Délmagyarország, 1910. június (1. évfolyam, 8-33. szám)

1910-06-29 / 32. szám

1910 junlus 29 DÉLMAGYARORSZÁG 17 REGÉNYCSARNOK. Fiuk az apjuknál. Irta Ady Endre. Az utcák az ember születése előtt kezdődnek, de nem éri végüket az ember a halállal, amit az öreg Borkonyi sem tudhatott jobban, mint mások. Az öreg Borkonyi régi, nehéz, magyar, falusi csizmáival megkésett egy kicsit: becammogott, bevénült egy ujbolond világ sáros utcáiba. Az öreg ur, akit Nagyúrnak becézett a környék, ugy képzelte, hogy ő még mindig a régi utcákat tapossa fi nagyon csodálkozott. Valójában neki volt igaza, ha csodálkozott, mert az Élet nevezetű városban — vágy faluban? — igazán mintha megbabonázottak volnának at utcák. Elindul csöndesen vagy gyorsan, nyugodtan vagy izgalommal az ember s észre se veszi, hogy az Utcák átlopták egy másfajta világba. Az utcák kezdődnek ugyanis kezdet nélkül, cserélgetik, váltogatják járó-kelőiket, uj és nj világokon nyújtóznak által. S az ember, aki megy, jár, él, néz, csak az utcák sötét, messze, örök torkait látja és csak néha eszmél föl riadtan, hogy ime már nem az ő világában van. Ha fiai, gyermekei vannak az embernek, miként az öreg Borkonyinak voltak, keserűen, de mégis beletörődik ebbe a nagy megcsalatásba. S ha falusi ember, magyar csizmás, régi módi Nagyúr, akkor sünien káromkodik is ¡hozzá, amig csak a szemét be nem lepi a koldusköny, a köny. Az öreg Borkonyi két fia ugy elhagyta az apját, mintha ez az ur lett volna a legidegenebb ember, akivel találkozniok kellett. Az öreg Borkonyi nem volt sok hurrá hangolt lélek, tehát küldte, elég nyugodtan, a tömérdek pénzt a két fiúnak hónap elsején és sokszor-sokszor hónap-közben is, ha kellett. Fázott, félt, szitkozódott, egyáltalában érteni, egy csöppet megfogni, sőt sejteni se tudta, mire kell manapság ennyi pénz jólnevelt, uri legényeknek. (') is élt városban, mert vőlegénységének szép idejét Kolozsvárott töltötte, de neki nem kellett annyi pénz, holott a vőlegény-sor is sokra kötelezte. És különben is, miért nem házasodnak a fiuk, mikor már harminc évesek elmultak mindaketten és ő, az öreg, valamikor huszonnégy esztendős korában feleséget hozott. Még jó, hogy meghalt az anyjuk, mert annak talán még jobban tudna fájni a fájdalom s a szeme is hamar záporozott szegénynek. Sirt rögtön, ha nem tudott valamit megérteni s hogyan tudná most érteni a két elidegenült fiát? A fiuk pedig csak néha-ritkán, látható unalommal kukkantottak le Borkonyra s örültek, ha minél hamarább visszaszaladhattak. — Legalább ott, fent, Pesten együtt laktok, együtt éltek ugy-e? — kérdezte a szegény Nagyúr minden látogatásnál a fiait. — Mit gondol, apám, — mondotta Ákos, az idősebbik fiu, — nem falu az a Pest s Jenőnek is másképen illik élnie, nekem is. Jenő, a fiatalabbik Borkonyi, képviselő volt. Neki nyilván másképen kellett élnie, mint a bátyjának: ő hotelben lakott. Ákos pedig több volt, mint Jenő, ur, csak ur, becézett, kedves, előkelő, szeretnivaló ur, akinek külön, uri lakás dukált. Az öreg Borkonyi állott a fiaival s e furcsa csodákkal szemben gyámoltalanul, csalóka utcák közepén, még káromkodni is későn jutott eszébe. Csak látná őket közelebbről, az életüket, de Pesten ő hiába látogatta meg őket, mert