Délmagyarország, 1910. május (1. évfolyam, 1-7. szám)
1910-05-29 / 6. szám
1 v, evToiyarn c, szarn »osnnrop, nicqus KV "*<! szerkesztőség és Kiadóhivatal Szeged, KoTona-otca 15. t SZEGEDIEN: esés? évre . R 24'— félévre . . . R 12 — negyedévre. R 6'— egy hónapra R 2'— Efiyes szám ára 10 fillér ~*r ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉRBN: egész évre . R 28— félévre . . . R 14 — «egyédévre. R V— egy hónapra R 2'40 Egyes sióm ára 10 fillér TELEFON-SZÁM \ Szerkesztőség 835 •• Kiadóhivatal 836 Interurbán 835 VjJMint egy fenséges és megrázó aritik sorstragédia hősén, ugy telt be rajta a végzet. Alig két hete csak, hogy egy nemzet mámoros ujjongása között hajoltak meg előtte a zászlók, szállt felé minden hódolat, minden dicsőség, amelyet élete nagyszerű munkájával learatott s mára lecsapott reá a rettenetes Ananké, csodás agya nem szövi többé az édes meséket, nagy szive, a mindent megérző, a mindent befogadó, nem dobban többet, a remek gépezet működése megszűnt; — Mikszáth Kálmán meghalt. Egy nagy iró a mindenség legnagyobb hősének nevezi az embert, mert elméjében a halál rettenetes gondolatával, élni tud. S mi, emberek, mindnyájan tudjuk, hogy sorsunk az elmúlás, hogy életünk pályája bármily merész Ívben, röppen a magasba, végül odavezet ahoz a kicsiny, sötét gödörhöz, amelybe belehull minden dicsőség, amelynek keskeny partján minden csillogás, a zseni szines pompájú fénye, a világot megváltó gondolat lobogása, mind beolvad a gyász tompa feketeségébe, elmúlik, megsemmisül örökre. De ha ezt tudjuk is, az ilyen halál, mint a Mikszáthé, megráz, tiltakozó daccal, lázadozó keserűséggel tölt el bennünket. Hogyan? Hát Neki is ugy kell elpusztulnia, mint egy akárkinek, hirteIrta Mikszáth Kálmán. Nemcsak a tengeren történnek hajmeresztő rémesemények. Az isten tengert csinál akis falusi kenderáztatóból is, ha neki ugy tetszik. Nemcsak az ősmesékben vannak soha \;éget nem érő erdőségek ... Nemcsak a lidércfény csalogatja be gyilkos ingoványba a hiszékenyt, hanem ha az isten mondia a fűszálnak: „Ölj!" — háta fűszálból is hóhér lesz. Hogy most ősz elején hazavittem falura a permekeimet, hát persze, a legelső kérdés lett, hogy hol van a Marci. Micsoda dolog az, ho?y nincs itt a Marci. Máskor mindig eleibünk jött, átvenni az ő csodálatos állatamit a fiaim hoztak neki: háromlábú jovat, fejetlen báránykát, de amelyik mégis tud mekegni, egyszarvú tehénkét, egyszóval 8 törött játékokat, amikre már ők ráuntak, öe a Marci még mindig, tudott nekik örülni. 4 bizony most iá itt van a nagy csomag, szépen összekötve spárgával, de a Marci nincs itt. — No, ugyan hol van már az a rossz Marci ? • ^ nagymama el se meri mondani hirtefél> hogy megríkatja a kis unokáit és "safc annyit felel: kiment a Marcika messzire, ki i lassan-lassan, apródonként vallogatja 1 h°gy milyen messzire ment a Marci. len, alkotó ereje pompázó teljességében, diadalai ormán, megbotolva a buta, kiszámithatlan, elhárithatlan véletlen egy kavicsába? Egy váratlan, alattomos semmi betegség kell, hogy elnémitsa számunkra azt az ajkat, amelynek még annyi édes, fölviditó és megvigasztaló meséje lett volna számunkra, egy ily gyorsan jött, senkitől sem sejtett rohama az orv halálnak tépje le húrjait az arany hárfának, amelynek zengésére még oly sokáig hallgathattunk volna? Hát oly bőségben vannak ennek a nemzetnek a nagy bárdjai, hogy épen őt kellett elveszítenünk ? Olyan sok hatalmas oszlopon nyugszik a. magyar kultura, hogy épen legragyogóbb márványpillérét kellett legbüszkébb ejjcjében, legmegingathatlanabbnak látszó épségében kidönteni ? Keserű, lázongásra ingerlő kérdések ezek, de nincs értük kivel perbe szállni. Bele kell törődnünk. A haragos ég leküldte villámát a magyar erdőre s a legmagasabbra felszökkent, legjobban kiemelkedő, a legkevélyebb csernek kellett kidőlnie. Mikszáth Kálmán a legnagyobb, legnemzetibb, legmagyarabb iró, akinek irodalmunk nemzeti tartalomban legdúsabb, művészi formában legtökéletesebb termését köszönheti, akinek negyvenéves iró-jubileumát, ujjongó lelkesedés, minden magyar ember ünneplő érzésének feléje szállása mellett, most