Délmagyarország, 1910. június (1. évfolyam, 8-33. szám)

1910-06-25 / 29. szám

" TELEFON-SZÁM: Szerkesztőség 835 a Kiadóhivatal 835 interurbán 835 , i Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 KCzponti szerkesztőség és kiadóhivatal Szeaed, ELŐFIZETÉSI AR SZEGEDEN: ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKÉN: c=> Korona-utca 15. szám c=j egész évre . K 24-— félévre . . . K 12-— egész évre . K 28-— félévre . . . K 14-— Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., negyedévre. K 6-— egy hónapra K 2'— negyedévre. K V— egy hónapra K 2-40 cs Városház-utca 3. szám ca Egyes szám ára 10 fillér Egyes szám ára 10 fillér A fórum. A magyar közélet fórumán tegnap történelmi fordulat üditő szellője csapott az emberek arcába. Örvendetes, gyönyörködtető látvány volt a képviselőház uj tagjainak fölvonulása. Ahol alig néhány hónapja még a közvélemény bizalmának bitorlói garázdálkodtak, ott most a munka, a fejlődés és önzetlenség férfiai foglaltak helyet. Az események filozófusa előtt valóban nem mindennapi tanulság az az óriási változás, amely a Házban öt év leforgása alatt végbement. Micsoda zsivaj, micsoda tomboló örömmámor volt az, mikor Justh Gyula az elnöki széket elfoglalta. Véget ért a függetlenségi pártok harminc éven át tartó reménytelen ellenzékieskedése és ott ragyogott előttük teljes pompájában a hatalom, amely után kapzsi módon, ziháló mellel törtek. Most is, a korelnök még az öt év előtti többség, a mai elenyésző kisebbség sorából került ki, de uralkodása nem egyéb pünkösdi királyságnál. Pár nap múlva a nemzeti munkapárt többsége ülteti az elnöki székbe a maga kiválasztottját. Akkor „nemzeti kormány" vitte az ügyeket, amelytől azonban a reményeiben megcsalt, keserűen kiábrándult nemzet halálos közönynyel elfordult. Most a teljesíthetetlen ígéretek és szép szavak kormánya helyére a tettek férfiai ülnek ékes szólamok, hősi póz nélTudósok harca. Irta Szomaházy István. Midőn Kádár Sándor, dicsősége ós fiatalsága virágjában, a világnak egy márciusi napon bucsut mondott, barátai között, akik egyszerre gomba módjára dugták ki a fejüket az ismeretlen rétegekből, eszeveszett vetélkedés támadt. Harmincöt éven át talán senki sem tudta Kádárról, hogy a világon van, egy évig gyerekként dédelgették, most pedig, mikor porai már vegyülni kezdtek a föld rögével, egyszerre mindenki hinni kezdte, hogy Kádárral egyik legragyogóbb elméje homályosult el a XIX. századnak. Valóban különös, majdnem hihetetlen karriért futott meg ez a köhécselő fiatalember. Kádár tizenkét éven át egy terézvárosi ügyvédnél dolgozott; váltókat pörölt, fölebbezéseket fogalmazott s önmaga járt el azokra a végrehajtásokra, amelyek a főnökének derogáltak. Hatvan, a jobb hónapokban nyolcvan forint fizetésből élt; s e potomságból még arra is jutott pénze, hogy nyaranként a tüdejét reparálgassa. Bizonyos, hogy senki sem tartotta nagy szellemnek s a főnöke, mikor a szürkülni kezdő, szorgalmas öreg legényt néha a legmagasabb figyelmére méltatta, többnyire ezt gondolta magában: # Kádár ur is okosabban tette volna, ha inkább puhánynak születik ... Két év előtt az újságok szenzációs hirt hoztak: a berlini akadémia nemzetközi nagy diját, a hatezer márkás jogi jutalmat, a kokül, akik nem csigázzák föl a nemzet vágyait, de nem is élnek vissza legszentebb érzéseivel. Ők nem hirdetik s nem hireszteltetik magukról, hogy ők a „nemzet vezérei"; de hü fiai az országnak. Nem tógában s nem ragyogó palástban járnak a fórumon, hanem a munka, a szakadatlan, becsületes, csendben folyó munka egyszerű köntösében. Mikor azok jöttek, csodákat várt az uj időktől a nemzet, ünnepi hangulattól volt eltelve az ország népe. Most nincsenek a várakozás izgalmától a megpattanásig megfeszülve a nemzet idegei; ezúttal csak az ébrenlét érzése vesz erőt rajtunk. A nemzet kitörülte szeméből az álmot s hozzáfog ahoz, a miből él: a mindennapi, serény dolgához. A munkapárt átvette az ország parlamenti kormányzását. Mint impozáns többség vonult be a képviselőházba. A Khuen-Héderváry-kormány tagjai, akik pár hónap előtt, merész lovasok módjára, beugrattalí a koalíciós többség négyszögeibe s ott nem kis zavart csináltak huszárbravurjokka', ma csaknem kétszázhatvan hívük élén foglalták el helyeiket. A nemzet megadta nekik az erőt s a jogot arra, hogy a saját programjuk ós a maguk meggyőződése szerint vihessék az ország kormányzását. Véres és szennyes botrány közepett hagyták el a föloszlató királyi kézirat