Délmagyarország, 1910. június (1. évfolyam, 8-33. szám)

1910-06-02 / 9. szám

1910 junius_4 DÉL MAGYAR ORSZÁG 13 A MILLIOMOS BŰNTÁRSA. BŰNÜGYI REGÉNY. Odakölcsönzött önnek a hirlapot, — mondá \ustinné asszony, — ha a részletek érdekelni piálnák önt. — Kérni fogom. Austinné a londoni hetilapok egyikét összenajtotta és Margitnak nyujtá, aki erre csakliamar eltávozott. Hazatérve Godolfin-utcai lakásába, gyertyát gyújtott: s kezébe vette a hirlapot. * Csakhamar ráakadt arra, arait keresett: ,A winchesteri gyilkosság s legújabb részletel"-re. ' Margit elolvasta a borzasztó történétet s aztán újból elölről kezdte, lassan és megfontolással. A tudósítás megemlit.é, hogy a szerencsétlen augusztus tizenhatodikának délutánján bátyjával" a vasútnál találkozott. Ez ugyanazon délután volt, melyen James leányát elhagyta, hogy Londonba utazzék. A leány bement abba a szobába, ahol atyja aludni szokott. Itt egy ócska láda állt, mely körül kötél volt csavarva. A csomót nagy fáradsággal leoldta s felemelte a láda födelét. Dohos szag ütődött hozzá. Elnyűtt, poros ruhadarabok voltak benne szanaszét hányva. A láda fenekén pedig mindenféle papírszeletek s néhány levél hevertek., Margit elolvasta ezeket. Három, melyek csaknem szétfoszlottak a kézben, Wilmot Józsefnek 8 norfolkí szigetekre volt címezve s félreismerhetlenül kereskedő-kéz irta. E levélcím borzasztó jelentőséggel bírt. — Margit térdére hajtotta fejét s hangos zokogásra fakadt. Egy percig sem kételkedett többé. Csak egy gondolata támadt s ez az a szilárd meggyőződése volt, hogy atyját ennek volt ura ölte meg, ki oly könyörtelenül elárulta őt. —Erről atyja is mesélt egykor neki. Csak azt nem tudta, hogy atyja álnév alatt élt Wendsworthban, A kételynek még csak árnyéka sem jutott eszébe. Wilrnot József és atyja azonosságának dönthetet|eíi,||?onyitványa keze között volt s ez világossá tietto előtte azt, hogy atyjának gyilkosa nem -más, mint Dunbar, aki Józsefet egykor megsérté. Annnak hatalmában állott megbőszülni magát s elhatározta, hogy e régi bűntársától megszabadítja magát, e veszélyes tanújától régi bűntettének. Terve készen volt. XIII. Másnap, korán hajnalban Margit elhagyta a házat. A vele lakó asszonynak röviden értésére £s fáradhatatlanul dicsérte mézeskalácsait, melyek egyébiránt kitűnőek is voltak. Most összekuporodva iilt a földön és valami meghatározatlan ételt evett egy zsebkendőből —» mohón, gyorsan, anélkül, hogy felpillantana. Lejebb elfojtott vitát hallottak. Madame mindenáron be akart kukucskálni, monsietír semmiesetre sem, de azért mégis megtette. Egy vén Paprika Jancsi volt bent és rézpénzt számlált a tenyerébe ; a fiatal leány, ki előtte állt. kért a pénzből és reszketett, bár nagy esőköpenybe volt burkolva. A férfi káromkodott és toporzékolt. Ekkor a leány ledobta köpönyegét és ballet-táncosnői ruhában állt előtte. Hangtalanul, anélkül, hogy haján vagy ruháján igazított volna, felment a kis lépcsőn, amely a színpadra vezetett. Re abban a percben megfordult és visszanézett atyjára; az arca már fölvette a balletmosolyt; de ez egy pillanatra eltűnt, hogy más kifejezésnek adjon helyet. Ajkai körül mar nem volt nevetés, csak szemei igyekeztek még kérőén mosolyogni a férfira egy Pillanatig. A Paprika Jancsi vállat vont és odanyújtotta a pénzdarabokat. A fiatal leány megfordult s a függöny mellett föllépett a s«inpadra, hol kiáltásokkal és tapssal fogadták. A nagy tölgy mellett a sorsjátékos ember mindig folytatta daráló előadását, Élcei mar nem voltak kétértelműek sem, mióta az beállt; a közönség nevetése is szilajabb volt, a férfiak vadabbak, a komédiások so'•«'lyabbak, az asszonyok kihívóbbak, a zene amisabb lett, legalább monsieur és madame iousseau azt találták. adta, hogy elutazik. A legközelebbi vonattal Winchesterbe utazott, hova