Délmagyarország, 1910. június (1. évfolyam, 8-33. szám)

1910-06-24 / 28. szám

1910. f, évfolyam, 28, szám Péntek, Junius 24 Központi szerkesztőség és kiadóhivatal Szeged, d Korona-utca 15. szám c=3 Budapesti szerkesztőség és kiadóhivatal IV., Városház-utca 3. szám e=i ELŐFIZETÉSI AR SZSÜEBEN: egész évre , R 24'— félévre . . . K 12'negyedévre. K 6'— egy hónapra R 2'Egyes szám ára 10 fillér ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKÉN: évre . K 28*— félévre . . . R 14-— negyedévre. R V— egy hónapra R 2*40 Egyes szám ára 10 fillér TELEFON-SZAM: Szerkesztőség 835 o Riadóhivatal 836 Interurbán 835 Budapesti szerkesztőség telefon-száma 128—12 Finnország sorsa. A magyar faj édes testvéreinek, a finneknek most rabolják el utolsó, szétmállott kincsét — atyuskának, a minden oroszok és minden szabadságok mostohaatyuskájának kivánsága szerint. A „véres cár", miután züllött hadserege miatt elvesztette keleti pozícióját, most Finnországra vetette magát és elsöpri a föld színéről. A pétervári duma, az északi álparlament tehetetlenül ténfereg Stolypin törvényjavaslata körül, amelynek az a magva, hogy megsemmisíti a finn önkormányzatot. Elveszi a finn tartománygyülésnek adóés ujoncmegajánlási jogát, megfosztja a közoktatás és közigazgatás terén való autonom hatáskörétől és még a legjelentéktelenebb kérdésekben is az orosz kormány, illetve a mindenkori önkényuralkodó akarata alá rendeli. A duma ellenzéke még okvetetlenkedik egy kicsit, de természetesen meg fogják szavazni a törvényjavaslatot, amely a világtörténelemben előforduló tolvajlásoknak klasszikus dokumentuma. A rablás ellen védekezik a társadalom az egész földön, de tehetetlen az emberiség, mikor egy cár egész országot elrabol. A világsajtó tiltakozásának sincs sok értelme, mégis, föl kell zudulnia a népek haragjának. Finnország kirablása miatt szenved a fölvilágosodottság, megrendül Európa és a szabad nemzetek kiáltása a téli palota sziklából emelt, könynyel és vérrel tapasztott falait egyszer csak mégis megingatja. Elsősorban a magyar közvéleménynek kell szót emelnie az emberiség szine előtt. A népek és fajták egymáshoz való ragaszkodása a legfönségesebb szerelem. Kitör most ez a szimpátia teljes ragyogásában finn testvéreink. iránt, akiknek a sorsához hasonlatos volt a magyarság állapota évszázadokon át. Észak szegény, szomoru közködőiről, a haldokló Finnországról sok szó esik majd úgyis, ha eljön az a nagy leszámolás, amit magyar költő megálmodott. Föltámadnak, életrekelnek még a Kalevala hősei, kik élnek a sápadtarcu testvéreink képzeletében. De addig — matériális nézőpontból érdemes gondolkodni Finnország sorsáról. Az a kérdés: vájjon a finn nemzetnek az orosz birodalomba való beolvasztása használ-e a magyarság fajrokonainak gazdasági és kulturális tekintetben? Hát mikor Anglia kegyetlenül leverte a búrokat, a legtöbb nemzet, különösen a magyar nép elkeseredéssel figyelte azt. Hanem azóta más a hangulat. Délafrikában ma már virágzik a kultura, az őstermelő államot csodálatos gyorsasággal, máról-holnapra modernizálták az angolok. És soha a bur nem volt megelégedettebb és nem volt gazdagabb, mint mostanában. A spionskopi csatában kiömlött vér az előrehaladás patakja volt. Ám mit várhat Finnország? Egy rothadt, folytonosan forrongó, gyalázatos és buta birodalomba olvasztják bele. Ahol a trónon ülő szabadságtolvajtól kezdve le az utolsó kerületi Írnokig elvetemedett zsarnokok vájkálnak a nép szivében és zsebében. Ahol bordélyház a legtöbb iskola. Ahol a portepé nagyrészt panamisták jelvénye. Ahol a rendőrfőnök anarchisták cimborája. És korrumpáltság, gyilkos orgiák a kizsákmányolt, agyonkancsukázott tömeg fölött. Mit várhatnak finn testvéreink ? A szabadság e szelíd merengői, akik mélyen a szivükben megőrizték és ápolták a maguk kis jámbor, de nagyszerűen tiszta kultúráját. Akiknek sötét éjszakáit rózsaszín északi fénynyel vonta be az ábránd, hogy egyszer minden testvér majd összeölelkezik. Ó, dalaikat elfojtja most a kozáklovak patkóinak csattogása és bitang kezek földúlják műhelyeiket, a művészi háziipar szorgalmas tanyáit. Atyuska igy akarja és atyuskának nem kell a finnektől tartania, mert jámbor és erőtlen immár ez a nemzet. IL Miklós alakja ismét véres glóriában jelenik meg az emberiség előtt. Időnkint