Délmagyarország, 1910. június (1. évfolyam, 8-33. szám)

1910-06-05 / 12. szám

1. évfolyam, 12. szám V rnap, junlus 5 „ti «erKcsiíSség és kiadóhivatal Szeged, Kiönti »^orona.utca )5. S2ám a j „«ti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., uli,p városház-utca 3. szám c=3 ELŐFIZETÉSI ÁR SZ£üEl>EN: egész évre . K 24 — félévre . . . K 12'— negyedévre. K 6— egy hónapra R 2"— Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIBEKEN: egész évre . K 28'— félévre . . . K 14-negyedévre. K V— egy hónapra K 2 40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 c=i Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Iría Kossuth Ferenc. Mióta Kossuth Franci bácsit reumálával együtt kilakoltatták a kereskedelmi minisztériumból, a kitűnő államférfiú cikkirásból tengeti életét. Legalább is olyan látszata van a dolognak, mert az ember nap-nap után gyanútlanul forgatja a lapokat és nap-nap után azt kell olvasni, hogy: irta Kossuth Ferenc. Irta, irta, aztán újra irta és megint csak irta. Mi, szegény, robotos újságírók már bele is nyugodnánk a változhatatlanba, hogy valahányszor nem miniszter Kossuth Ferenc, mindig fölcsap publicistának. De a politikai erkölcsnek szörnyen fáj az ő elkeseredett, javíthatatlan irhatnámsága. Mára is mit cselekedett? Kiirta egyik leibzsurnáljába, hogy a kormány győzelme csak látszólagos, mert nem a nemzet akaratát fejezi ki, hanem „a pénz erejét ^s a kíméletlenül alkalmazott erőszak eredményét." Később tovább fűzi ezt a kellemes fejtegetést és szép sorjában megörökíti a következő közgazdasági aksziómákat: „Azt mindenki tudja, hogy a pénz az egész világon nagyhatalom." „Nagyhatalom a pénz kivált oly földmives államban, ahol nép csak egyszer egy évben s akkor is nehezen juthat készpénzhez." „A pénz és erőszak nem bizonyultak volna mégsem ilyen hathatós eszközöknek, ha bizonyos körülmények nem készítették volna elő a kedvező talajt." Pénz, pénz, hát bizony az a pénz nagyhatalom. Köztünk szólva. Kevés ember van Magyarországon, aki ezt prakszisból olyan bölcsen tudná, mint Kossuth Ferenc; még kevesebb van, akinek ezt a sajnos igazságot halkabban szabadna kimondani, mint Kossuth Ferencnek. Hogy csak hármat emiitsünk, ott vannak az apja iratai, mint jövedelmező üzleti vállalat, ott van a Hazai Biztosító elnöki állása, ahová ép az imént reaktiválták, ott van a Gresham igazgatósági tagsága, ingyen lakással, fűtéssel, világítással. Ott van aztán az egész koalíciós rezsim, a maga égig érő panamáival, rothadt erkölcstelenségével, kijáró-, bejáró- és közbenjáré-rt iviszerével. Hát nem nagyhataloíti a pénz? .Hogy a tiiz égesse meg. De bizonyisten az. Kossuth Ferenc mint politikus ,egy pillanatig sem kompetens, de az ő közgazdasági aksziómáit egészen bátran aranylapra jegyezheti föl a történetíró. Ami pedig az erőszakot illeti, ezt se kell túlságosan komolyan venni, ha Kossuth Ferenc mondja. Mert neki igazán nincs oka a panaszra. Az egész kampány során ugy kezelték híveit, mint az apró, érzékeny palántákat, amiket nem érdemes eltaposni, mert úgyis kivesznek önmaguktól. Paktumok keresésével, kikönyörgésével gyanúsították meg, de neki nem volt egy védekező szava, hanem szépen zsebrevágta az alamizsnáját annak a kormánynak, amelyet most erőszakossággal vádol. Számtalanszor odakínálta a negyvennyolc fejét, nap-nap után csö-, pögtette lojalitását, az unalomig ismételte szajkó módjára, hogy ő bölcs, óvatos és fokozatos. Kiméletet kapott, mert ilyen jó fiu; ahol szembekerült dühös ellenfelével, a Justh-párttal, ő volt a dédelgetett gyermek, a papa kedvence, neki jutott az a válogatott bizalom és rokonszenv, amely a kormány békepolitikája iránt ébredt mindenfelé. Hát nem háládatlanság, ha most mégis őneki áll följebb, ha vesztegetést és erőszakot hány szemére az iránta kíméletes kormánynak. Hiába, Kossuth Ferenc még mindig nem tanult eleget. Amit a Justh-pártnak szokott szemére hányni, a jelszavakkal való dobálódzást, azt most ő maga üzi féktelenül. Az ember azt hihette, hogy a titkos tanácsosság meg a Lipót-rend elfelejtette vele mindazt a siralmas frazeológiát, amit a Negyvennyolc hazug iskolájában beverklizett. Hogy