Délmagyarország, 1910. június (1. évfolyam, 8-33. szám)

1910-06-26 / 30. szám

1910 június 26 REGÉNYCSARNOK. A hózivatar. Irta Ssálágüb (Sölóhub) gróf. (Harmadik közlemény.) Hagyja el, kérem. Mire való ez ? Mi véleteDül találkoztunk, nemsokára elválunk, és soha többé nem látjuk egymást — ez nem szép. Én •uiom, hogy ön kineveti a falusi asszonyokat. Puskin is kinevette ... És valóban sok bendük a nevetséges, de talán sok a komolyság is. jondolja meg, — folytatá, mintha magában beszélt volna — milyen a sorsa egy fiatal aszszoDynak, aki az életben a szépet csak könyvekből ismeri. A férje kinn van a mezőn. Lehet, bogv derék ember ... de nem mindenik ! Unalmas falun, de nemcsak- hogy. unalmas, hanem borzasztó, sőt kinos. A foglyot a börtönben mindenki sajnálja ; de senkinek sem jut eszébe sajnálkozni az asszony felett, aki gyermekkorától fogva örökös számkivetésre, örökös fogságra van kárhoztatva. És ön jól mulat Péterváron? — Jól, válaszolt a tiszt fölsóhajtva: — nagyon, sőt tán túlságosan jól . . . Én világi ember vágyók. Csak az a különös: én a bőségtől, ön a nélkülözéstől, de mindketten ugyanoda jutottunk, a halálos unalomhoz. Ön azon panaszkodik, hogy elhagyott számkivetésében nincs hova kiönteni a szivét, a lelkét; mi pedig, kik örökké elérhetetlent keresünk, mi érezzük, hogy bennünk a sziv és a lélek el van nyomva. Ön ismeri * a magány ridegségét, de hála az istennek, a társas élet ridegségét még nem. Ön tudja, hogy szeretni kell, mi pedig tudjuk, hogy nincs kit szeretni. Önben forr a remény, az erő, minket nyom az erőtlenség, a tehetetlenség. — Volt ön már szerelmes? — kérdé az aszszonyka alig hallhatóan. — Óh, de még mennyire! De ez szót sem érdemel ... A világban szeretni annyi, mint belerohanni a biztos csalódásba. Mit gondol ön a szerelem felől? — Én ! . , . hát . . . nem, semmit . . . — A szerelem -r- a mindenség lelké; de ez í lélek valahogy szűken van a világon, és tudja-e miért? Azért, mert ott ólálkodik mögötte a hiúság. Valamikor én is azt hittem, aegy engem szeretnek és mi lett belőle? — szerettek, — de nem engem, hanem a báli javallért, a világi uracsot s én nem tudtam, bogy győzzem le vetélytársaimat. ~ Lehetséges? — szólt az asszony önkénytelenül. Ugyan kik lehettek azok? — Voltak elegen ... báli öltözék, apró öoszuságok, ostoba pletyka, irigylésreméitó megbízások, álarcos jelmezek és egy sereg apróság, melyből úgyszólván a világi asszonyok egész lénye áll. — így hát ön nem hisz a szerelemben? — Isten mentsen ! A szerelemben lehetetlen nem hinni; én csak azt mondom, hogy nincs kit szeretni. A .szerelemhez oly sok feltétel, oly sok szerencsés véletlen, annyi lelki frisseség és romlatlanság kell. De hála istennek én még érzem, hogy tudok szeretni, de nem világi kisasszonyokat . . . Szenvedélyesen, határtalanul és tisztán tudnék egy nem világi és megbízható lelket szeretni, aki puszta hajlandóságból reám bízná a sorsát, félelem és számítás nélkül ... Ha például ön . . . — Italt kérek! sóhajtott fel az ágyon az 5reg asszony. A kis leány felébredt és elkezdett •nyöszörögni. A tiszt hirtelen felugrott i székéről, adott az öregnek egy pohár vizet, megnyugtatta a kicsikét,, egy darabka cukrot íugva a szájába s visszatért a helyére. De a megkezdett beszélgetést folytatni lehetetlen volt. A fiatal asszonyka behunyta a szemét s kezecskéjét kecsesen rátette az ágy hátára. Vágy gondolkozott valamin, vagy elszunnyadt. — Ön fáradt? — kérdezte a tiszt