Délmagyarország, 1910. június (1. évfolyam, 8-33. szám)

1910-06-12 / 18. szám

4 DÉLMAGYARORSZAO 1910 juniua 10 Nagy Sándort például hetenként kétszer arra ösztönözte, hogy bejelentse kilépését az akkor még egységes függetlenségi pártból. Persze ezt a kártyaasztalnál mondta be, ha pedig másnap meggratulálták bátor lépéséért, igy szólt: — Bocsánat, én a kilépési nyilatkozatot csak kabalából tettem. Rosszul járt a lapom, azt hittem, ez a kabala jó. De azután még roszszabbul járt a lap, szóval a kabala nem volt jó. Már most mondják kérem, érdemes kilépni, ha az ember tovább is vészit?! Hát nem volt igaza Nagy Sándornak? És nem volt igaza? amikor egy közismert urnák, aki kérdőre vonta, hogy mért nevezte marhának, igy válaszolt: — Mondtam ugyan, de csak kabalából, higyje el, csak kabalából. De azért saját magát sem kiméli a kegyetlen tréfákkal Nagy Sándor, aki mindenkit kollégának ne\>-ez. A választás után busán nézett ki egy nagylaki ablakon, miközben egy ökör vonult el az ablak alatt. Meglátta és mosolyogva szólt: — Megbuktam, kolléga ur. Egy elmaradt részvétnyilvámtás. — Mikszáth és Roosevelt. — A nagy halott és a nagy élő neveinek, ugy gondoljuk, mégegyszer egymás mellé kell kerülnie. Ámbár magyar szomorúság, hogy túlontúl sokat sirunk, elmélkedünk és töprenkedünk a kripták fölött, most nem árt, ha megnyugodva, melankóliával kutatunk a világhírű palóc immár hervadó koszorúi közt és megkérdezzük: vájjon Roosevelt, magyarok barátja, tengerentúlra szakadt testvéreink istápolója, nemrégen ünnepelt vendégünk mért nem küldte Mikszáth ravatalára az elismerés virágszálát? Cserébe azért a gyönyörűségért, amit a „Szent Péter esernyője" okozott neki. Mért nem volt egyetlen szava sem Mikszáth dicsőségéről? Mért nem nyilvánította részvétét Mikszáth hitvese és mesemondó nélkül maradt árvája, Magyarország iránt? A nemesgondolkodásu amerikai államférfiú, aki Budapesten történt látogatása alkalmával annyi szeretettel fogadta büszkeségünkre igazán méltó írónkat, megfeledkezett róla halálában. Hát Mikszáthnak már mindegy. Talán özvegyének fájdalmát sem tudja nagyobbítani ez a részvétlenség. Ám nekünk, Magyarországnak, olyan kevés a barátunk, hogy meg kell fontolnunk, mért nem tekinthetjük többé Rooseveltet a barátunknak. • Pozitívum nincs, csak sejtéseink vannakEmlékezünk arra, mikor Roosevelt a Hungáriaszállóban Mikszáthot magához hivatta. Rajongással beszélt neki a müveiről, amiket ismer és a magyarokról, akiket tisztel és szeret. Mikszáth válaszáról aztán sajátságos hirek kerültek forgalomba. A nagy íróból alighanem kitört a magyar temperamentum. Alighanem kesernyés mosoly fakadt a furcsa bajusza alatt. És elöntötte a méreg, s a minket jellemző bizalommal könnyített a lelkén. Ugyan jól fölvilágosíthatta Rooseveltet. Titoktartást fogadtak Mikszáth és Roosevelt beszélgetésének hallgatói, de a titok, ha halványan ís, mégis kiszivárgott. Négyszázéves átokról mesélt, milliók és a maga hite szerint igazat a mesemondónk. És könnyeket fakasztó regéjének hőse egy küzködő, nyomorgó nemzet volt. Egy nép, amely mostohája, mellőzöttje és csúfoltja valakiknek, holott munkás, becsületes és életerős. Egy gazdaságilag kizsákmányolt, lelkileg deprimált, vigasztalan múltra tekintő és küzdelmes jövő elé haladó boldogtalan népről szólt Mikszáth Kálmán. Mivel pedig nem barátunk többé, kétszeresen jogunk van, hogy őszinték legyünk Roosevelt iránt és nyíltan beszéljünk róla. Nos hát, a demokrata köztársaság egykori elnöke, aki bizony kénytelen volt arra, hogy bárkivel lekezeljen a Fehér Házban, akkor Mikszáth