Déli Hírlap, 1991. december (23. évfolyam, 280-301. szám)

1991-12-06 / 284. szám

* A díjzsűri tegnap volt (Szabin felvétele) A Miskolci Galéria összes termei ben Országos grafikai biennále Módszere nem a szigor, a példa volt Polífi l«r úr «yM Szombaton nyílik meg a Miskolci Galériában az or­szágos grafikai biennále. A galéria összes termeiben az immár 16. alkalommal meg­rendezett biennáléra be­küldött anyagból a zsűri ál­tal jóváhagyott művek lát­hatók. Az ország különböző ré­szeiben lakó és alkotó mű­vészek közül 123 grafikus 216 alkotása kerül a tárlat- látogató közönség elé. A ki­állítást Esterházy Péter író nyitja meg,, a díjakat . Csa­ba Tamás, Miskolc város polgármestere adja át. Az adományozók jóvoltá­ból az idén 17 díj lesz. A nagydíjat Miskolc Megyei ' Jogú Város önkormányza­ta alapította. A Művelődé­a Lektorátus, a Képcsar­nok, a váci Orzságos Grafi­kai műhely, a Fiatal Kép­zőművészek Stúdiója, vala­mint a helybeli Interplán és a Missionart Kft.-k dí­jait vehetik át. A hagyományoknak meg­felelően gyűjteményes anya­gával szerepel a 15-ik bi­ennále nagy díjasa, Pásztor Gábor, akinek alkotásait a Kossuth utcai Mini Galé­riában állítják ki. Ugyan­csak a hagyományokhoz híven mosit is bemutatkoz­nak Külföldi alkotók is. Az '•idén’sí; Romániában élő gra­fikusok megközelítőleg 40 alkotása látható a Szentpá- teri kapuban lévő József Attila Könyvtár kiállítóhe­lyiségében. 4 torinói lepel alapján Jézus valósághű szobra? Első hallásra meghökken­tőnek hangzik, de igaz: Pauer Gyula szobrász a to­rinói lepel anyagában talál­ható nyomok, kirajzolódások alaki és anyagi elemek alapján bronzból teremtett egy olyan Jézus-szobrot, amely élőben ilyen formát is mutathatott volna a szem­lélőnek. A torinói halotti lepelként ismert temetési kendőt 1578 óta őrzik, „a 436X110 cm méretű lenvásznon egy meg­kínzott és keresztrefeszítés- sel kivégzett férfi mezítelen testének első- és hátsó olda­li, lenyomatszerű, de opti­kailag negatív képe látható" — áll Víz László nálunk eddig tíz kiadást megért munkájában. A lepel kétdi­menziós képet tár elénk, innen lép tovább, hogy a szobor sok-sok közbeiktatott jelentéssel, jelentésváltozás­sal kialakítsa bennünk azt az élményt, mely szerint a sírban holtan fekvő férfi- test megnyúlt, nyugalmi ál­lapotában ilyen formahal­maz is lehetett. A művész nem hagyja el a lenvászon valóságát. Az most is ta­karja a testet, rejtve, ki- vallva a harmóniát. A művet a művész és Budapest a Vatikánnak ado­mányozta, de még hetekig látható az Ecciesiaban, a Ferenciek terén lévő bolt­ban. Nehéz jó látószögből felfogni a hatást. Viszonyla­gos körüljárás után érezzük, hogy a bronz a lepelről le­másolt foltokkal együtt mi­lyen eleven jelenség. Hstsk óta tfpródok a fal­adat «lőtt, hogy (osztálytársa­im szolid unszolására, nyomá­sára), szép cikket írjak a „leg­jobb osztályfőnökről”, Polányi Imre tanár úrról. Nem tudom rutinfeladatnak tekinteni, s nem csupán a tisztelet miatt. 