Délmagyarország, 1910. május (1. évfolyam, 1-7. szám)

1910-05-29 / 6. szám

1910 május 26 DÉLMAGYARORSZÁG 17 A BŰNÜGT! REGÉNY. __ A lovászgyerek azt mondja, hogy MarsMnéknál ma senki sem járt .... ü. Nem tudom, mit gondoljak! — kialtá a "T.ár __ Csak tán nem érte valami baj? ü- Lehet, hogy a sötétben szél érte s a MalmóTpatakba bukott. _ — Hajnalban keresésére kell indulnunk. Atvizs„áltatunk minden pontot, igy talán . . . Nem fejezhette be. A földszinten nagy zaj, tolongás, kiáltozás támadt. A vendéglős a folyosóra sietett. Dumbar követte. Tompa moraj hallatszott alulról. _ __ Gyilkosság . . . gyilkosság! . . . Dunbar szép arca eleinte elkékült, majd elsápadt s oly fehér lett, mint a holdvilágsütötte hó, ugy hogy a lépcső karfájába kellett kapaszkodnia. A vendéglős néhány perc múlva magából kikelve tért vissza Dunbarhoz. — Tartok tőle, hogy barátja . . . hogy szolo-áia . . - meg van lelve, uram . . . Két irtakaró, kik á Marston-nyaraló felől jöttek . . . egy testre akadtak, mely amott a kis patakban . . . a fák alatt . . . — A fák alatt? Hol? _ Ugyanazon a helyen, ahol Wilmot úrtól elvált ön. — Jóságos isten! Nos-nos? — Az ember meg volt halva. Tökéletesen meg volt halva. A legközelebb fekvő szállodába vitték s orvosért küldtek, aki azt állitja, hogy a holttestnek már több órán kellett a vizben lenni s hogy a gyilkosság délután történt. — A gyilkosság! — kiáltá Dunbar reszketve. — De hátha véletlenül esett a vizbe! — Oh uram, az ki van zárva. Az a viz, ahol megtalálták, nincs három láb mélységű. Megfojtották azt, uram, meg. Hurokkal szorították ki belőle a lélelczetet, még pedig hátulról, mert az összehúzott csomó hátul van a nyakában. A munkások szerint a holttestet kötélnél fogva cipelték a vizbe; a fűben meglátszanak a nyomai. Dunbar arca mozdulatlanul meredt az elbeszélőre. Mintha nem is értette volna, miről van szó. Gépiesen ismételgette a hallott szavakat: — Megfojtva . . . Vizbe hurcolva . . . Gyilkosság . . . — Tehetek-e valamit a dologban, uram? — kérdezte a vendéglős. — Most semmit . . . Majd reggel vizsgálatot indittatok . . . Vizsgálat, igen, vizsgálat . . . Az szükséges. A gyilkos fölfedezésére kell sietni. — Nem kételkedem, hogy meg is találják, ha csak sietnek . . . Szegény ember! Nem parancsol az orvossal beszélni? — De igen. . . azaz nem . . . Ön, azt hiszem, mindent elmondott e tárgyban. — El, uram. — De vájjon az én szolgám holtteste volt-e? — Oh uram, az bizonyos. Cselédeim egyike kíváncsiságból odafutott s a halottban rögtön felismerte azt az urat, aki ma négy óra tájban ideérkezett. Dunbar visszavonult szobájába és bezárkózott. Másnap kora reggel táviratot küldött Balderbynek, melyben arra kérte, hogy jöjjön azonnal & winchesteri „George" szállodába. Irtózatos esemény történt, nagy nyugtalanságban és zavarban van. Hozzon magával ügyvédet, leányával pedig tudassa, hogy csak néhány nap ¡nulva érkezhetik Londonba, hogy keblére ölelhesse. VIII. Ezen idő alatt a meggyilkolt holtteste ama korcsmának sötét szobájában, az asztalon feküdt kiterítve. Éles körvonalakban vált ki abból a fehér lepedőből, melylyel be volt borítva. A halottas szoba ajtaja azonban be volt zárva ís az államügyész megérkezte előtt senkinek Beí? szabadott átlépni annak küszöbét. f" közben a kis korcsma annyi vendéget látott, mint azelőtt soha. Az emberek csak ugy tolultak befelé s egész nap ott tanyáztak, halk n!*ngon vitatva a szörnyű eseményt. ,Uunbar ezalatt szobájában ült s türelmetlenül varta sürgönyére a választ, te t cor°ner (halottkémi vizsgálat elnöke) délre flzt® ki a vizsgálat megejtését, de Dunbar tották kérésére délután három órára halaszké"^'0r meg egy milliomosnak sürgős 'e* t? Bizonyára soha! A coroner is kész^el engedett Dunbar kérésének. 