délelőtti tíz órakor érkezett meg. Egész vagyonát magával vitte; saját szükségeire nem gondolt. Irtózatos ut volt ez. Megakarta vallani mindazt, amit tudott s bizonyságot- tenni Dunbar ellen. A vasúti hivatalnok, kihez Winchesterben fordult, udvariasan útba igazította, midőn a gyilkosságról kérdezősködött. — Ön, nemde, szintén tárni? — Igen, Dunbar Henry ellen akarok bizonyítani. A hivatalnok felugrott s rámeredt a beszélőre. — Bizonyságot Dunbar elleti?! No ezt az urat tegnap szabadlábra helyezték s a ma esti gyorsvonattal Londonba megy. Itt Winchesterben mindenki fellázadt azon bánásmód ellen, melylyel Dunbar Iránt éltek. Mert csakugyan, azután, ítélve, amit eddig kiderítettek, Dunbar ur éppen olyan gyanús mint akár én. Ha azonban tud valamit reá, az természetesen változtat a dolgon. Az udvarias hivatalnok, engedelmet kérve főnökétől, elkísérte a leányt Westhorpe törvényszéki elnök hivatalába. Itt ült az elnök és irt. Egy öreges ur. ősz bajjal és szakállal, arcán némi szigorú kifejezéssel. Midőn beléptek hozzá, feltekintett, — Reményiem uram. nem jövök későn. Mint hallom, Dunbar urat már szabadon bocsátották ; de, ugy biztatom magam, nem jövök későn, hogy bizonyságot tegyek ellene. A törvényszék elnöke bámulva nézett reá, — Ez a körülményektől függ, tudniillik azon vallomás módjától, melylyel előáll, — mondá, A mellékszobából beszólította titkárát s a leányka vallomását jegyzőkönyvbe vétette. De miután Margit befejezte vallomását és elmondott mindent, amit tudott: a bíró kételkedőleg rázta fejét. Ami a felizgatott leányra nézve Dunbar vétkességének pozitív bizonyossága gyanánt szolgált, a titkár józan fogalmazásában csekélységgé zsugorodott össze. A felolvasott jegyzökönyvet Margit aláirta. Ez alkalommal használta először atyja igazi nevét, melylyel eddig soha sem élt. S átadván ezután wendswortlii lakcímét, eltávozott az elnöktől. Egy darabig ment, ment anélkül, hogy tudná hova. Egyszerre megállott, arca kigyúlt, szeme szikrázott s vonásain rejtélyes mosoly suhant el. — Dunbarhoz megyek, — monda magában. — Miután a törvény nem fogja pártomat, elmegyek apám gyilkosához. Bizonyosan megdöbben, ha megtudja, hogy áldozata egy lányt hagyott hátra, aki addig nem nyugszik, mig ki nem deríti az igazságot, A „George"-szálló ajtajában egy dologtalan pincér álldogált, — Dunbar úrral szeretnék beszélni. A legény álmélkodva tekintett reá. Mikor a báli sátor mögött elhaladtak, egy négyes lármája hangzott ki hozzájuk. Istenem ! igazán itt táncoltunk mi az előbb? — mondá madame Tousseau és szorosabban odasimult a férjéhez. Keresztül törtek a tömegen, ugy ahogy lehetett; a kocsi már közel volt, csak a cirkuszsátor mellett kellett még elmenni. A cirkusz előtt az emelvény egészen üres volt most, az előadás javában folyt bent, a tultömött, rosszul világított teremben. Csak az öreg jegyáruló asszony ült a pénztár mellett és aludt; egy kissé távolabb a lámpa világa alatt egy pici kis fiu kuporgott. Az egyik lábán zöld, a másikon vörös trikót volt, fején csörgősapka szarvakkal. Szorosan az emelvény mellett egy fekete ruhás asszony állt, s ugy látszott, a fiúcskához beszól. E szegényke hol a zöld, hol a piros lábát nyújtotta ki, de azonnal vissza is húzta. Végre sovány lábszárain tipegve közeledett az asszony felé és kinyújtotta kezét. Ez elvette, ami a fiúnál volt és eltűnt a sötétben. Egy pillanatig a kis fiu nyugodtan állva maradt, aztán néhány szót mormogott és elkezdett sirni. Majd félbe hagyta a sírást és megszólalt: „Mamán m'a prls mon sou!"; aztán újra rákezdte a sirást; majd újra megtörölte szemeit és egy darabig hallgatott. De valahányszor megint elismételte szomorú panaszát, hogy az anyja elvette pénzét, sírása mindig leküzdhetetlenebbül tört ki. Lehajolt és elrejtette az arcát a függönybe. A