1953-tól 57-ig volt az osztály- főnökünk a Földes Ferenc Gimnáziumban, s ezek az évek bizony nem aranybetükkel je­gyeztettek be a magyar törté­nelem könyvébe. Immár három évtized tá­volából (s ma már úgy is, mint kolléga) idézem föl azokat az éveket. Az (egyik) érettségi találkozónkon hety­kén bevallottam, hogy én biz’ nem szerettem abba az iskolába járni. Derék osz­tálytársaim (ma már főor­vosok, főmérnökök, pocakos családapák, nagyapák) meg­rökönyödtek és tiltakoztak. Hogy mondhatok ilyent! Hisz akkor voltunk fiatalok! De hiszen éppen azért volt szörnyű, amit átéltünk — védekeztem. Polányi tanár úr, az osztályfőnököm vi­szont gratulált, és megkö­szönte az őszinteségemet. Nos, azt hiszem, ezért (is) tisztelem és szeretem, sze­retjük. Mert hiszen ezt az őszinteségre való törekvést is tőle tanultam a latin, orosz és osztályfőnöki órá­kon. Aki megélte azokat az éveket, az tudja, miről be­szélek ... Felidéződnek pél­dául a hétfő reggeli saitó- órák, amikor vaiameivik ügyeletes tanár felolvasott a Szabad Népből, s kommen­tálta az algériai háborút, a Párt valamely bölcs dönté­sét. Mindezt fegyelmezetten, vigyázzban kellett végighall­gatnunk, ezer tüzes csikó, kamasz bezsúfolva a nagy­terembe. Még ma is nehe­zen tudom leküzdeni az un­doromat, dühömet, ha rá­gondolok Polányi tanár úr persze mindezt tudta érez­te. de beszélni nem lehetett erről (sem). . Mégis ^faláfiülf (négy év nagy idő!) egy hallgatólagos cinkosság, a metakommunikáció nyelvén egvfajta összekacsintás: vi­seljétek el (ezt is) fiúk, mert nem ez a fontos, lesz másképpen is. Hanem mi a fontos? Természetesen a la­tin deklinációk, konjugációk, Horatius, Livius, Tacitus, Vergilius, az a morál és tartás, nemesség, amire a klasszikusok tanítanak. Hogy nem a körülmények hatá­rozzák meg az embert, ha­nem az ember alakítja a körülményeket, illetve azt a belső magot, a belső várat soha ijem szabad föladni. Az orosszal már nem vol­tunk ilyen szerencsések — generációm tíz év alatt se tanult meg oroszul, de én még ma is tudok néhány sort Puskintól, Lermontovtól. Most, hogy ezeket a soro­kat írom (mögöttem 15 év a pedagóguspályán) döbbenek rá, hogy milyen nehéz is le­hetett ez akkor tanárként. A Földes (s elődje a Fráter) mindenkor „elit” iskola volt. Ezt az elitséget — amely teljesítményen alapult! — kellett elfogadtatni, erősíte­ni a kamaszokban egy olyan világban, amely az „egyen­lőséget” hirdette, azaz össze­mosta a minőségeket, Polá­nyi tanár úr osztályai min­dig is elitek voltak. Az utá­nunk jövő iskolatársakkal beszélgetve tudatosodott e? bennem. Mi volt a titka, mivel érte el? Epizódok idé­ződnek föl. Szépek is, baná­lisak is. Amikor például ha­zaküldte az osztálytársunkat (ma orvos valahol) tapinta­tosan, hogy csak "j értse, mosakodjon meg, mert pisz­kos volt a körme. Életve­szélyes lehetett kimondani, de Polányi tanár úr tudato­san „úriembereket” akart nevelni belőlünk. Szelíden, türelemmel megtanított vi­selkedni minket. Néhai Koch János tanár úr szokta volt mondani, hogy „a si­nus tételt elfelejtitek, de megtanultok dolgozni és gondolkodni”. Igaza lett. Il­letve — utólag — nagyon nehéz megmondani, hogy mit és kitől tanultunk éle­tünk során. Polányi tanár úr „módszere” nem a szigor volt, hanem a példa. Min­dig nett, elegáns és mosoly­gós. mégis komolv és fe­gyelmezett tartás. Nem vol­tam jó tanuló, jó tanítvány. Mégis az ő pályáját válasz­tottam, mert a példa, a ki­hívás csábító volt: megmé- retkeznl, továbblépni. Olyan erőtartalékot gyűjtöttünk, ami ma is segít ketyegni, élni, továbbélni. Köszönjük tanár úr, köszöntjük tanár úr! Még sok szép, munkás évet (ma is tanít), és gra­tulálunk az aranydiplomá­hoz. Horpácsi Sándor jjc Betty itt már sejti, milyen Is valójában a férje Aki eljött, nem bánta meg Tibusz, Charlie és a többiek Lányom nélkül soha si és Közoktatási Miniszté­rium egy fődíjat és há­rom technikai díjat ado­mányoz. Ezen kívül a leg­jobb művek alkoíói a Bor­sod és Nógrád megyei ön- kormányzatok, Salgótarján város polgármesteri hivata la, továbbá a Magyar Hon­védség, a Művészeti Alap, Folyóirat papír nélkül A jövő év áprilisára ter­vezik a világ első elektro­nikus folyóiratának a meg­jelentetését. A Current Cli- nical Trials (kb. „Legújabb klinikai vizsgálatoknak” le­het fordítani) című amerikai orvosi lap szerkesztői mind időben, mind terjedelemben kötetlen kiadványt tervez­nek. A szerkesztőségbe érke­ző szakcikkeket a szakmai lektorálás után, számítógép­be táplálják, és az előfizető orvos a saját számítógépén azonnal lehívhatja a leg­újabb közleményeket, képes­től, ábrástól. Az újítás lé­nyege a gyorsaság. A kuta­tóorvos azonnal megoszthatja eredményeit és tapasztalata­it szaktársaival, nem kell hó­napokig várni arra, hogy egy emberéleteket megmentő fel­ismerés, vagy eljárás végig­menjen a hagyományos lap- előállítás stációin. Archívu­mok számára azért készíte­nek belőle papírra nyomott változatot is. Tátrai Tibor A Tátrai Bánd néhány nap­pal ezelőtti koncertje jó pél­da arra, hogy akadnak még egyéni, színvonalas rockmuzsi­kát játszó zenekarok Magyar- országon. Az esemény színhe­lye a miskolci Ady Endre Mű­velődési Ház volt, ahol ez év márciusában már bemutatkoz­tak. Már a csapat összetétele garancia a minőségre, csupa patinás név sorakozik föl egymás mellé. Tátrai Tibor (Tibusz) az egyik legjobb ha­zai gitáros, jó néhány csa­patban bizonyságot adott te­hetségéről, Horváth Károly ICharlie) a Generál egykori frontembere, hosszú külföl­di szereplés után két éve is­a(e Horváth „Charlie". (Totyik Róbert felvételei) mét hazai vizeken evez. A billentyűs P álvölgyi Géza, aki az East és a ma már csak vegetáló Skorpió tagja, Kovács Tamás, a „pénzem­ber” basszusgitáron ügykö­dik, a dobos Papp Tamás és a koncert vendége Solti János, ő ritmushangszereken működött közre. Nyitószám A bulinak vé­ge, ritmusorientált bevezeté­se után a dallamok vették át a főszerepet. A színpad előtt egyetlen csápoló sem volt, mindenki a székében ülve adta át magát a zené­nek. A zenekar szerencsére nem száll be a slágerlistás dalok versenyébe (bár utób­bi lemezükről néhány dal előfordult ott is), amúgy öregurasan nyomják a ne­kik tetsző zenét. A tegnapi lányt némileg áthangszerel­ve adták elő, hiába, a vál­tozatosság gyönyörködtet. Otthon CD-n hallgatva, nem igazán derül ki, hogy mi­lyen óriási töltésekkel ren­delkeznek a dalok, az élő előadás — a koncert — az igazi közege ennek a mu­zsikának. Fergeteges ritmusarzenált hallhattunk, főleg amikor Charlie is bekapcsolódott a másik két ütős mellé egy kis kongázással. A közönség létszáma nem volt túl nagy (talán százötven-kétszázán lehettünk), mégis örömmel nyugtáztam, hogy