előtt feszengeni kezdett. Kínosan érezte magát. Végre is, neki dinasztiák meg uralkodók legalább olyan fontos barátai, mint Mikszáth és Magyarország. Nem hallgatta végig a fölemelően tragikus mesét. — Már arra sem volt kiváncsí, hogy Mikszáth olyan közjogi regényen dolgozik, amelyben a kivándorlással foglalkozik. Talán intett is Roosevelt, olyan kézlegyintéssel, mint az imperátorok szoktak. A fogadtatás véget ért. * Végül: Bécsben mindent megtudnak. Bécsben bizonyos dolgokért nincs megbocsátás. És Roosevelt Bécsen átjött és ugyancsak onnan utázott tovább Berlinbe, Párisba. A gyanú tehát mind határozottabbá válik : Roosevelt alighanem többször hajtogatta a titkárának, hogy ez a Mikszáth kellemetlen ember. És ugylátszik, konokul megharagudott Mikszáthra, Magyarországra egyaránt. Azért még sincs okunk a kétségbeesésre, hogy Mikszáth koszorúi közt Rooseveltét nem találjuk. Annyi a magyarság ellensége, hogy igazán nem számit egyetlen elvesztett barát. Még akkor sem, ha olyan hatalmas, mint az Egyesült-Államok exelnöke. Mert eddig mindig adott és ezután is adni fog a sors Magyarországnak Mikszáthokat, akiknek örökkig él a lelke és örökkig az igazsága. A budapesti repülőversenyek. - Kik a pilóták és konstruktőrök? - Elmaradt a mai repülés. (Saját tudósítónktól) Mikor a Magyar AeroKlub a főváros hatóságának anyagi és erkölcsi támogatása alapján elhatározta, hogy nemzetközi repülőversenyeket fog rendezni Budapesten, országos öröm volt az. Végre meg fogjuk mutatni a külföldnek, hogy olyan nemzet^vagyunk, amely tettekkel és áldozatokkal bizonyítja be, hogy haladni akar a nagyvilággal. Ám a verseny mindjárt a kezdetén csalódást hozott. Az ország különböző részeiből még csak utaztak Budapestre, de a külföldiek látogatása elmaradt. Az idegenek sokat áhított forgalma nem következett el. Volt is találgatás. Mi okozza a külföld elmaradását, holott a hivatalos hirdetések szerint ennél nagyobb verseny nem volt Európában? Ma már tudjuk a feleletet és nincs okunk arra, hogy eltitkoljuk. A versenyre igen sok résztvevő jelentkezett, az igaz, hanem, az is igaz, hogy ezeknek a túlnyomó része olyan, akik már a külföldön kompromittálták magukat. A külföld ismeri őket, Lathani, Paulhan, Montigny gróf és Pischof kivételével mi nem igen tudtunk róluk. Csak a magyarokról tudtunk, akik a szerencsétlenül járt Zsély kivételével, sajnos, nem számítanak. Már most kicsodák a többiek? Legnagyobbrészt aviatikai kalandorok. Pilóták, vagyis repülőgép-soffőrök és egyetlen kvalifikációjuk van csak erre a mesterségre — az elszántság. Nem a tudomány úttörői tehát elsősorban, hanem a kitűzött magas dijak után áhitozók. A levegő kincskeresői. Egyikük-másikuk félelmet is kelt az emberben. Efimoff például, az elég ügyes orosz, fél-orral, hihetetlenül összetört arccal szeli a meghódithatatlan végtelent. Ki tudná eldönteni: lezuhanás avagy valamely pogrom emléke-e a sebhelyei? Jött aztán egész sereg francia meg belga aviatikai senki, hogy szerencsét próbáljon. És ez az oka, hogy a budapesti versenyeknek eddig ni ne om anyagi, sem erkölcsi eredménye. Be la Roche bárónő külön fejezetet érdemel. A nőt megillető tisztelet megszegése nélkül is megírhatjuk róla, mert érdekes: a sikkes és örökösen mosolygó francia hölgy is senkit jelent az aviatika történetében. Még az sincs eldöntve, hogy a bárósága, meg a brilliánsa-i valódiak-e ? Csak az valószínű, hogy a repülés csillaga nem tudományszomjból, nem apostoli hivatottságból, hanem talán inkább csak furcsa hajlamból száll föl néha. Egyébként jobban tud a földön hódítani és