0x7" ! ^élhetetlenül szükséges, hogy törvé^ s, tanácsadóm legyen, aki az egész eljárást bemmel kiséri. — mondá, — Ki tudja, mily gyanú támadhat még nevem és becsületem ellen! Hangos méltatlankodás követte a bankár ezen szavait, amelyeket az orvos és több hivatalos személyiség előtt tett. Valószinü-e, hogy milliomos gyilkosságot követ el ? Ki hallott ilyet! Soha ! Bizonyára soha! Oly derék férfiú, mint Dunbar! Az igaz, hogy hirét sem hallották, csak anynyit tudtak, hogy a kiterjedt Dunbar-cég főnöke s — milliomos. De ez elég volt nekik. Délután két órakor végre megérkezett Balderby, magával hozván Lövell Arthur fiatal ügyvédet. Dunbar Henry elmondá az eseményt. A két férfi eliszonyodott. — De hol van Sampson Vilmot? — kérdé Balderby. — Hisz őt küldöttem önnek az elfogadására, mivel Wilmot volt az egyedüli ember közöttünk, aki önt ismerte. — Sampson, öcscsónek nyilatkozata szerint, útközben megbetegedett. József a szegény öreget valahol útközben elhagyta. — Nem mondta, hogy hol? — Nem, ezt elfeledtem tőle megkérdezni. Három órakor megkezdődött a törvényszéki vizsgálat, melynél természetesen Dunbar is jelen volt. A tanuk soraiban foglalt helyet az a két ir, akik a holttestet feltalálták, továbbá az orvos és az egyházfi, végül a szálloda tulajdonosa s a pincér, ki a két idegent fogadta. A coroner elnökölt. De mielőtt a tanuk kihallgatásához fogtak volna, az esküdteket a halottas-szobába vezették. Velük ment az ügyvéd is. Az orvos a holttesten látható elváltozásokból abekövetkezett halálnemet magyarázta. A halott arca el volt torzulva s a fojtogatás folytán kékes-fekete. A coroner ós az esküdtek eliszonyodva néztek össze. Az esküdtek hol suttogással beszéltek egymás között, hol néhány szót intéztek az orvoshoz, aztán csendesen és szótlanul hagyták el a szobát. A látható tény világosan s egyszerűen állt előttük. De semmi támpontra sem akadtak, amely némileg felderítette volna e rémes titkot, Legelőször is Dunbartot hallgatták ki. Felelete értelmes volt. Egyszerű ós nyugodt hangon adta elő a Southamptonban való megérkezése óta történt dolgokat, nem feledve el azt sem, amit Wilmot neki Sampson betegségéről beszélt. Dunbar mindezt oly önuralommal s biztossággal mondá, hogy csaknem ugy hangzott, mintha könyv nélkül betanulta volna. Az ügyvéd, akire a milliomos már az első pillanatban kellemetlen benyomást keltett, elbámult rajta. — Ez az ember merő vas, — ttinődék magában. — Vagy igen nagy ember, vagy kötni való gazember. Félek magam előtt is erre még határozottan nyilatkozni. A coroner hangja magához téritette. — A meghalt szerint hol maradt el annak Sampson bátyja? — Nem emlékszem már. — Ez kellemetlen. Sampsonnak nyilatkozata ez iránt némi felvilágosítást szolgálhatott volna. — Pontosan megtudná-e ön jelölni azt a helyet, ahol a meghalt Wilmottól elvált? — Nem. Ne tessék elfeledni, hogy én itt idegen vagyok a vidéken. Gyermekségem óta egyszer sem voltam itt. Wilmot Józseffel a székesegyház terén átmentem. Az egyházfi látott bennünket a szólt is velünk. Ez, a többi tanú közt állva, felkiáltott: — Igenis uram, erre tisztán emlékszem. — S aztán hova fordult ön? — A liget felé, — válaszolá Dunbar hidegen, — Midőn őt Marstonnéhoz küldtem, visszatértem a dóm felé, ahol megállapodásunk szerint találkoznunk kellett volna. — A dómnál kellett volna találkozniok? — Ott. — De miért nem a „George" szállóban? Miért éppen a dómnál akarta őt bevárni? Ha Dunbar halvány volt, ügyvéde még inkább az volt. Feszülten figyelt a válaszra, mig az esküdtek rámeredtek az elnökre, mintegy elrémülve azon, hogy a nagy Dunbar-ház főnökéhez ilyen kérdést mert intézni. IX. Az elnök látván, hogy Dunbar megvetőleg mosolygott s könnyedén, gondtalanul játszott tovább óraláncával, megismételte a kérdést: — Miért kivánta az elhunyttól, hogy önhöz a templom előtt csatlakozék? — Azért, mert tán ugy tetszett! — válaszolt Dunbar hidegen. — Mi szívélyes viszonyban álltunk egymáshoz. Eszembe jutott, hogy szeretném megnézni az egyházat s azt hittem, Wilmot elég jóikor fog vissatérni a Marston-nyaralóból, hogy az épületnek egy részét velem együtt tekintse meg. Okos fiu volt s szerettem, ha körülöttem tudhattam. — De a Marston-nyaralóhoz való ut előreláthatólag időbe került ? — Meglehet; nem ismertem a távolságot. Csak annyit parancsoltam meg neki, hogy siessen. — S ez volt mind, mi kettőjük közt történt ? — Ez volt mind; aztán visszafordultam. — S a templomnál várta őt? — Amint már az előbb is mondtam. Szünet ált be. Az elnök mélyen elgondolkozott. Aztán némilleg habozva kérdezte: — Még egy kórdóst vagyok kénytelen tenni, Dunbar ur. — Kész vagyok mindenre felelni, — válaszolt' ez egykedvűen. — Baráti viszonyban állt ön a megboldogulttal ? — Az imént mondám. Igen jól voltunk egymással. Társaságát nagyon szerettem. Modora igazi gentlemani volt. Magaviselete a legjobb nevelést árulta el. — Azt értem, hogy most, utóbb, jó barátságban voltak egymással. De ezelőtt? Dunbar mosolygott. — Harmincöt évig voltam Indiában. — Jó. De elutazása előtt nem törtónt-e önök közt valami viszálykodás, nem jött-e az áldozattal némi meghasonlásba? A bankár arcát elfutotta a harag bibora s szemöldei összehúzódtak. Önuralmát csaknem elvesztette. — Nem, — mondá határozottan. — Sohasem viszálykodtunk egymással. — Nem is volt önök közt erre valami ok? — Ezt a kérdést nem értem. Azt mondtam éppen, hogy sohasem civódtunk. — Ez meglehet. De ö ek belsejében lehetett valami titkos ellenségeskedés, valami elfojtott érzés, mely veszélyesebb a nyilt haragnál. Érzett ön ilyesmit? Létezett ilyen indulat? — Az én részemről nem. — De a halott részéről nemde volt? Dunbar mély lélekzetet vett. — Igen, Wilmot mielőtt Indiába utaztam, neheztelt reám, Southamptonban kiegyeztünk ós ón ötven font évi jövedéket ígértem neki. — Tehát mégis voltak neki ön irányában követelései? — Nem, követelésnek nem mondható, — ellenvető Dunbar dölyfösen. . Az esküdtek a bankárral rokonszenveztek s az elnök csaknem megzavarodott. Lövell ügyvéd csodálkozva tekintett reá. — Igen, — mormogta, — idegei vasból vannak. Rövid szünet után a coroner újból kérdést intézett Dunbarhoz: — Ha a megholt semminemű igényeket nem formálhatott ön iránt, miért az évi járadék? — Rég elmúlt idők kedvéért. Wilmot József kedvenc cselédem volt. Együtt fiataloskodtunk. Ő, ugy hiszem, a legőszintébben ragaszkodott hozzám egy ideig s én mindig is szerettem őt. — Meddig volt ön a megholttal a ligetben? — Legföljebb tiz percig. — S azt a helyet, ahol elvált töle, nem bírná ön megjelölni? — Nem könnyen. De talán ráakadnék, ha ott volnék. — Az egyháztér elhagyása ós Wilmot nélkül való visszatérése közt körülbelül mennyi idő folyt le? — Talán egy fél óra. — Több nem? — Nem gondolnám, hogy több lett volna. — Köszönöm, Dunbar ur, egyelőre ennyi elég. A bankár ismét elfoglalta helyét. Figyelmesen szemlélő ügyvéde észrevette, hogy az óralánccal játszadozó keze kissé remegett. Most az egyházfikihallgatása következett, aki félénk hangon beszélte el a történteket. — Mennyi idő telt el Dunbar ur visszatértéig ? — kérdezte az elnök. Az öreg fejét vakarta s kétkedve tekintett Dunbarra; ez azonban, mintha észre sem vette volna, nyugodtan tekintett maga elé. — Nem mondhatok bizonyosat, mennyi idő telt bele, uram. Mert lássa, öreg vagyok már a emlékező tehetségem sem a legjobb. Ugy hiszem, Dunbar ur egy órahoszáig volt oda. Az ügvéd összerezzent, mig Dunbar bámulva tekintett fel az egyházfira. Az esküdtek is a bankár felé fordultak. — Nem azt akarjuk tudni, hogy mit hisz ön ! Nekünk bizonyosat mondjon. — De nem vagyok egészen bizonyos, urán:. — De ugy körülbelül? — Körülbelül? . . . Igenis uram. Körűibe! megmondhatom az időt, mert lássa uram, hc az urak arra haladtak, egy negyedet üti négyre. Erre emlékszem. S midőn Dunbar visszatért, éppen theázni akartam menni, c pedig rendesen öt után szokott tórténni. 'folytatása követkeiik.)