ott semmit se látott. Beszállásolták egy pompás fogadóba, ebédre, vacsorára vitték, színházba, fölszármazott, rokon, uri családokhoz s az öreg Borkonyinak már a harmadik napon szédült a feje. 0 is örült, mint a fiai, ha Borkonyról elutazhattak, örült, hogy a feje nem szédült s hogy megint a falujában lesz, ahol mégis csak jobban tudott tájékozódni. Itthon elrejtőzött a Nagyúr, tiz szobája volt hozzá, vagy kocsiba ült és dühös siránkozással hordatta meg magát a birtokon. Itt, csak itt, egy tagban, szép, áldott, régi, jó hatezer hold föld, minden talpalattnyi belőle hü, mint az édes apa, ' * Az öreg Borkonyi hirtelenül ravaszságra adta akaratlanul vén fejét, amikor már túlságosan, gyermekesen sokat busult. Levelet irt a fiainak, hogy ő a végét érzi s itt jön az utolsó nyár, az ő utolsó nyara, adjanak neki ebből a nyárból legalább egy hónapot a fiuk. Jöjjenek haza, de ugy, mintha igazán hazajönnének, Svájc vagy Osztende helyett, hívjanak vendégeket. Borkony csodaszép, az erdők hűsek, a Szamos fölér egy álmos tengerrel, a kert pompás, az öreg kastély kiöltözködött. A fiuk keserves tanácskozások után elhatározták, hogy haza muszáj jönniök, haza fognak jönni s évődtek egymással. — Borkonyra aligha hozhatod el a valóban pompás kis Józsa Etát, - csúfolódott Ákos az öcscsel, a képviselővel. — Igenis elvihetem, — válaszolta kacagva Borkonyi Jenő, — olyan úriasszony édesanyja van Etának, akivel akárhová el lehet menni, tudod. S a fiuk megírták, hogy örömmel jönnek, bár ők már elígérték ezt a nyári hónapot, de tudnak a dolgon valahogyan segíteni. Jenő bejelentette a vendégeit, özvegy Józsa Zsoltnét és a leányát, Józsa Etát s Ákos is a magáét, Kály Miklóst és a feleségét. Tartoztak is félig-meddig ezzel ennek a négy embernek, akik egy kicsit már valósággal a Borkonyi-család tagjainak érezték magukat. De nyugtalan volt mind a két fiatal Borkonyi, még azután is nyugtalan, amikor az öreg ur, a szegény Nagyúr levele megérkezett. Nagy tisztelettel üdvözölte levelében, jóeleve az öreg Borkonyi a fiai vendégeit, jöjjenek Borkonyba, mintha haza jönnének. Próbált régi, magyar, falusi ember szokása szerint a familia-nevekről eligazodni az öreg Borkonyi: milyen Józsák, micsoda Kályk? No, majd megválik s az öreg, bus ember meglegényesedett a nagy, buzgó vendégvárásban s vele együtt egész Borkony megfiatalodott. „Ezt a Jenőt még csak értem, — töprengett s elég vidáman töprengett az öreg ur, — az az Eta okvetlenül pompás leányzó lehet." „De ezek a Kályék hogyan jönnek Ákoshoz?", — s nem adta volna sokért, ha egy leány jönne Borkonyára az Ákos vendégeivel is. S az öreg ur vidáman topogott régi, magyar, falusi csizmáiban, mintha ismerős utcán járna. S akkor is nagyon örült, amikor a két ócska hintót, melyet eléjük küldött, meglátta messziről közeledni. El nem vette az Öreg ur édes kedvét, nyájasságát, hogy a fiukat még satnyábbaknak, öregedőbbeknek látta, mint a múltkor. 