végre bűnbánó tud lenni, tárgyilagos és magábaszálló még az ellenzéken is, ahol — elhisszük — keserű a kenyér, de istenem, az ember csak A parasztkomtesz. Irta Mikszáth Kálmán. Körülbelül vagy tiz év eló'tt az utolsó három éves országgyűlésre magamnak is kedvem támadt felmenni. Kedvem is volt, pénzem is volt, egyéb kvalifikáció nem szükséges. Beállítottam tehát a szélsőbaloldali körbe, ahol sok atyámfia és ismerősöm van. fagyon szívesen fogadtak, elébem terítve egy Kreith-féle választási mappát. — Tessék választani a kerületek közül. ~ Akármelyiket választhatom'? — kérdém remegő hangon. I 7" természetesen, de csak azokból, amelyek nincsenek kék ceruzával megjelölve. — A többi el van foglalva. Méltóztassék! kékceruzás helyeken csupa ismeretes Pnmipihisok és régi képviselők ültek. Szemem végigsiklott Magyarország felett; látiam üresen a budai kerületeket, Árvát. Tren^nt, Liptót, Zólyomot, de gondoltam majomban : az ördögnek kell ez a kopár vidék ^leszaladtam félénk tekintetemmel az Alól ' majd ott válogatok magamnak . . . tzzeg epen ott nem volt üres hely. Itt már igozott a kék ceruza, az átkozott kék cebus nil«tha rám kiabálna: „Sero venientiHirt °iSSa ' nini> mégis van egy üres hely. "elepn rátettem a kezemet. Helv'w marad°k' (Nem nevezem meg, ^hez ) V<>lt' de nem is tarfcozik a tórténets nvn é?reha^ó"bizot,tsa£ rögtön beleegyezett Per^T- n irtak a kerületi pártelnöknek, (a £?lei Mihálynak, hogy én, Kovách Ferenc zent,. vári és fülei Kováchokból) vagyok tntul a jelöltjük. E levél folytán néhány nap múlva le kellett utaznom. Egy kékbe öltözött, őszbe csavarodott, gömbölyű termetű magyar ember várt sl vasútnál, ekként mutatva be magát: — Én volnék Pereszlei uram. Pompás négyesfogatra ültünk fel. Azt hittem, hogy a város küldte értem a diszfogatot. No ez bizony jó jel. Csak ugy a forma végett kérdeztem: — Kié ez a négy ló ? —- Az enyim, — válaszolta szerényen. Gyönyörű tanyaház mellett szaladt el kocsink. Köröskörül acélos zöld szinben széles, hosszú buzatenger rengett, beláthatatlanul az ég egyik hajlásától a másikig. — Ejnye de fölséges termés! — Megjárja, — dohogta Pereszlei uram közömbösen. — De volt már itt jobb is. — Kinek a birtoka ez'? — Az enyém. Egy félóráig mentünk szótlanul, mig újra kibukkant egy másik tanya juhaklokkal, kukoricaszántókkal környezve. — Hát ez ugyan kié itt? Pereszlei uram röstelkedve húzta be fejét a váll-lapockái közé. — Bizony az is az enyim. — Ugyan ! És mennyi holdja van itt Pereszlei uramnak ? — Ha összeszámolnám, nem lenne hija a kétezernek, de több se lenne valami sokkal. (Pedig, mint később megtudtam, kétezerhétszázhusz holdja volt.) Aztán a „kilátásokra" fordítottam a beszédet, mire még fösvényebb lett szavakban. Kíváncsi voltam rá, hogy Ő mit gondol, győzünk-e vagy nem? Okos, higgadt embernek látszott, volt az egész arcában, koponyaformájában valami Deák Ferencre emlékeztető. Nem felelt hamar a kérdésemre, nézte a vetéseket figyelmesen, azután az eget nézte sokáig, a kergetőző felhőket, mig végre megszólalt : — Minden a Tóth Vince uramtól függ. — Ki az a Tóth Vince? — Az a sógorom. — Olyan hatalmas ember ? — Dehogy. Nincs annak annyi hatalma sem, mipt egy csukának. — És mégis olyan befolyásos? Bizonyosan nagyon szeretik. — Gyűlöli az egész környék, elannyira, hogy mindig ő dönti el a választást. — Bocsássa meg Pereszlei uram, de már ezt, megvallom, sehogy sem értem. Az öreg a kezével intett, annak jeléül, hogy nem csodálkozik, hogy nem is ilyen városi észhez való dolog ez, majd hangosan mondá: — Hát ugy kell azt fölfogni, hogy mikor két jelölt van szemben, ha ő hozzá áll az egyikhez, biztosan meglesz a másik, amelyikhez hozzá nem állt. — Bolond állapot! — kiáltottam föl kacagva. — Csakhogy könnyű rajta segíteni. — Hogy-hogy ? — tűnődött Pereszlei uram, bámész szemeket meresztve. — Az ember például megsérti valamivel, hogy megharagudjék rá, — No isz' csak az kellene, hogy megsértse az ur, — mosolygott a paraszt fölénynyel. — Akkor mindjárt kitűzné a mi magyar zászlónkat. A sógor ravasz, tudja, miben van az ereje s a választásoknál ügyesen tudja értékesíteni a népszerűtlenségé^