Déli Hírlap, 1991. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-07 / 32. szám

I a mi skoiciáké a szó Postacím: Dőli Hírlap Miskolc. 3501. Pf.: 39. — Telefon: 42-606. — Kérjük olvasóin­kai levelerőinkel hnqs panaszaikkal, észrevételeikkel hétfőtől péntekig, lehetőleg 8—14 óra közölt keressenek fel bennünket. Kivételesen — és ez ma ritkaságnak számít — nem az áremelés, hanem az elémelés művészete ragadta meg a fi­gyelmemet: Bár lehet ok és okozati összefüggés, mert ez utóbbi is elharapódzott mostanság. Iíég látott ismerősömmel találkozva, betértünk egy kocs­mába. Alig jutottunk túl az első kortyon és mondatokon, amikor tömött reklámszatyorral kél ifjú emberke lépett a helyiségbe. Vélhetően középiskolás fiammal lehettek egy­idősek. Kíváncsi pillantásom követte őket: mit keresnek 15—16 év körüli legénykék egy füstös kiskocsmában? Ta­lán csak nem inni akarnak? — ötlött fel bennem. Sietve megnyugtatom az aggódó szülőket: nem inni akartak. Rosz- szabbat. A pulthoz lépve, valamit eladásra kínáltak. A tulaj előre­jött, alaposan szemügyre vette csomagjuk tartalmát, majd elutasítóan fejet rázva, visszavonult birodalmába. A srácok ekkor körbepillantva, egy mellettünk kedélyesen poharazgató úriemberhez léptek, újból szerencsét próbálni. A köpcös, joviális orcájú férfiú ráharapott az üzletre. Milyen gyarló az ember, — kezdtem jobban odafigyelni a tranzakcióra. 1800 forint körüli értékben különböző csomagolású és súlyú pi­rospaprikát, valamint Vegeíát kínáltak 1200-érl, míg a vevő csak 600-at tudott volna fizetni. Ifjaink megpróbálták fel­jebb srófolni az árakat. Mivel a potenciális vásárlójclölt arra hivatkozott, hogy nincs több pénze, folyadéknemű álla­potban lecsúszott már a torkán, gyorsan nyélbeütötték az üzletet. Áru és pénz gazdát cserélt. Amikor kifelé mentünkben el­haladlak mellettem, a következő szavak ütötték meg a fü­lemet: — Még így is megérte, holnap újra megpróbáljuk: Tudom, gyarlók vagyunk; én, mert csak néztem, és nem cselekedtem. A bőrkabátos úr pedig orgazdaság bűnébe esett. De nálunk sokkal bűnösebbek azok a szülők, akik nem nevelték, csak növesztették fiaikat. Ruházatukról meg­ítélve ugyanis, az úgynevezett jobb családok kétes dicső­ségű utódai mindketten. Bizonyította ezt karjukon a drága óra, márkás cipő, nadrág, dzseki. Ügy látszik — bár az sem lehet szerény —, a zsebpénz kevés, mert kiegészítésként a kereskedelmi dolgozók fizetését dézsmálják, lévén a leltár­hiány zsebbevágó téma. Különben sem hihettem, hogy kérésemre megvárták volna a rendőrt, hiszen segítséget és támogatást másoktól nem remélhettem. Nem szégyellem bevallani, féltettem a bőrö­met. De: boltosok, vigyázat! Nem a szerencsétlen helyzetű kis­nyugdíjasok által néha-néha elcsent kifli, zsemle veszélyez­teti a gazdaságos üzletmenetet, sokkal inkább a tarkább, csillogóbb madarak röptét kell figyelni. A köpcös úr egyébként — sikeres vállalkozását megün- nepiendő — győzelmi kört rendelt, és — ezressel fizetett. Márkus László Miskolc A szándékkal nincs baj Ügy látszik, már a sétálóutcában is megelégelték a la­kók. hogy a bejárati ajtók kapui tárva-nyitva állnak éjjel­nappal. Valaki aztán dühében felszólította a lakótársakat a kapuzárásra. Ez rendjén is lenne. Csak hát... Egy kicHt érthetőbben, magyarul kellene ezt a kapun belépőknek a tudtára adni. (Szabán Gabriella fel.) Sebészet a város szívében Mi lehet az a külö­nös varázs, amiért egy kórházi osztályt sze­retni lehet? Hiszen a kórházakat általában csak elviselni tudjuk. Ám a miskolci Sem­melweis Kórház sebé­szetét valóban szere­tik a betegek. A professzor tekin­télyes, és bár első lá­tásra szigorúnak és kategorikusnak tűnik, ■pillanatok alati tud barát és cinkos lenni, mintha „közös ügyünk” neki is fájna. A nővé­rek halk szavúak, hal­kan suhannak, vidá­mak, kedvesek, segítő­készek. És fiatal szak­középiskolás lányok