megdöbbenve nézi a dolgozó Európa ezt a látomást. Nagy tanulságok bombái robbannak körülötte, de a rázkódtatástól rettegő cár csak nem tanul. Cézári őrületében terjeszti biro. A fekete takaró. Irta Balassa Emil. (Szomoru, csöndes decemberi délután. Künn esik a hó. Ilyenkor nem történik semxni. Az emberek ülnek, néznek kifelé az ablakon és bus, üres szemmel bámulják a fehérpetytyes levegőt. A puha, meleg szobában a kereveten fekszik a fiu és a szeretőjére gondol, akit két hónap óta nem látott. Erzi, hogy sirni kellene és ha még sokáig itt fekszik, összerágja a párna csücskét szomorúságában. De aztán megfordítja a párnát, mert a másik fele hidegebb. Mindig a leányra gondol és csak egy halk mondat jár az eszében, mint egy visszatérő valcer-motivum: a szeme szép volt, szentséges, meleg szeme volt, a szeme szép volt.. . Ekkor bejön a barátja. Nem is köszön, csak bejön és leül. Csönd.) A fiu (örül, hogy van kihez beszélnie. Betakarja a fejét a selyemszövésii, lágy diványpárnával és azt hiszi, hogy ő most el van temetve egy sirban, amelyben fojtószagu levegőjében asszonyos, alkonyati emlékek libegnek és a sirból kifelé beszél a barátjához): Meleg volt a szeme ... A vendég; Kinek? A fiu: A Magdának. (Csodálkozik, hogy erre a kérdésre minek is adott feleletet.) A vendég: Először is vedd le a pofádról azt a párnát, mert igazán furcsa, hogy valaki egész délután belebújjék a dívány sarkába és nyöszörögjön a szeretője után. És muszáj neked mindig arra gondolni ? Nekem volt egy szeretőm, akit kirúgtam és két nap múlva már nem tudtam a nevét. Nem szükséges tudni... A fiu: Az egészen más. Én, mikor először festettem, már megkérdeztem a nevét. A többi modellemtől nem szoktam megkérdezni. Akkor éreztem, hogy ez egészen más. Mikor először lépett be a szobámba, levetette a felső kabátját és bizalmas, otthonias mosolygással ledobta a kalapját az ágyra, már akkor tudtam, hogy valami nagy, soha nem érzett újdonságot hoz nekem ez a leány. Te gúnyolódó vagy és azt gondolod most, hogy csak azokat hozta el nekem, amelyet mások, az előbbiek nem vettek el tőle. Nekem mindegy. Az előbbi szeretők sohasem fájnak. De az, aki én utánam jött. Azt összeharapnám. A markomba fognám és megőrölném. A vendég (nevet): Keresd meg őket. A fiu: Nem! Nincsenek • többen. Csak .egy van! A vendég: Tudod? A fiu: Tudom! Az, aki ott volt a másik szobában, mialatt én kinoztam a leányt. Mert kínoztam, Láttam az arcán, hogy amit mondok, az kín. A vendég (már nem nevet. Most inkább bamba arca van): Mikor ? A fiu: Te nem tudod? Látod, az egy véletlen volt. Akkor egyszer eszembe jutott, hogy én megyek el hozzá. Ha nem megyek el, akkor most nem vagyok szomoru. Felmentem hozzá és ő feküdt a díványon. Egy fekete takaró volt az egész tesen és olyan volt, mint egy pihenő tigris. Szép volt, mert a finom, szőke haja ráomlott a fekete takaróra és beleszerettem volna csókolni a hajába. Mondtam neki: kelj föl. Nem akart. Sajnáltam hozzányúlni, mert olyan szépen, összehúzva feküdt és csak mégegyszer mondtam neki: kelj föl. Piros volt az arca és nevetett és csak azt mondta: nem kelek föl, menj haza, majd egy óra múlva eljövök. A vendég: Hazamentél? A fiu: Nem. Ő csak nevetett, olyan furcsán és ijedten nevetett és akkor már én is nevettem. Le fogom tépni a takarót, gondoltam és akkor megtudom, hogy miért nem akar fölkelni. Közeledtem hozzá, a két kezemet már lopva előre nyújtottam, hogy ráugorjak, mikor eszembe jutott valami. Ha a takaró alatt semmi sincs? Forró lett a homlokom, a fejemben tüzes csíkok szaladgáltak és elképzeltem, hogy most épen ilyen tüzes, perzselő lehet az a fekete takaró, mert a fehér, édes, meleg testével hozzátapad. Ha most megcsal és csak nagy zavarában, ijedtében bujt a takaró alá, akkor nincs egyedül a lakásban. A másik szoba ajtaja nyitva volt. Ott van valaki, aki fél, aki fülel és nem mer lélekzetet venni, aki megijed, ha megroppan a padló és hallgatózik, a szeme kidülled és a szivébe fut a vér. A vendég: Miért nem mentél be a másik szobába? A fiu: Nem mentem be. Odahuztam egy széket a díványhoz és leültem. Kérdeztem, hogy mit csinált tegnap és azt mondtam, hogy kint szép idő van. Előkerestem minden vérlázító butaságot, összepréseltem a fogamat és mosolyogva, bambán, mintha semmit sem sejtenék, butákat mondtam neki.