halkan. — Igen, fáradt vagyok. A tiszt elhallgatott, de a szive hangosan doDÉLMAGYARORSZAQ bogott. Csodálatosan szép volt ez az asszony, amint a pislogó láng vörös fénye megvilágította az arcát. A kimerültség halvány színe annyi bájt kölcsönzött neki! Vonásai oly szabályosak, oly finomak voltak! Minden szava a lecsillapult szenvedélyek oly mélyértelmü regéjét beszélte el! Oly természetes, oly egyszerű és önálló volt, hogy az ember önkéntelenül szeretett volna a lábaihoz borulni, kitárni előtte a szivét és neki szentelni az életét. Fehér, piciny kezecskéje oly csábítóan vonta magára a tekintetet. A tiszt körülnézett: köröskörül minden mély álomba volt merülve; csak az udvaron tombolt a zivatar; még a vén kisaszszony is, kifáradva a hallgatózásba, elaludt. A tiszt rápillantott a kis kézre . . . Valami láthatatlan erő húzta, vonta felé. A vére csakúgy forrott. Érezte, hogy olyan szerelmes, amilyen még soha nem volt. Mindenféle érzelmek küzdöttek a belsejében; rémület, félelem, vágy és szerelem. Végre nem állotta ki tovább, még egyszer körülnézett, csendesen megfogta a kis kezet és odaszorította az ajkaihoz. A vén kisasszony álmában összerezzent a gyűlöletes hangtól. A fiatal asszonyka meg sem mozdult. A tiszt ugy ült ott, mint egy halálra itélt. Néhány perc mély hallgatásban mult el. Egyszerre az asszonyka csendesen és óvatosan, mintha álmában tette volna, felemelte a kezét és egy alvó gyermek mozdulatával a feje alá tette. Ugy látszott, hogy aludt. Egyszerre felnyitotta a szemeit és halkan igy szólt: — Nős ember ön? — En ... — Óh persze! — hiszen mondta, hogy vőfély lesz a bátyja lakodalmán, tehát nem nős . . . Tudja, folytatá halk, bánatos hangon: — majd ha nős lesz, szeresse a feleségót . . , — De miért mondja ezt? — Csak ugy!... az isten tudja, néha milyen furcsa gondolatai vannak az embernek . .. mindegy .. . szeresse a feleségét. — De hát lehet-e ilyesmit előre feltenni magunkban? . . . Nos, ha például nős volnék s egyszerre találkoznám önnel . . . .— Akkor? — Akkor a feleségemet nem szeretném többé, hanem önt szeretném s ezért, bármibe kerüljön is ... de ez meghaladja az erőimet; ön talán ostobának, merésznek, arcátlannak fog tartani ... de én szeretem önt az örülésig. Szemei szikráztak, a hangja reszketett . . . Csakugyan azt mondta, amit érzett. Az aszszonyka gyengéd szemrehányással nézett reá s megrázta a fejét. — Nem szégyenli magát? — mondá halkan és elfödte az arcát a kezeivel. — Nem! — válaszolá a tiszt mindjobban nekihevülve; — nem szégyenlem, de jól érzem magamat. Kimondtam, ami a szivemen feküdt. Ön maga is érzi, hogy igazat mondtam. Én felfedtem az ön életét s igy ne tegyen szemrehányásokat a sorsnak . . . Tudja meg, hogy volt egy ember, aki lényének összes erejével, szerette önt hátsó gondolat nélkül és reménytelenül. De nem is lehetnek reményei . . . Nemsokára elválunk. Milyen kár, hogy ismeretségünk csak egy percig tartott, de egy perc — az is valami. Én szeretem önt ugy, ahogy nem is gondoltam, hogy szeretni tudok. Lehet, hogy holnap ez elmúlik, de most igazán szeretem önt. Önben látom megtestesülni fiatalkorom legszebb ábrándjait. Mindig ilyen nővel reméltem, hogy találkozom, mint ön. A sors nem engedte, hogy együtt legyünk, de hadd éljen bennünk az a tudat, hogy mikor véletlenül összejöttünk, megértettük, megbecsültük egymást s igy legalább megmarad az emlékezet — önnek, unalmas kis falujában, nekem — unalmas világi életemben. Igy folytatta a beszédet fiatalos hévvel, tűzzel, az asszonyka pedig rámeresztve fekete szemeit, elragadtatással hallgatta, mintha valami régen óhajtottat és visszavártat hallott volna. 