kemény, töredezett olajfestékes szövet nagyon hideg volt arra, hogy jól kisírhassa — Nem tartom valószínűnek, hogy Donbar ur fogadja önt, kisasszony, azonban, ha kívánja, bejelentem önt. Neve : — Nevem Wilmot Margit, — Wilmot! — kiáltá a pincér. — Talán rokona a . . . — Én Wilmot József leánya vagyok, — felelte a leány nyugodtan. — Ha akarja, megmondhatja ezt Dunbar urnák. — Meg, kisasszony, megmondom. Dunbar ur, azt hiszem, csak nem fogja elutasítani Önt? A pincér felsietett a milliomoshoz, bejelenteni a látogatót. XIV. Dunbar dagadó kerevetnek bársonypárnáin heverészett, térdein egy hirlappal. A kiáltott vizsgálati fogság folytán, kissé kimerült állapotban volt. Mindenkinek észre kellett venni© változást, melyen külseje átment. Halvány volt, szeme köríti barnavörös gyűrűk, a szem Szokatlan fénytől sugárzott s a Száj, az arcnak e legbeszédesebb része, melynek kifejezésén teljesen senki som uralkodhatík : mindez elárulta, hogy Dunbar szenvedett, Sokáig aludt s az imént fejezte be a reggelit, midőn a pincér Margitot jelenté bé neki. — Egy fiatal hölgy óhajt önnel beszélni, uram. — Egy tintái hölgy ?! — kiáltá Dunbar türelmetlenül. — Nem fogadom. Mit akarhat tőlem egy fiatal leány? — Fontos ügyben kíván önnel szólani, uram. Neve Wilmot Margit s azt mondja, hogy lánya ama.. . Dunbar beteges sápadtsága hamuszürkére változott s Lövell ügyvéd, aki szintén a milliomosnál volt, ezt észrevette. Először történt, hogy Dunbar vonásai s magatartása félelmet árultak el. — Nem akarom látni! — kiáltá. — Wilmot sohasem szólt nekem, hogy leánya van. Ez a nő szemtelen csaló, aki pénzt akar kicsikarni. Nem akarom látni! Küldje el! A pincér habozott. — Igen tisztességes külseje van, uram, — mondá. — Nem látszik kalandornönek. — Az meglehet, — felelt Dunbar dölyfösen. — De mindazonáltal tolakodó. Wilmot Józsefnek tudtommal soha nem volt leánya. Kérem, kíméljen meg az efélével. Ez ember halála miatt igazán eleget szenvedtem már. Dunbar visszahanyatlott a kerevetre s a hirlappal elfödni igyekezett arcát. — Szóljak én e nővel? — kérdezte Lövell. — Semmi szin alatt! Ez a leány nem más, mint kalandornő. Küldjék el I A pincér távozott. — Bocsánat, Dunbar ur, — mondá Lövell, de ha nekem, mint törvényszéki tanácsadójának, e dologban szabad nyilatkoznom : ugy azt ajánlanám, hogy о leányt fogadja el. magát bele. Kis teste összegörnyedt, zöld lábát felhúzta és mint a gólya csak a fél, vörös lábán állott, Mert odabent a függöny mögött nem volt szabad meghallani, hogy sir. És nem is ugy zokogott, mint a gyermekek szoktak, hanem mint egy férfi, ugy küzdött fájdalmával. Mikor a roham elmúlt, kezével megtörölte arcát s aztán megszárította trikójába. A piszkos függöny, melylyel könyeit törülgette, elmázolta arcocskáját, Egy percig igy bámult ki a népünnepre száraz szemekkel. — Maman m'a pris mon sou! — és a dolog elől kezdődött. Mint mikor a tengerpartot az apály szárazon hagyja, mialatt a hullámok újra öszszegyülnek, ugy ömlött el nagy hullámokban a bánat a kis gyermek szive fölött. Ruhája oly nevetséges, teste oly szánalmasan sovány, sirása oly keserűen nehéz és fájdalma oly nagy, éppen nem gyermekes volt. ... De otthon a vendéglőben, „Pavillon Henry IV."-ban, hol a francia királynék szokták volt legkegyelmesebben világra hozni gyermekeiket, ott iilt a kondor és mélyen aludt oszlopán. És álmát álmodta, egyetlen álmát, a perui sziklacsucsokról, a szabad repülésrül a mély völgyek fölött és igy elfelejtette rabságát. Erősen kiterjesztette kuszált szárnyait; két hatalmas szárnycsapás és a kötél megfeszült, a madár visszaesett, mint rendesen. Lába sajgott, az álom eltűnt, érezte, hogy rab. Az előkelő angol család nagyon bánkódott és maga a vendéglős is bosszankodott másnap reggel, mert a keselyű holtan feküdt a fűben. /