ennyien összegyűltünk. Aki eljött, aligha bánta meg, ez kitűnt a lelkesedésből és a tapsok­ból. Minden dalban volt égj kis jutalomjáték, szó sem lehetett öncélú magamuto- gatásról, hiszen a hallgató­ság is élvezte a dolgot. Ti­busz lehet, hogy nem alkal­mazza a legújabb technikai trükköket, de gitárjátéka a leglélekkeltelibb magyar vi­szonylatban. A társaság örömmel nyug tázta a sikert — ennek több­ször hangot Is adtak —, ráadásként a koncert első felében már elhangzott A küszöbön túl-t, játszották. Ezt újabb meghajlás és taps követte. Tibusz látta, hogy nincs menekvés, belekezdeti egy blues-ba, amit aztán együtt folytattak ... Hímer Bertalan Mi a jó házasság titka? Ahány ember, annyiféle véle­mény, de ezt a filmet végig­nézve biztosak lehetünk abban, hogy a bukmékerek a legki­sebb esélyt adnák annak a megoldásnak, hogy valaki egy iráni férfival kössön házassá­got. Filmünk hősnője sem nézte át a fogadási téteket, sőt a Hajnali (Déli) Hírla­pot sem forgatta kellő in­tenzitással, így kimondta azt a végzetes szót, hogy igen. Persze, mondhatják most sokan, ezt mások is megtették mégsem vettek róla méretet a koporsógyár­tók. Tény, hogy a házasság nem mindig életveszélyes vállalkozás, de ne becsüljük alá. Itt van például 3etty, aki láthatóan boldogan él az arab férjével Moodyval, és kislányával Mahtobbal. Ám a nyolcvanas évek Kö­zepén jött Khomeini és az iszlám vallási fanatizmus, de mint tudjuk a világpo­litika mindig a kisembe­rek életét kuszálja össze, ez alól ők sem kivételek. A férfi* honvagy fogja el, és felesége tiltakozása ellenére felpakolja az egész pere- puttvot a legközelebbi te- heráni gépre. Betty rögtön ízelítőt kap az iszlám nő nyomorító szokásaiból, né­hány hajtincs miatt, amely a csadorja alól kandikált ki, kis híján agyonlövik. Az addigi mintaférj a rokon­ság lelkes támogatásával intenzív asszonysanyarga­tásba kezd, amely időn­ként, csak a hecc kedvéért testi fenyítésben is test’et ölt. Az állatbarátok való­színűleg összeborzadnak majd a jelenetek láttán, hi­szen ember a kutyájával nem bánna így. A film egyik legnagyobb erénye, hogy kitűnően ér­zékelteti azt a különbséget, ami a két kultúra között van. A rideg, primitívnek tűnő szokások, törvények, a bigott vallásosság, az ért­hetetlen ruházkodási meg­kötések mind-mind idege­nek az európai emberek számára. Ráadásul Betty- nek. mint amerikainak kü­lön megvetést is el kell vi­selnie az Ayatollah vezette Iránban. Sally Field nagy­szerű alakítást nyújt, derz nála szinte kötelességszerű, hiszen korábban már Két­szer elnyerte a Legjobb Színésznő Oscar-díiát. A családi drámának in­duló film az idő előreha­ladtával lassan egy fojtott várakozással teli akciós kaland filmmé alakul. Betty megpróbál belekapaszkodni minden szalmaszálba, ami kimenekítheti ebből a földi pokolból. Mert az már nem élet, amit él. A forgatókönyv megtör­tént eseten alapul. Ezzel sokkal torokszorítóbbá vá­lik ez a két óra, hiszen minden verítékesepp igazi, minden pofon valóban fáj(t). Ám a legszomorúbb mégis az. hogv a huszadik század végén az ilyen, és ehhez hasonló rémálmok a valóságban is megtörténhet­tek. Horváth Szabolcs

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents