Délmagyarország, 1910. június (1. évfolyam, 8-33. szám)

1910-06-26 / 30. szám

1910 június 28 DÉL MAGYAR ORSZÁG fi ACmÁD Nyilatkozatok a francia nők választójogáról A legutóbbi kamarai választásokon jelöltek legelőször képviseló'kiü nőket Franciaországban. A nők ugyan kevés szavazatot kaptak, mégis nagy megelégedéssel vették ezt az eredményt. Egyik francia egyesület, amely a nők választójoga mellett küzd, most legutóbb a „Revue"-ben, a francia tudomány és irodalom legjelesebbjeitől nyilatkozatokat tesz közzé. Igen sok érdekes momentumot találunk ezekben a nyilatkozatokban, melyek Különböző oldalról világítják meg a nők választójogának kérdését. Henry Beriistein, így nyilatkozott: ,,Mielőtt a nőket polgári és politikai jogokkal fölruháznók, föltétlenül elő kell készítenünk őket az uj jogok szükségességének megértéséhez. A nők választójogának barátai tehát e föladatnak feleljenek meg legelőször, mert ezzel teszik ügyüknek a legnagyobb szolgálatot." Julitis Claretie a Comédie Française igazgatója és a tizennégy halhatatlan egyike azt mondja: „Azt hiszem, hogy a nőknek személyesen kell leszavazniok mert ha nem is szavaznak, a választás menetét mégis nagyban befolyásolják jelenlétökkel." Maurice Domiay, az „Académie Française" tagja, már megszűnt gúnyolódni és amint látható, szintén barátja a nők választójoga eszméjének: „Az általános választójog eszméjével szemben nem merek határozott véleményt alkotni, azonban, ha ez egyszer mégis létre fog jönni, akkor föltétlenül üdvösnek találom, hogy a nők is válasszanak. Ez által jönne létre a legideálisabban az általánosság elve. Még egyet: lia a nők választójoga életbe lép, akkor a hygienia kérdései, mint a prostitúció és az alkoholizmus stb. rövidesen tisztázódnak. Az akadémia egy másik tagja, Paul Hervíeu viszont azt mondja, hogy „a választójog fejlődésében igen jelentős lesz az az idő, amely a "ők választójogát hozza meg." Yves Guyot, az egykori miniszter, aki a Dreyfus-pörben Politikailag aktív szerepet játszott, kevésbbé van a mozgalom mellett: „Azt hiszem, hogy a "ók választójogának kérdése még nem aktuális ''ranciaországban. Azonban hiszem, hogy eljön meg annak is az ideje, amikor a nők a választásokban aktiv és passzív szerepet fognak játszani. Sőt azt hiszem, hogy a nők akkor még a férfiakat is ki fogják szorítani a politikából." ai Paul Marguerite, a regényíró nyilatkozata: „A nők aktiv és Passzív választójogra is számot tarthatnak. Ezt azonban önmaguknak kell kiharcolniok. Ha PfH |®trejön, akkor a felelősséget is meg kell osztaniok a férfiakkal. A nők válasszanak r Is> hogy Franciaországban, de az egész ' igazságosság és előrehaladás uralkodjék." Paul Descliauel akadémikus igy nyilatkozik: „Hive vagyok a má valasztójogának. Bizonyos föltételek mellett rtr 18 lehetne kezdeni a munkálatokat." Alfréd Fouillée, a nagy filozófus zárja be a nyilatkozatok sorát: „A protestáns államok teljes joggal ruházhatják föl assszonyaikat. A politikai gyülekezetekben egy a nőkből választott delegáció is szerepelhetne. Ellenben a katolikus államokban csupán a reakció előrehaladását segítenék a nők. Ezért várjunk még: a kérdés nem eléggé érett." Amint az itt fölsorolt nyilatkozatokból kitűnik, a francia nők választójogának elég és meglehetősen tekintélyes barátja van. A ruha. Irta Gábor Andor. I. Fábiánné az utóbbi időben az egész napot az ablak mellett töltötte el. Az ablakon két piszkos függöny lógott, amelyek szomorúan néztek le a sáros utcára, meg a kocsikra, amelyek ott álldogáltak folyvást a sarki kofával átellenben. Ezeket bámulta naphosszat a két fakó függöny, amelyek mögött eldugva — mint egy hervadozó cserépmuskátli — élt a szegény, kis, kövérkés Fábiánné. A kezében rendesen egy piroskötésü könyvet szorongatott, mialatt révetegen ós szomorkásán átbámészkodott a szomszéd ház szürke falára... Fábiánnénak egyébként betett fogai voltak, a copfja is csináltatva volt s alig lehetett belőle a fején egy kis kontyot összecsavarni. Mindamellett még háborgatták lelkének vágyai és holdas éjszakákon gyakran álmodozott. Fogatlan szájával néha mosolygott is, ha egy-egy csúf fiatal ember fölbámult az ablakra, a két kopott függönyre, ami mögött merengve kuksolt a kiskontyu, kövéredő Fábiánné. Egész nap az ablak mellett lustálkodott, nem csinált semmit. A konyhai munkát egy kis tót cselédleány végezte, mást pedig nem kellett dolgozni. Az özvegy abból a nyugdíjból élt, amit még a férje, a szorgalmas, derék Fábián hagyott hátra. A házbér azonban sok volt, ezért az asszony szobaurakat vett a lakásába. A rozoga kis udvari szoba félig behozta a házbért. Csupán az volt kellemetlen, hogy igen sok baj volt a szobaurakkal. Rendszerint szegények voltak, hanyag, lusták, de különösen a legutolsó, aki most lakta a szobát. Ez a fiatal ember mérnöknek készült, keveset tanult, de igen csinos íiu volt. Gusztávnak hívták és fehér arca, de kicsi, fekete bajusza volt. Fábiánnét mindig valami furcsa izgatottság fogta el, hogyha beszélt vele. Valami különös izgalommal tekintett fel a fiatal emberre, szóval némi szívbéli izgalmai támadtak iránta. Pedig Gusztáv a felét sem fizette meg a lakásának, ahol vastag por feküdt a púpos kályhán, a nyikorgó diván pedig minden pillanatban össze akart roskadni. A fiatal ember, ha a pénzt kérték tőle, elpirult egész a füléig — tiszta, friss szeme elborult, majd zavartan mondta: — ... Elsejéig — ha elsejéig tetszene várni — okvetlenül megfizetném. Egy pályázaton dolgozom tudniillik. Ha csak lehet, ha történik valami esetleg . . . . . . Azonban nem történt semmi, csupán az, hogy a hamisfogu Fábiánné mind szerelmesebb lett a fekete fiatal emberbe. Lopva pislantgatott Gusztávra, miközben nagy keserűség gyűlt a szivébe az élet ellen. Arra gondolt ugyanis, hogy neki nincs egy rendes ruhája, egy valamirevaló elegáns öltözéke sem. — Egy ruhát kellene venni — sóhajtotta a szeplős Fábiánné — nehéz, tafott selyemből, kéket, elegáns szabással. Spórolni kellene, össze kellene dugni a filléreket, el kellene vonni a falatokat a számtól. Nagyon sokáig kellene kuporgatnom, hogy egy olyan ruháravaló összejöjjön. Nem is tudom, együtt lesz-e az valamikor V — Kuporgatni muszáj, spórolni muszáj — sóhajtotta kiszáradt torokkal Fábiánné és égő, piros arcát odaszorította a két kopott, hideg, józan függönyhöz . . . II. Fábiánné azon a napon, amelyiken először akarta fölvenni az uj selyem ruháját, igen sokáig lustálkodott az ágyban. Még tiz órakor is az ágyban feküdt, ugy, ahogy fölébredt: a fogai még kiszedve, a copfja leeresztve, az arca pedig tele nagy, egészséges szeplőkkel. A kávéját vénasszonyosan, hangosan szürcsölte az ágyban, aztán eltolta magától az üres bögrét és újra nyakig betakaródzott a dunyhájába ... A plafondon ezenközben egy lusta pók mászott végig. Az ágy megreccsent, nyikorgott 8 a poros szekrénytetőn elkezdett csön^eni egy régen elromlott nickel óra. Minden nyikorgott, fölébredt, a bútorok mind mozogni kezdtek, szóval mély izgalom futott keresztül az egész szobánFábiánné kesernyésen behunyta a szemét, aztán kétszer hangosan kikiáltott: — Borcsa, hé, Borcsa! A kis mindenesleány berohant a szobába. A karjaiban egy nagy lavór vizet cipelt és dohogott, morgott, mint egy álmából fölnyaggatott macska. A papucsa is rosszkedvűen csattogott a padlón. Letette a lavór vizet a székre, a törülközőt odadobta az ágyra, aztán ásitva kidörzsölte a szemét. Meglátszott az arcán, hogy legjobban szeretne kisompolyogni a konyhába és lefeküdni még egy kicsit. De egyszerre ijedten rezzent össze, mikor az asszony fogatlan szájával rákiabált. — Borcsa, te majom, ne aludj, söpörj ki. Egy-kettő . . . ... Az asszony fölkászolódott az ágyból, megmosta magát, majd fölrángatott egy szoknyát, amely kopott volt, viselős, sőt alul rongyokban fityegett alá a csipke. Egy ócska réklit húzott? egy kendőt fölkapott a fejére, aztán egy nagy meszelőnyelü partvist megragadott a véginél. A partvissal végigseprüzte a padlót, a nyelével pedig végigkente a kis tót cselédleány hátát. — Nekem letörüld a székeket, te béka, — kiabálta harsogva, mialatt a por beszállta az arcát, a haja meg nagy csigákban kilógott a kendő alul. De ekkor már olyan rendes és tiszta volt a szoba, mint a tükör. Akkor Fábiánné igy szólt a kis leselkedő cselédleányhoz: — Te most Borcsa kotródj és tedd fel a levest a spórra. Ide a szobába be ne eressz senkit, mert én itt most öltözködni fogok . . . Azzal becsapta Borcsa reszkető orra előtt az ajtót, rácsavarta a kulcsot, majd odaállt a tükör elé, hogy fölvegye az uj, sötétkék selyemruháját . . . III. Az ajtón — a vékony és rozoga ajtón — halkan kocogott Fábiánné. Belülről erre a kopoS gásra fáradtan és rosszkedvűen kikiabált a fiatal ember. — Ki az? — Én vagyok — mondta csöndesen Fábiánné, aztán benyitott a szobába, becsukta halkan az