Délmagyarország, 1910. június (1. évfolyam, 8-33. szám)

1910-06-05 / 12. szám

I június O DÉL MAGYAR ORSZÁGI A menyecske. a menyecskének egész filozófiája van, ami..." különösen a inai társadalmi viszonyok '"ellett sokat lehetne beszélni. Az teljesen mellékes, hogy a menyecske szót a polgári osztályban kedvelik inkább és hogy bizonyos előkelősködő társadalmi osztályok embereinek a hátán hideg fut végig, ha az ilyen polgári szót kénytelenek meghallgatni. Az bizonyos, hógy a királyoknál és a hercegi családokban ép ugy megvan az az érdekes, le^többnyire kedves és kellemes társadalmi és fizikai állapot, amelyet a jó magyar nyelv a menyecske szóval jelöl meg, mint az összes kékvérűek, vagy a favágók és grajzlerosok családjában. Ha a mai etikát olyan törvénynek fogadjuk el, amelyet nemcsak elvként állit föl a társadalom, hanem diadalmas szankciókkal körülbástyáz is, akkor minden föltételezés nélkül lehetne beszélni azokról a kötelezettségekről, amelyeket a házaséletben a menyecske a férjjel, a férj a menyecskével szemben vállalt, azokról az erkölcsi megítélésekről, amelyekkel az asszony az ura, a férj a felesége minden lépését követheti, azokról az individuális és társadalmi értékekről, amelyek a házasság intézményéből az egész társadalomra jótékonyan kisugározhatnának. Csakhogy a legtöbb társadalmi törvénynél ilyen szankciókról beszélni sem lehet, mert a mai társasólet nem elég nyíltan züllött ahoz, hogy etikai szabályokat föl ne állítson, azok megtartását egy rezesbanda lármájával ne követelje és nem elég kezdetleges, de nem is eléggé fejlett ahoz, hogy az etikai szabályok betartásához a törzsi vagy nemesi, illetőleg a győztesen kialakult polgári élet komoly szankcióit a föltétlen megtartás kötelezettségével fűzze. Természetes, hogy az erkölcsi zűrzavar ilyen bonyodalmai és következetlenségei mellett egyetlen eset sem Ítélhető meg tisztán elvi alapon. A társadalmi etika alapjául szolgáló társadalmi szabályoknak az egész vonalon való be nem tartása ép a házasság intézményénél vezet. A házassági kötelékhez való hűségnek a pap és az anyakönyvvezető előtt, tehát duplán való megfogadása az erkölcsös pároséletnek könyörtelen szigorúsággal megszabott föltétele. A látszat aztán az, mintha az erkölcsösködés macskazenéje a házasságkötés határán tul a legkomolyabban adná meg prímnek a további társadalmi etikát, anélkül, hogy egyetlen kontra bang ís adódnék az elvi szankciókról és azok.uk csak a holdban való betartásáról. A nős emberek és a férjes asszonyok fittyet hányhatnak a morálnak egész a — morál insaiity-ig. Csak a cégér meglegyen: az asszonynak a férj, a férjnek a feleség. Minden látni udó és tárgyilagosan gondolkodó ember Persze a legnagyobb készséggel adja meg a noi nemnek a helyzetüket sok mással együtt eresen súlyosbító engedményt, hogy a cégérre nekik van szükségük elsősorban, ioi-u most: PaP Cornelius, belényesi ügyvédelv tt me£n5sült Fiatal volt és szerelmes, [.-,.; hát a nagyon szép és nagyon csinos ^isan Constantinát. Ez rendjén volna. Ha rfz; es J'ópénznek fogadjuk el a házasság eiv-L , áiát' akkor is me& keI1 látni> h0?y |yiR legnagyobb szépséghibája az, hogy 8áZn°Sr" a férfiak későn léphetnek házasszén ' Corneliust azonban még nagy és J2>?m választotta el a pályája befejezétorság doktorság, ha még gazdag is, sőt több: szerelmes az ember. Valószínűleg ilyen okok miatt tudott szigorú lenni a menyecskefeleségével és önmagával szemben a fiatal Cornelius. Készülődött, hogy utazik Kolozsvárra: tanulni, vizsgázni. Egyedül... Itt kezdődik a tragédia. A menyecske nem akarta engedni, hogy az ura egyedül utazzék el. Együtt utazunk, veled megyek, veled leszek — mondotta az urának. A fiatal férj pedig azt mondta: Egyedül utazom, nem jöhetsz velem, csak akkor tudok tanulni, ha egyedül vagyok. Szó szót követett. Végre is, amikor látta a menyecske, hogy az ura nem enged a negyvennyolcból, kisietett a szobából és künn, a szivének irányzott pisztolylövéssel megadta az urának a végleges választ. Az eset mindenfélekép nagyon érdekes. Ez a menyecske vagy túlságosan érzékeny, vagy túlságosan büszke volt. Vagy mind a kettő. Lehet, hogy az urát is szerette nagyon, de bántotta a házaséletének talán az az első eseménye is, hogy éreznie kellett a férji hatalom szigorúságának és erejének a virgácsát. És igaza volt. Még egyszer mondom: igaza volt. A házaséletben az erkölcsi érdekek minden kötelezettségét egyformán vállalta e'1 a férfi és a nő. Ez artnyit jelent, hogy az asszony nem rabszolgája a férjnek. A férj semmiesetre sem rendelkezhetik az asszonynyal, vagy annak ellenére. A szerelem mellett a megértés és a megegyezés a boldogsággal kezdődő házasság állán dó sxxlásának a főfeltétele, amit a férjek persze mindenféle idegen gyönyörök hajszolásával, az „ur" fogalom és jogkör drasztikus, régies és berozsdásodott tartalmának a csillogtatni akarásával megölnek. Mennyi hazugság, mennyi képtelenség! Az udvarló udvarias, még a vőlegény is, aki a legtöbb esetben a menyasszonyával való megegyezés szerint tesz mindent. És a férjből kényúr lesz, aki azt akarja, hogy a huszadik században felnőtt asszonya régi idők rabszolgaságába tudjon visszasülyedni, óhajainak gondolkodás nélkül való végrehajtója és engedelmes szolgálója legyen. Miért? Micsoda jogon és milyen kötelesség diktálja ezt? Ennek a menyecskének igaza volt. A sorsa a legtöbb menyecske sorsának jelképe. A nagy ibseni beletörődés azonban ritkábban kezdődik pisztolylövéssel. Aminthogy az asszony megváltását sem fegyverek hozzák meg, hanem a gazdasági berendezkedés megváltozásával eljövő uj társadalmi rend. Késül Simon. Asszonyi históriák. fiz ördög szekere. I. A férfi — az asszonyhoz. Asszonyom, én magát ugy szeretem, mint a szántóvető a földjét, mint a folyó a medrét, mint a madár a fészkét... Magam vagyok az örök kétség, bizalmatlanság és hitetlenség. Magában bizom, hiszek rendületlenül; bizom, hiszek jobban, mint önmagamban. Magam vagyok a testetöltött önösség és becsvágy. Magáért odaadnám — ami nekem a legbecsesebb — a forrongó agyamból kipattant legszebb gondolatomat és habozás nélkül odavetném az életem minden fényét, dicsőségét és ragyogását. Édestestvére vagyok a büszke, megalkuvást nem ismerő, meg nem hajló és meg nem hajlítható vad erdei tölgynek. Maga előtt megaláznom magam: gyönyörűségem nekem. ... Amikor megszerettem, tisztában voltam vele, hogy egy vészes sebességgel száguldó szekérre szálltam föl. Tisztában voltam ezzel, mondom és mégis fölszálltam, mert maga mellé kerülhettem .. . Mit bántam én, hogy ez a szekér szédítő szakadékok szélén rohan tova. Mit bántam én a maga küldve is hivő, óva is csábító figyelmeztetéseit, hogy ne szálljak föl robogó szekerére, hogy ne szeressem, mert úgymond — magát „nem jó szeretni"; mert maga „démon, aki elrabolja a lelkeket — az enyémet is — és nem ad érettök semmit". (Ezeket nyilván a saját lelkiismerete megnyugtatására, elnémitására mondta. Azt hiszi-e vájjon, hogy a gyilkos bűnét menti vagy enyhíti, ha gonosz szándékát előre bejelenti áldozatának ?) ... És mit bántam én, hogy a maga szekerén száguldva, lassankint elmaradtak mögöttem a jóbarátaim, a hozzámtartozók. És elmaradt egy szép napon . .. igen-igen, elmaradt a saját szülő édesanyám is. Mit bántam én? Én csak magát láttam, éreztem magam mellett, mást észre sem vettem robogó szekerünkről... Mit bántam én a világot és az v embereket ? Tetőtőltalpig vértezett „nembánom-ember" voltam és csak egyetlenegy sebezhető Achilles-sarkom volt: — maga. Ha szenvedtem, ugy bizonynyal maga bántott; ha örömem volt, bizonynyal maga volt jó hozzám. Nekem csak maga volt. Maga és ismét — maga. Én szüntelen csak a célra gondoltam, ahol robogó szekerünk meg fog állapodni. Az állomás neve, ahova előbb-utóbb meg kell érkeznünk — gondoltam — a boldogság. Azt hittem, hogy ez az őrült vágtatás csak próba, melyet megállván — az enyém lesz. Enyém a teste és enyém a lelke. Enyém a szivének minden érzése, sejtése; az agyának minden gondolata, elgondolása. A bánata! Az örömei! Mind, mind az enyém! Az enyém, kizárólag az enyém ,.. mind ... mind ... Azt hittem, szeretni fog. Szeretni az én szerelmemmel, amelynek, a semmi — amit magától kapna, — minden, a minden — amit magának adna, — semmi lenne. Istenem! Milyen szépnek, milyen fenségesnek, milyen káprázatosan szépnek, fenségesnek is rajzolta ezt az állomást — képzeletem. És most mi történt?! Robogó szekerünk elé egy kavicsdarabocska került. (Gyarlóságomban valahogy megbántottam magát.) A kocsi nagyot zökkent. (Maga elfordult tőlem.) És én kifordultam a kocsiból. (Maga kitagadott, száműzött a szivéből engem.) Most pedig az útszéli árokból, amelynek undorító sarába estem, összetörten, megbánóan, könybeborult szemmel bámulok a magával — nélkülem — tovaszáguldó kocsi után és kérem, — kérem, miként a hivő Istenét kéri, — álljon meg egy percre és vegyen föl ismét maga mellé a kocsiba, amelyből — önhibámból — kifordultam. Addig is epedve várja hívását hűséges rabszolgája: Adám. II. Az asszony — a férfihez. Barátom, a legemberibb dolog történt meg magával — tévedett. Azon a kocsin, amelyen maga száguldozott, én — sohasem voltam rajta. Ezt legföljebb — ós erről én nem tehetek — képzelte. Azt hiszem különben, hogy maga sem ölt semmiféle kocsiban még, hanem inkább: vakon, ész nélkül, fejvesztetten rohan egy olyan szekér után, amely — értse meg már egyszer! — semmiféleképen sem akarja fölvenni. Éva.