Délmagyarország, 1910. június (1. évfolyam, 8-33. szám)

1910-06-24 / 28. szám

1910 junius 21 DÉL-MAGYARORSZÁG 13 megjelenteket és közölte, hogy az értekezlet összehívására fölkérték, aminek szívesen tett eleget. Kéri a megjefmteket, hogy a fontos kérdést egész őszintén és részletesen tárgyaiiák. A megjelentek erre hosszabb eszmecserét folytattak, amelyben résztvettek: Ambrózy j3éla báró, Deutsch Andor, Manaszy-Barco György báró, Kövér Lajos, Szüry Kálmán, Ferenczy Sándor alispán, Ambrózy Gyula báró és Gyika Elemér. Végül elhatározták, hogy az egyesület uj irányának meghatározása végett ujabb értekezletet tartanak, amelyre meghívják Sztojánobits György bárót, a gazdasági egyesület elnökét is. (—) A világ gabonatermése. Angol források szerint általában nagyon jó világtermésre van kilátás. Londonból jelentik, hogy ott Magyarország buza- és rozstermését rendkívül kedvezőnek, árpatermését jónak és zabtermését gyengének mondják. Ausztriában is jó termést várnak. Hivatalos indiai jelentések szerint ott is rekordtermést várnak. Ebben az évben legalább két millió tonnára becsülik az ekszportálható gabonamennyiséget, föltéve, ha Európában nem lesz nagyon olcsó a buza. Hogy milyen kedvezőnek Ígérkezik az idei termés, kitűnik abból is, hogy negyvenkét esztendő óta mindössze csak tizszer volt egy millió tonna India ekszportja. Természetesen a Monsoon-eső még ronthat a termés várható eredményein. (—) UJ kerékgyártó-rendszer. Kálmán Zsigmond, akinek Szegeden, a Liget-utca 3. szám alatt országszerte ismert kerék- és ráfhuzógyártelepe van, egy uj és célszerű eljárással lendített a gyára különben is szilárd reputációján. Egy abszolút tökéletességű találmánynyal, a hideg ráfhuzó-géppel fölöslegessé tette az eddigi hosszadalmas, sok embert igénylő és fáradságos ráfhuzást, mely, ha a régi módon történt, legtöbbször összeégette a fát és használhatatlanná tette. A modern eljárás a hideg ráfhuzógéppel történik. Kálmán Zsigmond gyárában ugyanis tűzmentes eljárással pár pillanat alatt bármilyen széles és vastag ráfot egyszerűen a ráfc»andó kerék felé illesztik, ezután a gépet, akár egy gyermek is eikezdi hajtani s a gép szerkezete pedig hidraulikus alapon a vasat tömöríti mindaddig, mig az tökéletesen megfelelő és teljesen rásimul a kerékre. Hogy mily óriási előnyé van az ily eljárásnak, azt fölösleges bővebben fejtegetni. REGÉNYCSARNOK. A hózivatar. Irta Ssalagub (Solohub) gróf. Sürün, nagy pelyhekben hullott a hó. A szaratovi országúton lassan vergődött egy kibitka, melybe három agyonhajszolt ló volt befogva. Köröskörül végtelen hómező, fehér pusztaság terült el. Csípős szél fujt. Hideg, nyomasztó és sötét volt köröskörül. A kibitkában medvebőr bundába burkolva hevert egy fiatal testőrtiszt és unalmában mélyen elgondolkozott. Gondolkozott Pétervárról, a honnan most a bátyja lakodalmára sietett, gondolkozott erről az örökké hullámzó és fáradhatatlan Pétervárról, hogy értük cserébe akár vidám nyugalmat, akár kedves emlékeket nyújtott volna neki. Merengve átgondolta fiatal múltját, gyöngéd viszonyait, szerelemvágyát és örökösen füstbement várakozásai felett érzett bosszúságát. Egész sereg karcsú leány, fiatal, szép ós kedves asszony vonult el a lelkében. Elmenve mellette, mindenki juttat neki egy udvarias pillantást, egy vidám mosolyt, ®gy-egy hízelgő szót — s mindez oly annyira természetes! Hiszen őt, egy ősrégi, tekintélyes család sarját, őt, aki nagy terjedelmű és jövedelmező birtokok ura, őt, aki dúsgazdag és fiatal, eleven és szép, őt, aki olyan játszi egyességgel táncol, — mindez meg is illeti. Őt » mamák ebédre hívogatják, a papák sorra látogatják, a leányok meg szerényen őt választják a mazurkánál, — szóval öt mindenki