Délmagyarország, 1910. június (1. évfolyam, 8-33. szám)

1910-06-23 / 27. szám

1910 junius 23 DÉLMAGYARORSZAQ 13 Ára 1 és 2 kor. HA OSZOL A HAJA használja a FRANKL-féle HAJIFJITOT U Ara 1 és 2 kor. hojst nein Issti, liaaem annaK ereilLfi \M síinél ad FRAN KL ANTAL | o vissza. ByőgvszerFelsőváros, SZEGEDEN, Szí. György-tér. egysei: Elsőrendű művészies kivitelű fényképek , S műtermében uiiyrBK!Or-U Tanuló íeluéíetlk. : Egy szomoru történet. Irta Relle Pál. A külső Ferencváros valamelyik keskeny ut. bájában, félig konyha-, félig szobaszerü kuckóDan kezdődik a Szekeres Péter szomoru története. * Péter tizenkétéves volt, amikor az úgynevezett életbe lépett. Ez annyit jelent, hogy kijárta a négy elemit, azután elment munkába, kovácsnak. Elment élni az életet, amint mondani szokás. Reggel hat órakor kezdte ezt az életet és nyolcra, kilencre is esteledett, amire befejezte. És ez igy ment napról-napra, évrőlévre. Szegény Péter mindig fáradtan érkezett haza és az anyja mindig várt rá. Együtt szoktak vacsorázni. Kettesben, csendben. Vacsora után Péter ledőlt az ágyra, csak ugy ruhástul, két karját összekulcsolta a feje alatt és fütyürészett. Az anyja vasalt és hallgatta. Néha oda-oda lopott egy pillantást és i. onkor látta a- fiát, a lehunyt pilláját és az arcát, mely átszellemült, mintha álmodna. Öreg, fáradt asszonyi lelkébe, mely sosahem érzett muzsikát, most bele-belepörögtek a könyek, a boldogság csillogó hamiskövei. Ráhullottak a fehérneműre és sercegve tűntek el a forró, kegyetlen vasaló alatt. Ilyenkor az aszszony keze hirtelen megállt. Fáradtságot és csüggedést érzett és mintha elveszítené a célt, amelyért eddig dolgozott. Minek? . . . Valaki megy-megy az országúton, a térde remeg, a mJle zihál és egyszerre csak ráeszmél a kószállás hiábavalóságára. Hová megyek? kihez?... Csak azért, hogy a rögöt tapossam? . . . Még egy falu, még egy város és aztán ... a cél? Nem okosabb lenne ledőlni itt az árokba, lepihenni a puha, cirógató füre és többé nem kelni fel soha? Be szép lenne ez, be jó! De az alkonyi levegőn egyszer . . . mindig, átcsendül az esteli harangszó, olyan hívogatóan, olyan anyásan és az ember megy tovább. Hová? . . . Kihez? . . . Megy! Megy az esteli harangszó Után, amit nem szabad megvárni annak, aki meg akar halni. Ilyenkor az öreg asszony lehorgasztotta a fejét, mintha az elsirt könyeit siratná, melyek belepárologtak a semmibe, melyeket felszürcsölt az élet, s amelyek soha, de sohasem hullottak fcermő talajra. De aztán valahogyan a szivéhez szivárogtak az ismeretlen melódiák, mintha messze valahol, tündérpalotában gyöngyszemek hullanának fehér alabastromra. Ő is lehunyta a szemét és ilyenkor a fián keresztül megérezte, hogy igenis, mégis, van élet. Van valami, amiért érdemes tovább menni. Valami, ami olyan hívogatóan, olyan anyásan csalogatja az embert az élethez. Egyszer megkérdezte : — Mondd csak, fiam, honnan tudod te ezeket a szép dalokat? A fiu fel sem nyitotta a szemét: — Nem tudom én őket, anyám. Már az előbbit sem tudom. Csak ugy kiszalad belőlem, ipint a sóhajtás. Sokszor szeretném a lelkembe zárni, mint te anyám a virágokat az imakönyvedbe és néha-néha igy este elővenni és