0 piros volt s ha csak nem busult, ragyogó szemű, a haja fehér-fekete, szakálla, bajusza is. Mi éri ezeket a gyerekeket ott fent, Pesten, hogy ezek majdnem gyermekkorban megsárgulnak s elhullatják a hajukat? A fiuk kissé zavarodottan, de nagyon figyelmesen segítettek a vendégeiknek s vezették őket az apjuk elé. Kály ur nagyon elegáns, komoly, sőt komor szakállas ur volt s a felesége egy alig htisz esztendős barna tündér. Özvegy Józsa Zsoltné méltósággal, mely izgató kacérságot leplezett rosszul leplezve, szállott ki a hintóból. Józsa Ete pedig aranyos szőkeségével, rózsás arcával, nevetésével ugy ugrott az öreg Borkonyi elé, mint egy váratlan, fiatal öröm. Oh, ez szép nap volt, éjszakába lopózó, fölséges szép, falusi nap, tele izgatottsággal és örömmel. Talán az volt a szerencse, hogy a sok izgalom, esemény elálmositotta a szegény Nagyurat. Még a Józsa Eta kicsi, csengő hangja, mert Eta énekelt is vacsora után, megtüzesítette s megkönnyesitette a szemét. •Azután karonfogta a tiszttartót, aki majdnem olyan öreg ember volt, mint ő, s aki velük vacsorázott. Mig a szobájába ért, megjött álmosan is a hangja az öreg urnák s majdnem nótázva mondotta, egyenesen a tiszttartó fülébe: — Micsoda leány ez az Eta, de látszik az anyjáról is, mert az se lehetett utolsó leány a maga idejében. Az asszony, az a Kályné, az talán még különb, de kár, hogy asszony, a teremtésit. A tiszttartó, az öreg Dénes, alig tudta elnémítani s szobájába vezetni a Nagyurat, a szegény öreg Borkonyit, S a Nagyúr azzal aludt el, már ébren álmodni kezdte, hogy neki két csodaszép menye van s öt-hat unokája, édes, pici, apró jószágok. * Három nap múlva — s a napok olyanok, mint a csukott függönyii szobák az öreg Borkonyi kint, a földeken sétált nyögve, roskadozva Dénessel, a tiszttartóval. Az öreg Dénes próbálta támogatni, vigasztalni, de a szegény Nagyúrral nem lehetett beszélni. — Ne beszéljen, hiába beszél. Dénes, vén szamár maga is, épen olyan, mint én voltam. Én figyeltem két napig — hamarabb is észrevehettem volna Dénes, fiam, itt csúnya dolog történt. Az a Kály mindig arra igyekezett, hogy a felesége és Ákos nyugodtan együtt lehessenek. Az a kis szőke tündér, az az Eta, az, isten bocsáss, még talán színésznő is lehetett. Az öreg Dénes iparkodott, húzogatta a vállait, beszélt, dühöngött, de a Nagyúrral nem lehetett birni: — Ne szamárkodjék Dénes, én látok mindent, ezekből én sohse kapok menyeket. És ezt olyan rettenetes fájdalommal mondta az öreg ur, hogy a fiai hahotáztak volna, ha hallják. — Holnap megebédelünk s a fiuk és a vendégek ki fognak kocsizni. Engem vigyen azalatt egy parasztszekér lopva ki a szőlőbe a szüretelő házba. Ha majd ők haza érkeznek, mondja nekik, hogy elutaztam vagy meghaltam, amit akar. De abban a házban, ahova én a fiaim anyját hoztam, az én fiaim nem mulathatnak olyan nőkkel, akik nem lesznek a feleségeik. És megint olyan fájdalmasan mondta ezt az öreg Borkonyi, mintha már az is fájna neki, hogy ez a két nő se az ő fiainak a felesége. így történt, még délután elutaztak a fiuk és vendégeik s egyéb baj nem történt. Afelől szinte nagyon is biztos volt az öreg ur, hogy az ő kopaszodó fiai nem követnek el már szamárságokat. Nem haragudott azonban senkire és semmire, csak az utcákra, a melyek őt olyan helyre vezették, ahol sem a házakat, sem a szokásokat nem ismeri. 'Hungária' Iskola-utca 16. sz., az udvarban, fényképrendelésnél levelező-lap ingyen lesz készítve. Figyelmeztetés! A Schicht szarvasszappan valódi csakis a Schicíif névvel és a „szarvas" véd* jeggyel!