kitünteti; a nagyvilági szépségek meghívják a színházba páholyaikba és szalonjukba, bizalmas ístélyekre, melyeken oly sok cigarettet szívnak B1 S oly temérdek badarságot beszélnek össze; sőt vannak olyanok is, akik buzgón iparkodnak 5t hálójukba keríteni mások meg, akik elkeseredetten áskálódnak ellene a háta megett. Ezek után ugy tetszik, hogy mi kívánni valója lehet még? Nem irigylésreméltó-e a sorsa ? Nincs-e kielégítve a becsvágya? Miért nehezedik hát valami olyan nyomasztó érzés ólomsulylyal a szivére? Azért, mert az izgalmak és hiúságok eme forgószeléből nem hozott magával egyetlenegy vigasztaló érzést sem, mely mint a lámpafény lobogna lelke elborult világában; azért, mert jól tudta, hogy a hajadonok kacsintásai s a férjes asszonyok sóhajtásai nem neki, hanem esetleges előnyeinek szóltak Elmerengett különös sajátszerűségein a világi életnek, amelyben szenvedélyre könnyű ugyan szert tenni, de amely nem nyújt és nem is nyújthat menedékhelyet annak az érdek és megosztás nélkül való mély és határtalan szerelemnek, amely csak keveseknek jutott osztályrészül, de amely örökké világit, örökké melegít és sírodig elkísér. Egyszerre a kibitka megállt. — Nos, mi baj? — kiáltott fel a tiszt. — Barátocskám, te ugy hajtasz, hogy az szörnyűség'. Ilyenformán nem lesz ám egy garas sem pálinkára. A kocsis leszállt a bakról, összeveregette a kezeit s lehajolt a földre, mintha keresne valamit. — Ki gondol most pálinkára! dörmögte a fogai közt: — itt van ni a pálinka ... isten nevében elvesztettük az utat. — De hát vak vagy, vagy micsoda ? — kérdezte a tiszt türelmetlenül. — Vak, mormogta a kocsis — vak. Lásd uram milyen vagy te!. .. Nesze neked vak... Légy nyugodt, még soha sem voltam vak. Lásd, micsoda idő! . . . Isten őrizzen meg! Hózivatar kerekedett . . . — Nos és aztán mit bánt bennünket a hózivatar? — Mit? A hózivatar? . . . Nézz csak ki egy percre uram . . . Isten óvjon . . . Nesze neked hózivatar ... Óh uram istenem ! Mit tegyünk most? Milyen baj ez! Nézd csak, milyen zivatar kerekedett. A tiszt kipillantott a kibítkából és elborzadt. Aki még nem járt télnek idején a mi pusztáinkon, annak fogalma sem lehet egy ilyen hózivatarról. Eleinte erősen havazik s a szél nem ismerve határt és ellenállást, rakásszámra hordja szét a havat minden oldalra. A föld mint valami megdermedt tenger, puha végtelen lepellel takarva élesen elválik a fekete égboltozattól, mely mint egy másik sima pusztaság borul reá. Madár se röppen, nyul se szökken, minden néptelen, kihalt, zord és* i homályos, telve rideg titokszerüséggel. Csak a kezdődő vihar hangja zug keresztül szabadon a tájon és sir, üvölt ós ordít, egyedül a pusztákon ismerős hangokon. Egyszerre megrendül az egész természet, száguld a hózivatar az orkán szárnyain. Valami érthetetlen, csodálatos és kimondhatatlan kezdődik. A föld darabonkint szakad az ég felé, vagy az ég omlik le a földre, de egyszerre minden összekeveredik, kavarog és pokoli khaosszá olvad össze. Nagy hótömegek, mint valami óriási halotti lepel borzalmas zajjal, lebegve szállnak az ég felé, küzdenek, lebuknak, kavarognak és szétszóródnak, hogy újra még nagyobb erővel még borzasztóbban szálljanak fölfelé. Köröskörül se ut, se nyom. Mindenfelé csak hózivatar. Itt van a birodalma, itt van a szabadsága és vad kicsapongása. Jaj annak, aki a a kezébe kerül: elgyötri, fölfordítja, elborítja hóval s önelégülten fölkacag, sőt gyakran nem is bocsátja el élve. Szó sincs róla, a pétervári illatszeres, divatos és ragyogó világból egyszerre belevetődni a pusztai télnek egy fantasztikus ünnepébe — meglehetős éles ellentét. A tiszt mély gondolatokba merült s izgatottan nézett körül. Báli látomásai, a szépségek s az ábrándok