Délmagyarország, 1910. május (1. évfolyam, 1-7. szám)

1910-05-26 / 4. szám

1910 május 26 D É L M AGYA RQ RSZ AG 17 G MILLIOMOS BŰNTÁRSA. - BŰFiÜGYI REGE NY, 4 Szegény kis Laurám, — monda mn-vá-ban. __ Vájjon fog-e örülni, hogy viszontiá ;:rU ? Még nagyon kis gyermok volt, hogy Indiái < hagyta s föl nem tehető, hogy rám emlékezik. Pe reménylem, hogy örülni fog; reményiem. Az órát ismét bezárta s tárcájából egy levelet vett ki, amely Laura leánya kezétől eredt. A levél igen hosszú volt s Dunbar még olvasott mikor Wilmot József a szobába lépett. A'levelet zsebébe rejtve, Dunbar hanyag előkelőséggel pillantott fel. Nos, eljárt mindenben? __ El, uram. A podgyász már elindult. József még nem vette le kalapját. Kétkedve járt néhányszor föl-alá a szobában, mint valaki, aki valamit tenni szándékozik s lázas türelmetlenséggel keresi a kivitel formáját. De Dunbar nem is figyelt reá. Rezében az újsággal, az első kérdés után fel sem pillantott, többé. Megszokta, hogy szolgáljanak neki s azokra, akik körülötte forgolódnak, ugy tekintett, mint rabszolgákra. Wilmot hirtelen megállva előtte megszólalt. — Az előtt kii étemet tudó kolt a ön, Dunbar ur. A bankár gőgösen tekintett reá. — Tettem ezt? Oh csakugyan emlékezem s ön azt mondta, hogy az üzletből jön. £ióg. — Bocsánat, uram, de nem egészen elég. Csalatkozik. Nem azt mondtam, hogy az üzletből jövök. Sőt inkább azt, hogy másnak vagyok a helyettese, aki meg volt bízva, hogy fogadja önt. — Igazán? Különben egyre megy. Ön igen kellemes embernek látszik s kétségkívül épen olyan jó szolgálatokat fog nekem tenni, mint az eredeti. Előzékenység volt Balderby ur részéről, hogy el|ogadásomra küldötte, — fölötte nagy előzékenység, mondhatom. Ezzel visszahanyatlott székében s félig becsukott szemmel, közönyösen nézte kísérőjét, aki erre levette kalapját. — Talán nem nézett meg eléggé jól; nemde, Dunbar ur? — Nem néztem meg eléggé jól? — kiáltá a bankár. — Hogy érti ezt ?. — Jól nézzen szemem közé és mondja meg, hogy lel-e föl arcomon valamit, ami a múltra emlékezteti önt? Dumbar felugrott helyéről. Ez egyszer jól kinyitotta szemét s az előtte levő szép arcra meredt. Oly szép volt, mint a magáé s csaknem olyan előkelő. Mert a természet csodálatosan szeszélyes s a milliomos és a gonosztevő között igen csekély külömbséget tett. — Láttam önt már valaha? — kérdezte. — Talán Indiában? — Nem, Dunbar ur. Indiában nem. Ön ezt épen olyan jól tudja, mint én. Nyúljon csak jól vissza emlékébe . . . vissza azon ideig, midőn Indiába volt utazandó. — S aztán? — Emlékszik ön arra, hogy a Derby futtatáson sok pénzt vesztett el, hogy kétségbeesésében pisztolyaihoz kapott? Emlékszik ön arra, hogy egy fiúhoz, ki önt szolgálta, aki ugy szerette, mint testvérét, — hogy egy szegény, nehéz kezemunkája után élő özvegyasszony fiához, esedezve fordult ön segélyért? Hogy e fiúnak ügyességét, melylyel idegen kéziratokat utánzott, alkalmazta, hogy önnek a hitelezőit elnémítsa? . . . Emlékszik ön minderre? Igen, kétségen kívül — a választ arcából olvasom — Sn emlékszik Wilmot Józsefre! Szemét merően rászögezte a másikra. Tekintetének