. _ A körülötte csoportosulok éljeneztek. Éljenezték a boldog menyasszonyt is. E percben Dunbar szeme találkozott az őrnagy szemével, aki a pályán átjött s most szemtelenül nézett be a bankár hintajába. Dunbar megremegett. — Parancsolja meg, hogy haza hajtsunk, — kérte a győztes bárót. — Utálok minden tüntetést. Azt hiszem, Maudesleyban velünk ebédelhetne. John Lövell is eljő, hogy önnel találkozzék. A fogat csakhamar elrobogott, mielőtt a tolongásban az őrnagy észrevette volna még a Készülődést. Azonban jókedvét ez nem zavarta v e,l' ™.ert' jókora összeg pénzt nyert s a kö^ezó.versenyektől szintén ily eredményeket ^art. időközben azonban egyik fecsegő szomeel r me®tu<]ta' hogy Jocelyn másnap regDunbar temPlomban tartja meg esküvőjét — Biztos ez, uram? — kérdezte Hogyne. Már rég elhatározták, hogy ezen naP°n tartják meg. És ön ne tudna róla? Megvallom, elkerülte figyelmemet. No de .f 'faz> nem uagyon érdekel. PKK azonbaQ hozzátette: töm «KI az esetben az éjet Lisfordban tölkodn-c hosszabb ideig szándékozom tartózun'- fezemmel fogom tartani Dunbart. XIX, klésbpS!c®tésí 8zertartás a csinos, sajátszerű »en6nri~epült Iisfordi templomban volt végbetotta k°í^elynek udvarát az Avon-folyó hasiz3tt irt!™5 s füzektől szegélyezett partok kösanyarodott. A folyón egy kis fahid volt átvonva, melylyel szemközt a templom udvarának két bejárója volt. Azok a gyalogosok, akik a Lisford és Shornkliffe között levő utat meg akarták rövidíteni, az egyik kapun bementek s a másikon, mely az országútra szolgált, eltávoztak. A menyegzői nap nem volt verőfényes. A borús, téli ég annyira leszállott, mintha a bűnös földet agyon akarná nyomni. A gyepes tér a folytonos esőzés alatt egészen fölázott. A fekete libanoni cédrusok alacsony ágairól szünet nélkül csöpögött alá a viz s a fényes repkényleveleken egymás után görögtek le az esőgyöngyök. Minden fa s bokor bánkódott a kegyetlen időben. Természetes tehát, hogy az ég rossz Kedve csaknem Oly mértékben ejtó rossz kedvbe a lisfordiakat, akik ki akartak minden áron tenni magukért, mint amily mértékben kétségbeesett emiatt a boldog menyasszony. Csak Dunbart nem zavarta meg a rossz idő. A kandalló előtt ült s a parázsba révedezve, várta azt a percet, amelyben fölkérik, hogy leánya mellett helyet foglaljon a hintóban, amely Lisfordba vsszi őket. — Kérd istent, hogy e napon áldja meg leányodat ! — monda Laura csendesen s szeretetteljesen, midőn a tágas hintóban egymás mellett ültek. Laura, mikor ezt mondta, hízelegve tette kezét atyja vállára. Az ily percben, gondolta, nem szabad ismernie tartózkodást s félre kell tennie azt a leányos félelmet, mely ugy megnehezitó ránézve a szigorú s fagyos férfiúhoz való közeledést. — Kérjed istent, édes jó atyám, —ismételte szelíden, remegő hangon, — hogy áldja meg gyermekedet... Meghalt édesanyám emlékére kérlek. Atyja arcába akart tekinteni, de lehetetlen volt. Dunbar elfordította fejét ós fölötte nagy érdeklődéssel kezdett viseltetni a híntóablak keretével. Elfordított arccal, komoly hangon válaszolta: — Reménylem, hogy az isten meg fog áldani, lányom s hogy könyörülni fog ellenségeiden. Ez utóbbi kívánat