egyszerre homályba borultak előtte. A helyzet kezdett aggodalmas lenni. — Nem kellene megállanunk? — kérdezte határozatlanul. — Megállani, — suttogá a kocsis. Persz^ hogy megállunk! Hiszen ha csak az volna. — Hát egyéb mi lehet? — Mi? . . . Ugy elborít, hogy még a nevedefj is elfelejted. Aztán meg megvesz az isten hidege . . . Beh nagy baj is ez! Össze-vissza fagyunk . . . — Nos akkor hát gyerünk, — kiáltá a tiszt: gyerünk! — De hova? Látod mekkora zivatar és milyen koromsötétség van ! A hózivatar folyton fokozódott. Az utasok helyzete csakugyan veszedelmes kezdett lenni. A kibitka csakúgy találomra döcögött tova a hóbuckák közt. A lovak belesüppedtek a mozgá hótömegbe s nagyokat fújva alighogy emelték a lábaikat; a kocsis magában duzzogva lépkedett mellettük. A tiszt elnémult. így mult el vagy két gyötrelmes óra ; a zivatar csak nem csillapult. A kibitka mind mélyebben bevágódott a mély hóba. A tiszt már érezte, amint a csípős fagy megdermesztette a tagjait; gondolatai összezavarodtak. Csendes, valami különösen vad nyájassággal teli szender kezdte őt örökös^ végtelen álomba ringatni. Egyszerre kis fénysugár csillant fel a távolban. A kocsis levette a sapkáját és keresztet vetett magára. — No, uram, szerencséd, hogy nincs már messze a hajlék, — mert különben bizony a csontjaidat itt hagyhattad volna. A lovak a közeli szabadulás érzetében felkapták a fejüket, felvidultak és bátran nekiindultak. Az utasok egyenesen a megváltó fénysugár felé tartottak. Arra gondolni sem lehetett, hogy az utat fölkeressék. Rövid idő múlva egy félig bedőlt, s a tovább vonult nomád telep által a pusztán felejtett kis viskóhoz értek. Egy megtépázott fedelű és hóval borzasztóan telefujt rozzant csűr szomorúan lapult oda ehez a szegényes hajlékhoz, melynek két ablakocskáján keresztül pislogott a mécsvilág. — Állomás ! — kiáltott föl a kocsis ós a lo vak közé dobta a gyeplőt. A felügyelő kifntott a tornác elé, lesegítette a tisztet a kibitkáról, bevezette a szobába ós fölolvasván előtte az utasokra vonatkozó szabályzatot, begombolta a kabátját az utolsó gombig. A nyirkos kis szobában harapnivaló füst volt s a ködös párán keresztül csillogott a szamovár és homályosan látszott át rajta három kereskedőnek teli piros ábrázata, akiket alkalmasint szintén utóiért a zivatar. A legidősebb közülök üdvözölte az újonnan érkezettet. — Alkalmasínt ugy járt, mint mi. Nagyságodat is az uton érte s most jól fog esni fölmelegedni. Kérjük alázatosan, ha nem vet meg minket, szegény kereskedőket, szolgálunk egy kis theával. A tiszt örömest elfogadta a szives meghívást és leült uj ismerősei közé. A társalgás megindult, természetesen az időről, a hózivatarokról általában és különösen, a halkereskedésről és több eféléről. A tiszt, amennyire tudott, résztvett a társalgásban, de csakhamar unatkozni kezdett és körülnézett a szobácskában. Az ajtótól balra otromba orosz kályha állott padkával, amelyben paplannal és vánkosokkal terhelt kcVU,„ ágy vólt vetve, letakarva egy elég tisztességes^ mindenféle szövetdarabokból összevarrott téri. tővel; az ablakok közt állt a pamlag, melyen a kereskedők ültek. A másik oldalon még egy ágy volt, de inkább csak szemnek való, merj mindössze három szál deszkából volt összeütve és egy nemezdarabbal letakarva. Egy sorban vele állt egy szék. Egy nagy láda s egy nagy kakukóra fáradhatlan ingával, egészítették ki az állomásfelügyelő szerény hajlékának bútorzatát. A deszkafalra a postaigazgatóság szabályzata volt felragasztva, amely körül ritka szemtelenséggel, csápjaikkal tapogatózva, szabadjára mászkáltak az orosz nép előtt oly jól ismert legkülönfélébb rovarok. Az ablakon tombolva dörömbölt a zivatar. Egyszerre megcsörr