emlékezni arra, ami szép volt, ami szomoru volt, de nem tudom. Ugy vagyok velük, mint a hegyilakók a forrásvízzel, amit nem tudnak felfogni. Isten tudja, hová szalad? Mire a második dalt dudorászom, az elsőt már elfelejtettem és soha, soha sem tudom többé eldúdolni. Az asszonynak most újból a könnyei jutottak az eszébe. A hiába elsirt könnyei, melyek kiszitták a szeme kékes csillogását, alámosták az életét, de ki nem apadtak. Az uj fájdalomra mindig vannak friss könnyek s a régieket nincs idő újra elsiratni és nincs is könny. Most azt mondta • — Mégis csak el kéne menned a gyárba. Hátha felvesznek az énekkarba. — Voltam. — No és? — Majd később — monaták. Majd, na férfiasabb lesz a hangom. Próbáljak meg bejutni a gyárba, akkor talán-talán felvesznek. Akkor majd megtanítanak kótát olvasni és miegyebet. Az asszony kerekre nyitotta a szemét. — Kótát olvasni? ... De hiszen akkor . . . fiam ! . . . hiszen akkor te le is tudnád irni azokat a szép dalokat! Hiszen akkor . . . A fiu fel alt az ágyon, ránézett az anyjára, nagyszemíi, megdöbbent nézéssel és csak annyit tudott felelni: — Anyám ! Az asszony azután fogta a vasalót és hajnalig nagyszorgalmasan, a rejtett remények örömérzésével ide-oda tologatta maga előtt. A fiu lassan hátradőlt a tarka párnákon, lehunyta a szemét, halkan, elhalón fütyürészett, egyet-egyet dúdolt maga elé, aztán elhallgatott. Elaludt. És ez igy ment estéről-estére. Az évek lassan, szinte lábujjhegyen surrantak el tőlük, Péter megnőtt, megcsontosodott s az anyja meg egyre összébb zsugorodott, mint a gummiemberkék, akikből lassan kiszalad a levegő. A vasalódeszkát mát a szék felső fokára kellett tenni, csak igy tudott már vasalni, megfogyva meggörnyedve, egyre lejebb, lejebb, mindig közelebb a földhöz. Néha megkérdezte a fiát: — Mi van a gyárral? Péter ilyenkor rántott egyet a vállán és belenézett a levegőbe. — Pedig de szerettem volna megélni azt — mondta az asszony és ránehezedve a vasalóra, mélyen föléje hajtotta a fejét. Aztán hallgattak. A fiu nagyon szomoru nótákat fütyürészett, az anyja meg ugy bólogatott a fejével, ahogy a vasalót ide-oda tologatta. Egyszer aztán sztrájk tört ki a gyárban. Vagy két hétig tartott a sztrájk s akkor a munkások egy harmada, ki elszegődött másfelé, ki meg kivándorolt az országból. Ekkor, egy este Péter izgatottan jött haza. Lihegett és verejtékes volt a homloka. Azután leült az ágy szélére és meglóbálta a két karját, mintha az egész világot akarná magához ölelni. — Anyám — mondta — felvettek a gyárba. Az asszony keze lesiklott a vasalóról és remegő ujjaival idegesen imbolygott végig a csipkefodrokon. Aztán lassan lehajtotta a fejét és lassan elkezdett sirni. Csak később, nagysokára tudta elmondani: — De hiszen . . . akkor most . . . most a kóta . . . most le tudod majd irni... akkor... A fiu mosolygott és a két kérges tenyerébe fogta az anyja remegő, gyenge kezét. — Akkor majd igy esténkint elővesszük a nótákat, amiket a legjobban szeretünk és együtt fogjuk dudorászni te, meg én. — A te szép nótáidat . . . — Azokat. A legszebbekre majd megtanítlak és nagyon boldogok leszünk. Te fogod dúdolni az én dalaimat, anyám. Az én dalaimat! És nem fognak elveszni. Megmarad nekünk, neked is, meg nekem is és együtt . . . ketten . . . anyám . . .! Most már az asszony is mosolygott. Gyorsan és fürgén szaladgált vasalójával a vászonmezőn, mintha egy hallhatatlan, csak érzett induló ritmusai vibrálnának az ereiben. Meg-meglóbálta a fejét és néha halkan, öregesen kurjantott is egyet a fia vidám fütyürészgetése mellé. Később, amikor Péter elaludt, lassan odasompolygott hozzá s gyengén, nehogy felébressze, majszoló, száraz szájával egy csókolt lehelt az álmában is mosolygó arcra. Elfonnyadt lelkében most egyszerre megérzett valamit az isteni, nagy igazságból, hogy ami néki nem adatott meg, megadta a sors a fiával és hogy amit a saját erejéből nem tudott felépíteni magának, elküldetett a fia, aki öszszehordja neki azt a szép, meleg, kis gunyhót, ha csak egy bucsuálomra is, mielőtt el kell menni innen. Most megnyugodott az egész elszenvedett életében és egyetlen mosolyaért elfeledte mind a könnyeket, amiket eddig elsirt. Aztán napokig ebből a mosolyból élt, mint az élete egyetlen szép emlékéből. És Péter egyszer halkan lépett be és különösen, alázatosan köszönt. Az öreg asszony megremegett az arcától. A vacsorát gépiesen költötték el. Nem szóltak, az asszony nem mert kérdezni, a fiu nem mert beszélni. A nagy csend belezsongott az asszony fülébe, olyasmit érzett, mintha hűvös őszi szél járná át a szivét. Dideregni kezdett s a fejét mélyen belehúzta a kendőjébe. Péter aztán lefeküdt, egy ideig belemeredt a semmibe, aztán tompám mintha a lelkében régen megkezdett nótát folytatna, fütyürészni kezdett. Siró, panaszos hangokat sóhajtott, melyek végtelenül szomoru melódiákba olvadtak össze. Olyan volt ez a nóta, mint a remények hattyúdala, mint a finom acél pengése a sirkövön. Egy megrugdalt, megölt élet epitáfiuma zokogott ki ebből a dalból. Az asszony feje lehanyatlott. — Nem vettek fel az énekkarba . . . fiam. — Nem. Csak később folytatta: — Mert nincs, ahová felvegyenek. Nem lesz énekkar. Nem tudunk újra megalakulni. Meg aztán nem is akarják. A vezetőségnek az a gyanúja, hogy az utóbbi sztrájk eszméje is ezeken az összejöveteleken született meg. Mit tegyünk? Nem lehet ... Az öreg asszony lelkében most csendben, zajtalanul dőlt össze az ő uj, nagy hamuvilága. Most egyszerre elveszítette minden életcélját, amiért még érdemesnek tartotta, hogy éljen. A szép nóták . . .! Ezután már nehezen ment a munka. Két gémberedett karjában alig maradt erő, hogy a vasalót kitolja. A szemét bántotta a fehérnemű fehérsége, s a könyei már nem találták meg az utat, mely a szívből a szembe vezet. poloska-, moly-, sváb- és ruszni - irtó gázfejlesztő anyag. A legbiztosabb féregirtási módszer. Postacsomag utánvéttel 5 kor. • • • • O • "Ocslí/^iriíi t/f*loirsa" Garancia mellett vállaljuk patkányok r dl!ía!iy-KUIClCS gyökeres kiirtását. — Patkány-kolera vegyi szerünkkel, amely bacjllust termel és ha egy is evett belőle, akkor a többi is elhullik tőle. Megrendelhető 5 kilogrammos csomagokban 12 kor.-ért, utánvét mellett. Használati utasítás ingyen. VEGYÉSZETI LABORATORIUM BUDAPEST, KOSSUTH LAJOS-UTCA 14-16. SZ. Kérjük ezen hirdetésre hivatkozni, mely esetben Bt százalék engedményt adunk.