inkább volt keresztényi, mint természetes, miután az apák nem igen szoktak résztvevők lenni azok irányában, akik gyermeküknek ellenségei; de Laura nem tűnődött e különösségen. Annyit tudott, hogy atyja megáldotta őt, még pedig nagyon megindult hangon, melynek nem lehetett egyéb oka, mint az a szeretet, melylyel leánya iránt viseltetett. Sugárzó arccal borult a bankár keblére s ennek arcát két kezével maga felé erőszakolva, csókot nyomott ajkára. De mint többször, most is hideg futotta át tagjait, mikor fagyos kezeivel szelíden visszatolta őt. Az anglo-indiánoknál gyakran előfordul, hogy rendkívül nyugodtak s esküdt ellenségei minden áradozásnak. Laurának ez eszébe jutott s kimenté atyja hidegségét. Ézalatt folyvást esett az eső s meg altkor sem szűnt meg, midőn a hintó és a három fogatból álló nászmenet a templom udvarára hajtatott. A messze vidékről összesersgíetfc nézők közt volt a versenytéri „őrnagy" aki oly élénk érdeklődést mutatott Dunbar neve iránt. Nesztelenül lépett a nyitott egyházba és a bőbeszédű egyházi! markába három shillinget nyomva, egy olyan helyet kért, ahol őt nem veszik észre, de ahonnan ő mindent láthatna. — A legjobb páholyt bocsátom rendelkezésére, melyet valahol látott, — mondá emez. A köd még folyvást sűrűsödött s ezáltal a templomban oly sötétség állott be, hogy lehetetlen volt gyertyát nem gyújtani. Végre megérkeztek a fogatok és a nászmenet bevonult a templomba, az oltár elé. Dunbar Henry leánya mögött, a homályban állott, ugy, hogy az őrnagy sólyomszeme hasztalanul igyekezett áthatni a sötétségen. Csak a gyertyákkal megvilágított alakokat birta megismerni : a jegyeseket, a lelkészt és az egyházfit. * A szertartás megkezdődött s midőn az isten szolgája e szdkásos kérdést hallatá: „E hajadont ki adja férjhez?" Dunbar a megvilágított körbe lépett s a megfelelő választ adta. Aztán az ünnepély egész folyama alatt ott állott. Az őrnagy keresztbefont karjai lesiklottak az állványról. Gyorsan lélekzett s Dunbar Henryre meresztette szemeit. — Dunbar Henry? — mondá magában. —• Dunbar Henry 1 Mikor a szertartásnak vége lett, a közönség kikísérte a nászmenetet az udvarra. Az uj házaspár és utánuk a nyoszolyólányok csakhamar elrobogtak Maudesley felé, mialatt Dunbar szintén hintajában készült elhelyezkedni. Azonban alig tette lábát a hágcsóra, mikor az őrnagy hozzálépett és könnyedén megérintette a vállát. A milliomos megfordult s az idegen láttára oly irtóztató sapadság borította el arcát, mintha a sírból kelt volna ki. A rémületnek azonban egy hangját sem hallatá. Dölyfösen húzódott vissza az őrnagy érintésétől, mintha fertőzéstől tartott volna. — Szabad e példátlan tolakodás okát tudnom? — kérdé Dunbar az idegent, visszataszító, fagyos hangon, mialatt tetőtől-talpig méregette az őrnagyot. De ez hunyorítás nélkül viselte el a milliomosnak rászegzett tekintetét. — Ne mondja, hogy nem ismer, Dunbar ur. Ne tegyen ugy, mintha nem jutnék már eszébe. Ezeket a szavakat egy kis vártatva mondá, mialatt a két egyén hosszan nézte egymást, mintha lelkük legrejtettebb titkait akarták volna egymásból kiolvasni. Dunbar elmosolyodott; erőltetve talán, de mindenesetre mosolygott. — Számos ismerősöm van, — mondá, — « külseje után ítélve azt kell hinnem, hogy mióta ismerjük egymást, sorsa nagyot változhatott. Mikor és hol láttuk egymást? — Oh, rég ideje annak . . . nagyon rég idojo t — Tán valahol Indiában? Felső Indiában? — kérdé a bankár igen lassan. — Ott igen; Indiában. Felső Indiában. A hintó körül o közben mind nagyobb gyűrd képződött. A közönség élénk kíváncsisággal figyelt minden szóra. — Ez esotben barátjára lelt bennem, — viszonzá Dunbar. — Mindig boldognak érzem magam, ha indiai ösmerőseimnek szolgálhatok, főleg, ha a sors keményen bánt velük. Lépjen kocsimba, magammal viszem önt. Ha a menyegzői ünnepélynek vége lesz, majd szólhatunk egymással. A közönség elragadtatva beszélt a bankár nemos leereszkedéséről. XX. A bankár és az úgynevezett őrnagy & rövid idő alatt komolyan beszéltek egymással. De az inkább csendes, meghitt suttogás volt s igen furcsa kifejezésekkel éltek. Mikor a hintó a várkastély nagy kapuján berobogott, az őrnagy vizsgálódva nézett szét. — Szép hely! — kiáltotta elragadtatva. — Pompás kastély! — Hogy nevezzem itt? —- suttogi leszállás közben a bankár. — Amint tetszik; többféle nevem van. Legutóbb Vevasornak hívtak. Egy kis változtatásnak különben én oda se nézek. Válasszunk például valamit, ami szintén V-vel kezdődik. Jő igy megmaradni a kezdőbetűnél; már csak a fehérnemű jelölése végett is. Azonban az, amivel az idegen gentleman fehér ruha dolgában dicsekedett, oly csekély volt, hogy egy csipős ember könnyen vonhatta volna belőle azt a következtetést, hogy az ing fényűzési cikk, mely nem foglal helyet szekrényében. — Nevezzen Vernonnak, — mondá — Vernon igen jó név. Nevezhetne Vernon őrnagynak is. Barátaim a versenytéren ezzel a cimmel tiszteltek meg s nem látom át, miért ne éljek e rangcimmel. Hajlamaim úgyis választékosak. Nem birok összetörődni a földhöz ragadt paraszttal. Ily környezet illik hozzám, mint ez. Itt vagyok csak elememben ! Beléptek Dnnbar szobájába. Az őrnagy élv»zettel jártatta végig szemeit a pompás berendezésen. — Most hallgasson rám, — mondá Dunbar. — Lehetetlenség rám nézve, hogy azonnal beszéljek önnel; egyéb kötelességeim vannak. Ha ezeknek eleget tettem, ismét találkozunk. Addig üljön itt, ameddig jövök és egyék-igyék, amenynyit tetszik. — Jó. Holmi kappansült s egy üveg burgundit nem fogok rossz néven venni. Rég ideje, hogy nem ittam burgundit. Pálinka, karcos és ilyen garasos italokkal hüsitettem magamat. A bankár undorodva kelt fel. Az idegen bántó durvasága fölháborította. — Mit kér ? Ne feledje el, hogy várnak. Kész vagyok önnel szolgálni — régen mult idők kedvéért. — Ugy van, — válaszolta gúnyosan az őrnagy — oly kedves valami, a „régen mult időket" visszahívni emlékünkbe ! — Nos, mire van szüksége? — kiáltá Dunbar türelmetlenül. — Azokon kívül, amit az előbb kértem — egy kis pénzmagra. — Bőkezűnek fog találni. Nem sokára vissza» jövök és utalványt fogok irni. — Remélem, csinos összegre. — Amennyire szüksége lesz. — Már ezt szeretem. Önben mindig volt valami fejedelmi nagyszerűség. — Nem lesz oka panaszra, — feleié a bankár ridegen. (Folytatása következik.)