sajátságos kifejezése volt. Éhesen, mohón nézett rá, mintha régi ellenségének csak a látása is enyhítené némileg boszuszomját. — Ráismerek, — mondá Dunbar lassan, miközben halálos sápadtság boi'itota el arcát s nemes homlokán hideg veríték gyöngyözött. — Ráismerek, s higyje meg, őszintén bánom a multat. Most, hogy független és a magam ura vagyok, jóvá tehetem hibámat, amelyet minden oldalról szorongatva, elkövettem. Bízza rám, barátom, majd én kártalanítom a múltért. —• A múltért kártalanítani! — kiáltá Wilnjot. — Csinálhat-e engem becsületes emberré? .< isszaszerezheti-e nekem társadalmi állásomat? Leveheti-e rólam a gazember bélyegét, amelyet ramsütött s visszahelyezhet-e arra a pontra, a «ól, ha ön nincs — állanék ma ? Vísszaadhatja-e Bekem életemnek megsemmisült harmincöt ®vét ? Meggyógyithatja-e anyámnak megszakadt Sílvét s feltámaszthatja-e a holtakat? Adhat-e ön nekem édes visszaemlékezést, békés gondolkozásmódot s isten irgalmában való hitet? Ön semmit sem adhat s — mindenemet elrabolta. — Barátom Wilmot, — mondá, egy csöppet sem ijedvén meg néhai bűntársának hevességén. — Mindez csak aféle érzékeny szószaporítás. Az természetes, hogy a multat nem adhatom vissza önnek. Ez az öné s öntől függött azt kedve szerint berendezni. Ha ön megromlott, mi jogon lobbantja az én szememre bűneinek következéseit? Kérem ne beszéljen nekem megszakadt szivekről, meghasonlott kedélyről s több eféle lágy-meleg portékáról. A történetet nem lehet megmásítani s így én sem tudóin megváltógtftíni. po adhatok önnek azt, a miért a legtöbb ember szívesen becseréli a multat, jelent és jövőt . . . adok önnek — pénzt ! — Mennyit ? — Kérdezte Wilmot alig elfojtható hevességgel. — Hm, halijuk hát, vén fickó. Mennyivel érné be? — Ezt ön határozza mög. — Legyen. Azt hiszom, legjobban fogja on szeretni, ha egy kis jövedelmet vetek ki számára, mely ameddig él, bókét biztositana önnek a világban. Mondjuk hát évenkint ötven fontot. — Évenkint ötven fontot, — ismétlő Wilmot vonagló ajakkal. Majd teljes önuralmát visszanyerve, nyugodtan folyta Ita: Ötven font évenkint — ez hetenkint nem egészen egy font. — Uxy van. — Elfogadom ajánlatát, Dunbar ur. Hetenkint egy font .... Ebből megélhetek, mint egy napszámos, oki valamelyik gyárban dolgozik. Mindennapi kenyerem biztosítva van. Visszamehetek ujből Wandswortiiba., ahol a börtönből való megszökésem után mintegy húsz évig éltem James Wentworth név alatt Margit leányommal. Mert van egy leányom, igen szép leányom, aki körülbelül egykorú az önével s mivel természetesen jövedelmemben osztozik, neki is annyi oka lesz, mint nekem, áldani önnek a nagylelkűségét. — Tehát áll az alku? — kérdezto Dunbar. — Pompás alku 1 Önnek birtokai vannak Warwick- és Yorkshireben, háza Portlandban, Piacéban s tömérdek pénze. Ön persze semmit sem nélkülözhet ebből a vagyonból. Én, hála nagylelkűségének s kárpótlásul szégyenemért, nyomoromért, nélkülözéseimért s azért, hogy életemet kockáztattam s becsületemet elvesztettem: én, éltem végéig hetenkint egy font sterlinget kapót ...... Köszönet, ezer köszönet érte, Dunbar ur. Ön, ugy veszem eszre, meg