ültük meg, meghalt. Gyönyörű táblabiró-alakja eltűnik a klubból, a folyosóról, évtizedes asztalHát biz az ugy történt, hogy Marci szülei krumplit kapáltak a nyár elején, mert a krumpli, ez a jó, tápláló dajka is megkívánja a magáét, hogy a pihenő vánkosát megfordítsák, megigazgassák, nem állja ki őszig egy vacokban. A szülők kapáltak, a kis négy éves Marcika pedig ott üldögélt a barázdán, ahol a korsó volt a vizzel meg a szeredás, meg az ángyomasszony pólyás lánykája, akit az anyja egyszer-másszor előjött megszoptatni, minduntalan szivére kötvén a Marcinak: — Csak te vigyázz fiacskám a lányomra, bizony neked adom feleségül, ha megnő. Hát a Marci vigyázott is, dünnyögött a gyereknek, mulattatta, az nevetett és elaludt. Marci most már unta magát, de nem sokáig. A búzaföldön, a rengő kalászok erejéből valami szép, piros dolog nevetett rá, incselkedett vele, hívogatta, mintha mondaná: — Gyere csak Marci, gyere csak 1 A Marci felkelt és közelebb ment a kalászerdőhöz, csak épen a Nagy Jánosék keskeny lucernásán kellett átmennie, azontúl már a rozsok kezdődtek. Közelebbről még jobban nevetett rá az a piros valami. Ugyan mi lehetett az? Hip-hop, a macska fél, nem a Marci. Belépett a rozsok közé. A rozsok magasan értek a feje fölé, de a piros valamit egyre látta elővillanni az ezer meg ezer kalászszár vékony szálai közül. Nem volt nagyon messze. Most mindjárt odaér, leszakítja. A kalászok suhogtak, hullámzottak, mintha társaságából, amelyeket ugy megnemesitett, szinnel, relieffel látott el. Akik ismerték, nem hallják többé pompás anekdótáit, nem gyönyörködhetnek furcsa, palócos kiejtésének bűbájos muzsikájában. A folyóiratokból, újságokból, amelyekbe dolgozott, hiányozni fog a neve. Meghalt egy ember: s a magyar irodalomnak kitört legtündöklőbb ékessége, a magyar kultura egy ki nem heverhető, pótolhatatlan veszteség súlya, alatt roskadozik. Mert hogy mije volt Mikszáth a magyarságnak, azt csak most, amikor már nincs többé, fogjuk igazán megtudni. Az egyetlen, az igazi, a nagy Mesemondó, aki köré odagyültünk mindnyájan, hogy igyunk meséinek mámorító italából, amelyet oly elragadó bőséggel, oly páratlan üde frisseségben ontott elénk. A nagy, az utolérhetlen irásmüvész, aki oly könnyűséggel, oly tökéletességgel formálta a gyönyörű magyar szót, akinek müveiben oly páratlan csiszoltságban, mint a száztörésü nemes drágakő tündöklött. Az európai iró, akinek munkáit egyforma gyönyörűséggel, az igaz művészi szép iránt érzett egyenlő lelkesedéssel olvasta minden kulturember. S végül a nagy magyar művész, aki nem vólt etnográfus, aki nem adta ki magát soha a görögtüzes hazafiságnak s akinél nemzetibb mégsem volt soha senki, akinek Írásából a Tisza vizének csobogását, az Alföld akácainak zizegését és Nógrád erdeinek zsongását hallottuk. futnának előtte, de azért csak mégis odaért s szájtátva összecsapta a kezeit. Ni-ni, hisz ez egy piros harang . . . Istenem, de szép. Valóban olyan volt, mint egy csengetyü, aminővel a minisztránsgyerekek szoktak csengetni vasárnap a misénél a tisztelendő urnák. Csakhogy még sokkal szebb volt, mert azoké csak rézből van, mint a minisztránsgyerekek inge. Mindig ugy irigyelte ezeket a minisztránsokat: de nem tudta, mi miatt? A piros ingük miatt-e, vagy a csengetyiiért ? Most aztán neki is megvan a csengetyüje. Letépte, nézegette, meglóbázta, de nem csengett. Még egyszer meglóbázta és mégse csengett. A pipacsnak nincsen nyelve. De minek is volna, hiszen nincsen hangja. Marcika elszomorodott, hogy a kis harang nem szól, el van rontva. Bizonyosan kivette valaki a nyelvét szegény piros harangnak. De rá sem ért busulni, mert már ott kandikált ki a távolból, beljebb, rézsut jobbra egy másik ilyen piros harang. A szél mozgatta hajladozó szárán egy kicsikét s ugy rémlett Marcinak, hogy cseng-bong valami a levegőben. Nosza utána . . . Ment, nem is gondolva semmi egyébre. Nem unta magát egy percig sem, mert minden olyan érdekes volt, mulattató. A toklászos, tüskés kalászokba szépen elvegyítve kék bojtok nyíltak, épen olyak, mint aminők a biró uram makrapipájáról lógnak le. Lent a földön minden/