fölolvasásakor a korcsmává siilyedt gyüléstermet. S ugy tértek vissza, pott kabátos, terézvárosi dijnok nyerte meg „A büntettek lelki rugói" cimü munkájával. A világhírű német professzorok, akik a pályamunkákat bírálták, egy-egy forradalmi költő lelkesedésével emlékeztek meg a tizenkilencedik számú dolgozatról, amelyben — mint a nagy Stelwig irta — „egy nagy filozófus analizáló ereje, egy nagy humanista bölcsesége s egy nagy jogász lángelméje egyesül." És ekkor kiderült, hogy a szegény alázatos Kádár voltaképen a legnagyobb jogászok egyike; s amit az olasz Lombroso csak homályosan sejtett, azt ő, a fegyelmezett velejü, élesen látó bölcs, szigorú precizitással rajzolta meg csodálatos munkájában. „A bűntettek lelki rugói"-t tizennégy élő nyelvre fordították le s száz angol, francia, német, olasz, orosz és amerikai jogász hat hónapon át vitatta, magyarázta, kommentálta azokat az igazságokat, melyeket ő Knezich-utcai hónapos szobájábaq papírra vetett. Kádár nemcsak világhírre tett szert, de — ami ennél sokkal csodálatosabb — idehaza is érdeme szerint megbecsülték, az akadémia a tagjai sorába iktatta s a lapok még azt is megírták róla, hogy mi a legkedvesebb eledele. Pénzhez, hírnévhez, dicsőséghez és társadalmi álláshoz jutott s immár csak egyetlen hajszál hiányzott ahoz, hogy boldoggá legyen, mikor márciusban, egy lucskos tavaszi napon, mindörökre kiköhögte magából a lelket, mely annyi sok évig félreismerhetetlen inkognitóban járt a mindennapi emberek között. Kádár Sándor tulajdonképen akkor lett igazán hires emberré, mikor a szemeit lemint a nemzet megbízottjai. Rövid három hónap alatt sikerült nekik teljesen átalakítani az ország közvéleményét. Ugy indult országhóditó utjának a munkapárt, mint az Elba-szigetéről Párisba fegyvertelenül és kiséret nélkül visszatérő száműzött császár. S mint az előtt, előttük is lerakták a fegyvert a tömegek és sietve pártoltak vissza zászlójuk alá az elszakadt kerületek. Különös esemény nem történt a tegnapi ülésen, de jelekből és tünetekből olvasó politikus és nyitott szemmel néző szemlélő előtt az első ülés így is izgatóan érdekes volt. A jövőt eltakaró felhőkárpiton rés nyílt és azon át be lehetett pillantani a készülő politikai eseményekbe. A többség magatartása szerény volt, ami jól illik az erősnek; de egyben önérzetes. Az a parázs kis tiltakozás Madarász ama kísérlete ellen, hogy korelnöki székéből a munkapárti választásokat megrágalmazza: jele, hogy az uj többség békés, de a maga igazát nem hagyja. A nagy kor látása mindig tiszteletet gerjeszt. S hogy Madarász apót jobbról is, balról is támogatni kellett, hogy följusson az elnöki székbe, az csak fokozhatta volna a Ház elérzékenyiilését. Ha ennek ellenére nem az angol parlament beteg és törődött tagjainak nemes kötelességérzetére gondoltunk: a köszvényes lordokra, akik járni is alig tudnak s gyapjutakarókba begöngyölitve is teljesitik — fontos üléseken — törvényhozói kötelességüket, hunyta. Az újságok, az emberi érték fokmérői, ötszáz soros nekrologban búcsúztatták el, a párisi Illustration pedig gyönyörű rézmetszetben adta ki a nagy tudós arcképét. Századokban egyszer fordul elő, hogy valaki ilyen tüneményes karriért csináljon s a hónapos szoba szegényes ripszbutorai közül a világhír piedesztáljára emelkedjék. Ki sejtette volna, hogy a Kádár Sándor nevével még valamikor a pétervári akadémia is foglalkozni fog? És mit szóltak volna két évvel ezelőtt az Andrássy-uti Ventimiglia-kávéházban, ha valaki bolond fővel azi állítja, hogy Lombroso valaha négy oldalas levélben siratja el „a halhatatlan mestert, aki a világot egy remekmüvei megajándékozta." A szegény Kádár Sándor, akinek sirját a tavaszi esők paskolták, elvégre is nem sokat élvezett mindebből, de a magyar tudomány lefelé fordított fáklyával gyászolta az ő korán lehullott adeptusát. A nekrologok, magyarázó szövegek, panegyrikus tárcák nagy óceánja közepette is föltűnt az a szenzációs cikk, mely egy zöldboritékos stuttgarti folyóiratban jelent meg a Kádár Sándor halála után. A cikket a vicinális magyar jogtudomány egyik méltó büszkesége, Hladár Imre dr, kúriai biróirta, akitől régente, egyetemi tanár korában, egy egész jogász-generáció remegett. Hladár, irományainak véghetetlen tömegéből szerencsésen kihalászta a Kádár tudori értekezését, egy szerény tizennégyoldalas tanulmányt, mely ezt a fenhéjázó cimet viselte: az anthropologiai iskoláról. A stuttgarti folyóirat szószerint kiadta a Kádár pókhálós érteke-