az, aki volt. Ugyanaz a jó.ur, kit gyermekkoromban szerettem .... Én elfogadom nagylelkűségét ! Fölkacagott. De a nevetés nem jött szivből. Dunbar azonban nem nyugtalankodott ilyen csekélység miatt, mint amilyen egykori szolgájának a nevetése. Mintha valami apró csinytevésről lett volna csak szó, nyugodtan mondá: — Miután tehát a vitézkedéseket és szavalatokat befejeztük, ne essék nehezére, részemre megrendelni a reggelit. VI. Wilmot engedelmeskedett egykori gazdájának s igen finom reggelit rendelt, mely pompásan volt elkészítve. Maga a lakás is olyan volt, hogy bőséges kárpótlást nyújtott a hosszú tengeri utért. Dunbar a történtek dacára leereszkedett egykori szolgájához és meghívta asztalához. De ez, bármennyire is kínálta, alig nyúlt a pompás ételhez és italhoz. Ehelyett elmerengve s szórakozottan bámult maga mellé s mintegy öntudatlanul morzsolgatta a kenyér belét. A bankár bevégezvén reggelijét, az ablakhoz lépett és mintegy tíz percig azzal mulatott, hogy a népes utcán föl-alá nyüzsgő embertömeget nézze. Mikor visszafordult, barátságosan szólt egykori szolgájához: — Igya ki a borát, Wilmot és ne üljön ott, mint valami tőkepénzes, aki rosszul spekulált. Hazatértemben vidám arcokat akarok látni; borúsokban úgyis volt elég részem. Aztán meg ne nézzen olyan mogorván maga elé, mintha gyilkosságot követett volna el, vagy olyat szándékozna tenni 1 Wilmot mosolyogni igyekezett, A hangja az előbbi gúnyos volt. — Hiszen van is nekem okom olyan vidám arcot csinálni, nemde ? Olyan szép jövő áll előttem s oly kellemesek emlékeim! Ha feledni bírnék, ha vissza nem emlékezném arra, amit ellenem vétkezett, más ember válik belőlem ; de nem bírtam feledni. Minden nap, minden órában üldözött ama végzetes esemény s mais oly élénken emlékezem rá, mint akkor. József mindezt szinte önkénytelenül mondotta; inkább fenszóval való gondolkozás volt ez, mint a Dunbar ellen intézett szemrehányás. Nem is nézett rá, állását meg sem változtatta. Feje még mindig tenyerében nyugodott, szeme még folyvást a földre tapadt. Dunbar újból nézni kezdte az utczai tolongást. Mikor Wilmot elhallgatott, boszus nyugtalansággal fordult feléje. — Hallja maga, Wilmot, ha a szent gundolfuteai iroda azért küldte önt elém, hogy untasson és sértegessen, ugy igazán nagy szerencsével lelte meg hódolata kifejezésének formáját uj főnöke iránt. Ha pedig ön a saját maga nevében jött, hogy rám riasszon vagy pénzt csikarjon ki tőlem: ugy nagyot tévedt édesem. Figyelmeztetem önt erre. Ki előnyöket vár tőlem, iparkodjék kellemesnek lenni. Gazdag ember vagyok s meg tudom ju mázni a:|6kat, akik kedvem szerint cselekednek. De scáídnek a iöíd hátán ne jusson eszébe fárasztani * gyötörni engem, legkevésbbé pedig- önnek. Válsa* hat. Ka szolgálni kivan ön nekem, ugy megmaradhat nálam. Ha nem : ugy jobban cselekszik, ha mentől előbb elhagyja ezt a szobái, hogy ue érje önt az a megaláztatás, hogy a pincéreik által vettetem ki. E szavaknál Wilmot ismét feltekint ít* Halvány volt, összeszorított ajkai vonaj. ¡ottak s szemeiben sajátságos tűz gyúlt ki. űe azért nyugodtan mondá: — Én szegény bolond, én