inkább érdekli, hogy mért közeled, nek feléje az udvarlók: tiszteletből-e, ava»y ponr amour? Csupán Lathamról, Paulhanról, Montigny ról és Pischofról lehet beszélni az elismerés hangján. Az előbbi három kiváló pilóta, az osztrák aviatikus pedig konstruktőr, a í6g. javából. Saját szerkezetű gépe olyan, mint egy automobil. És legalább is olyan biztosan száll a levegőben. De ez a kevés iga2j aviatikus nem elegendő arra, hogy megmentse a hallatlan véres botrányokba fulladó budapesti repülővórsenyeket. Nemcsak a pilóták buknak le. A Magyar Aero-Klub is megbukott evvel a vállalkozásával, ámbár derék vezetői igazán ideálisan a sikerre törekedtek. Kétségtelen: annyit nem érnek a mi nézőpontunkból ezek a különös repülő vendégek hogy elszántságukat a publikumnak akár egyetlen tagja is megsirassa. És a tegnapelőtti katasztrófa súlyos betegen fekvő aldozatai igazán részvétet érdemelnek. Budapesten is azt kívánják az emberek, hogy bár már vége volna ennek az egész repülő skandalumnak. Külföldön pedig nemhogy javult volna a hírnevünk, csorba esett rajta. A budapesti repülőversenyt a rheimsihez hasonlítják. A rheimsi verseny ugyanis orgia volt, ingyenpezsgővel és a melléje szerződtetett párisi kokotte-okkal. A mai repülőversenyt egyébként, állítólag az esős időjárásra való tekintettel, meg sem tartották. Lehet, hogy az egész mulatság a vizbe esik. De ismét szegényebbé váltunk néhány százezer koronával, kompromittálódott a tudomány és bebizonyult, hogy nincs az a nagy eszme, amelynek martirjai és gálád kihasználói egyaránt ne vólnának. Montigny lezuhant. Montigny gróf ma reggel negyedhét órakor Bleriot-féle monoplánján fölszállt s gyakorlatozott a levegőben, eközben öt-hat méter magasságból lezuhant. Mikor fölszállt, teljes szélcsend uralkodott, de a pálya végén hirtelen szélroham támadt, amely lecsapta a gépet a földre. A gép darabokra törött. A gróf csak jelentéktelenül sebesült meg a lábán és az arcán. A gép annyira összeroncsolódott, hogy nem lehet kijavítani. Aviatikusok a rendőrségen. Ma délelőtt tíz órakor jelent meg a főkapitányságon Frey André és Illner Károly, a két aviatikus, az egyik, aki szerencsétlenül lezuhant, a másik, aki állítólag a szerencsétlenséget okozta. A két pilóta Becker Ádám dr fogalmazóhoz van beidézve. Illnernek a X. kerületi kapitányságon is van ma kihágási tárgyalása, de az osztrák előbb a bűnügyön akart átesni. Amikor Frey jelentkezett, Becker megkérdezte tőle, hogy tud-e németül. Az aviatikus csak nagyon tökéletlenül beszél németül és ezért Arányi Taksony rendőrtanácsos, aki jól beszél franciául, vállalta magára a tolmács szerepét. Először is Frey-1 hallgatták ki, aki mindenben fönntartotta a helyszínen tett vallomását. A kihallgatás tizenegy óra után kezdődött s várakozás közben egy hirlapiró beszélgetést folytatott a szerencsétlenül járt aviatikussal. — Most sem mondhatok mást, — mondja Frey, — mint amit rögtön a baleset után künn. Azt hiszem, hogy gépem az Illner monoplánjanak légörvényébe jutott és az vágott ki a. pályáról. Ezzel szember Illner ezt mondta: — Szó sincs róla, hogy én vagyok a baleset okozója. Abban a pillanatban, mikor Frey le" zuhant a tíz koronás helyen, én a húszkor on«*3 hely publikuma fölött, Freynél 120—160 méterrel magasabban repültem. Eszerint Frey vetlen téved, mikor engem okol a bajért. ku mindig pontosan betartottam a szabályokat. A rendőrségnél az eddigi vallomások és t>e szélgetések alapján is az a vélemény domboi o dik ki, hogy senkit se lehet felelősségre von»1 s az egészet véletlen szerencsétlenségnek fogJ nyilvánítani.