15 Lassankint 5 is elkezdett beBzélni, de hogy ezután mit beszéltek, — az maradjon titokban. A papiroson az színtelen és élettelen volna. Az ilyen beszélgetésekben épen az a szép, hogy elmondhatatlanok, vagy csak kettőjük előtt érthetők. Néhány óra észrevétlenül elmúlt, mint egy pillanat. Az asszonyka öntudatlanul átengedte magát a pajzán elragadtatásnak, kitárta hosszú ideig elzárt szivének gazdag kincstárát és valóban soha sem volt olyan szép, mint épen ebben a pillanatban. A tiszt önkénytelenül megfogta kezét s neki eszébe sem jutott viszszahuzni. Abban a viskóban a menyországban képzelte magát. Egyszerre sisteregve kialudt a mécs s halvány, fehér világosság szűrődött át az ablakon a szobába. — Pirkad, —mondá az asszonyka. Nemsokára el kell válnunk! Adjon nekem valamit emlékül. A tiszt szaporán kitépett a jegyzőkönyvéből egy lap papirt, plajbászt vett elő s elkezdett gondolkodni. — Én nem vagyok író — úgymond: más,verset írna önnek. — Csak irjon valamit. A tiszt a következőket irta: „1849-ik év január 12-ről 13-ra menő éjiele" — s ehhez elszántan hozzátette: „életem legszebb éjszakája." Ezután lehúzott az ujjáról egy gyűrűt s a papírral együtt átadta neki. Az asszonyka mohón kapott utána. — Én nem adhatok önnek gyűrűt, — mondá komoran. Nekem csak egy van s ez a jegygyűrűm; de Voronezsböl majd elküldöm önnek az arcképemet. Ez majd szerencsét hoz önnek; ez majd emlékezteti önt . találkozásunkra és arra, aki örökre emlékezni fog önre és szeretni fogja önt. Ön az egyetlen ember, aki engem megértett; ön természetesen elszórakozik és elfeled engem. De én soha sem feledem s imádkozni fogok önért. Ezzel erőteljesen megszorította a kezét. Ebben a percben a felügyelő belépett a szobába. .• A zivatar lecsillapult! — mondá kezeit: dörzsölve. • Hirtelen valamennyien összerezzentek.. Az öreg asszony felsóhajtott, a kis leány sírt: s a kereskedők szánjaikhoz siettek. Az istállóból kezdték kivezetni a lovakat s behozták a szamovárt. Egy óra múlva az utasok mind útra készen állottak. A tiszt felsegítette az öreg asszonyt a szánra s megcsókolta az unokája kezét. Szemeiben felcsillogtak a könynyek . . . — Isten vele, — mondá az asszonyka szomorúan, — örökre . . . Egy negyed óra múlva a könnyű troika teljes gyorsasággal siklott el a két falusi szán mellett. A tiszt meghajtotta magát. Olyan nehéz volt a szive. Az üveg-ablak mellett meg. jelent egy halvány arc, ott ragyogott két fekete szem és könnyedén lebegett egy fehér zsebkendő. A kocsis nekibuzdult, a lovak közé vágott és még sebesebben kezdett vágtatni. A tiszt hátrafordult és sokáig nézte, amint a két szán lassankint elmaradt, két mozdulatlan ponttá vált s végre teljesen eltűnt szem elől Fájdalmasan felsóhajtott s belehúzta magát a bundájába. A hó ropogva csikorgott a szán talpfái alatt. A kocsis kiáltozott. Minden oldalról hóboritotta pusztaság terült el, de az égboltozat és a hómező közt lassan kivált egy hosszú, vékony sáv. A szél jóval alábbhagyott. Az ólomszínü nap, mint egy folt tünt fel a szürke ködös égboltozaton. A hózivatar véget ért. (Vége.) Felelős szerkesztő: Róna Lajos. Lapkiadó-tulajdonos: Délmagyarország hírlap- és nyomdavállalat részvénytársaság. Nyomatott Szegeden a Délmagyarország hirlapés nyomdavállalat részvénytársaság körforgógépén.