ostoba bolond, ki azt hivérn, hőgy e régi történet nemileg meg fogja önt indítani. Legyen nyugodt*,' nem fogom ismételni sértegetéseimet. Készo 11 állok, hogy mindenben, amit kíván, szolgálatára legyek önnek. — Ugy hát szerezze meg valahonnan a börzelapot s adja ide a vonatok menetrendjét. Nem akarom az egész napot Southamptouban eltölteni. József csöngetett, a börze-lapot elhozták s Dunbar nemsokára egészen elmerült abba. Később megszólalt, a vasúti menetrendet forgatva kezében : — Esti tíz óra előtt nem megy vonat s én nem szeretem a tehervonatot. Mitévő legyek addig ? Majd hirtelen azt kérdezte : — Mennyire van ide Winchester? — Ha jól tudom, mintegy tíz mértföldnyire. — Tíz mértíöld! Jó, most már tudom, mihez fogjak. Winchester szomszédságában van egy régi barátom, kedves iskolatársam, akinek Hampshirban igen szép fekvésű nyaralója volt. Adjon parancsot, hogy azonnal rendeljenek bér. kocsit. Öreg Marston Mihályomat akarom meglátogatni. Aztán a „George" vendéglőben ebédelünk s este Londonba utazunk. Fél órával később már elhagyták Soutkamptont. A nyitott hintóban ott volt a bankár uti táskája, uti öltözete s levélszelencéje. Igy> együtt látva' őket, miután mindketten egyforma választékossággal öltözve s meglehetősen hasonló magaviseletűek voltak: a kettő közötti viszonyt kitalálni s megmondani — voltakép ki az ur és ki a szolga? — felette nehéz lett volna. Annál is inkább, mert az uton nagyon összebarátkoztak. Négy óra tájban a winchesteri „George" szálloda kapualjába hajtattak és a málhát szobájukba vitték és miután nyolc órára pompás ebédet rendeltek meg a számukra, mint két régi jó barát: egymásba fűzött karral hagyták el a vendéglőt. Egy kő-oszlopsor árnyékát választották a aztán a főtéren át a székesegyház felé fordultak, mely ódon szabású udvaroktól s árnyas helyektől volt körülvéve. A templom mögött széles mezőség terült el a halmok tövéig, melyen egy folyócska kígyózott keresztül, itt-ott üde kőrisfáknak félhomályából bukkanva elő, hogy aztán, irányt változtatva, mint a legcsevegőbb patak, mely valaha fényes kavicsok fölött szőkéit tova, a kék tenger felé siessen. A templom falától koronázott sötétes pontok egyikén a jövevények megállapodtak, hogy Marston Mihály után tudakozódjanak. Itt tudták meg, hogy Marston már tíz év előtt halt meg s özvegye, egy öreg hölgy, egyedül él a nyaralóban. Ezekkel a tudósításokkal a vén egyházíl szolgált nekik, aki a közelükben andalgott s némán folytatták utjokat, amoda a székesegyházon tul fekvő árnyas liget felé. A vén ember, kivel szóba ereszkedett, utána kiáltott a távozóknak: — Az urak tán a templom belsejét óhajtanák szemügyre venni? Megérdemli a fáradságot! De meg sem köszönték ajánlatát. A két férfi vagy nem hallotta őt, vagy nem akartak felelni. — A kereszt felé fogunk sétálni, hogy étvágyra tegyünk szert, — mondá Dunbar kísérőjéhez. Ezzel egy mellékösvénynek fordultak, mely a mohos falak mellott, zöld réteken át az erdőcske felé vezetett. Itt derűs béke honolt. A kis patak tovább csavarodott. A vándorlók talpai puha fűben s érintetlen mohán haladtak odább. (Folytatása következik.)