hozzák a kórtermekbe az üdeségei, együtt- éreznek a betegekkel. Mindenki tapintatos. Valahogy tudják, hogy a szenvedő emberek nem henyélő, lusta, szeszélyes lények, akik fölött hangulatuk sze­rint uralkodhatnak. A reggeli hőmérőzésnél nem gyújtanak szemet bántó lámpákat. És ilyenkor a betegnek még egy arcsimítás is kijár. A takarításra sem lehet senkinek pana­sza. Hiszen ezt úgy végzik a dolgozók, hogy észre sem ve­szünk belőle semmit. Nincs ajiócsapkodás, kiabálás. És ez nem szanatórium vagy extra bánásmód. Egyszerűen az emberség az, ami áthatja az osztályt. Senkinek sem kívá­nom, hogy mindezt megtapasztalja. De. ha a körülményei úgy adódnának, hogy a vá­ros szivében lévő se­bészetre kerül, ugyan­ezt fogja látni, tapasz­talni. Hogy szenvedé­sei közben gyengédség, türelem és figyelmes­ség vette körül. Z. Gy.-né Miskolc Képünk a héten, de még a havazás előtt készült. Terülj-teriilj asztalkám? Ez a szemétkupac a Toronyalja utca sarkán úgy működik, mint a mesebeli terül j-teriilj asztalkám: ha el is viszik, amit, a kukák mellé hordanak oda, rö­vid időn belül újra ott a halom. Van itt többnyire mindenféle holmi: hamu, sitt, rongyok, s amint látható, tévésdoboz is. A legszomcrúbb az, hogy mindez légvo­nalban a városházától, és városunk in­tézményekkel övezett díszterétől kétszáz méterre található, épp a műemlék avasi templom tövében, a forgalmas déli tere­lőút mellett Egyszerűen elfogadhatatlan az, hogy itt a város kellős közepén ne bírnánk el ezzel az újratermelődő szemét­kupaccal. Az itt élők azt emlegetik, hogy az egyik udvarban élők finoman fogal­mazva deviáns viselkedésének eredménye az örökös szemét. Ahogy elnézzük ezt a kupacot, azért a környéken építkezők is hozzájárultak czzel-azzai gyarapodásához. Mindenesetre tény, hogy egyelőre az is­merős képlet működik: néhány ember miatt az 'elsöprő többség húzza a rövi- debbet, bámulja a szemétből készült te- rülj-teriilj asztalkámat.., (kiss) A Sziova-híd rekonstrukciója után helyezhetik át a megállót Január 24-i rovatösszeállítá­sunkban N.-né miskolci olva­sónk panaszát közöltük. Azt tette szóvá levelében, hogy a 35-ös jelzésű autóbuszok miért nem áíinak meg a Sze­mere utcában, a MÁV-igazga- tósóg előtti megállóban. Köz­tudott, hogy a Kazinczy ut­cai megálló után a legköze­lebbi a népkerti. Hát ez bi­zony jó nagy távolság. Több­ször kérték már ez ügyben az illetékesek segítségét; olva­sóink véleménye szerint nem ártana isméi foglalkozni ezzel, o sokakat érintő témával. Panaszát megvizsgálták, és az alábbi választ kaptuk Zimmermann Ferenctől, a Miskolci Közlekedési Vállalat igazgatójától: „A Szemere utcai Szinva- hídon lévő megállóhelyet biztonsági okokból (az al­építmény megrongálódása miatt) 1987-ben ideiglenesen helyezték át a Szemere ut­ca 18. szám elé, illetve a 12-es és 35-ös járat eseté­ben a Kazinczy utcai Drink bár elé. A megállóhelyek kijelöíése a tanács (ma az önkormányzat) illetékes szer­veinek hatáskörébe tartozik. Időközben a Kazinczy utcai ■ megállóhelyet, a közelben folyó építési munkák miatt, a Széchenyi úttól távolabb kellett helyezni, jelentősen megnövelve a következő megállóhelytől, a Népkerttől való távolságot. A 35-ös autóbuszok Sze­mere utcai megállítása azon­ban a menetidő megnöveke­désével járna, ami az érin­tett járatokon új menetrend kialakítását tenné szükséges­sé. Mivel a Szinva-híd re­konstrukciója ismereteink szerint az év folyamán be­fejeződik (a gazdasági le­hetőségek függvényében az első fél évben), várhatóan változást hoz a jelenlegi megállóhelyek elrendezésé­ben. Ezért jelenleg nem áll módunkban az érintett meg­állóhelyek áthelyezésével kapcsolatos kérést támo­gatni.” Félévi bizonyítvány Ki tudja? Háború kiált ránk újságból, rádióból, képernyőről egy­aránt. A híradó gyorsan pergő képsorait nézem: egyenes­adásban valódi háború valód áldozatokat követel, és egész világunkat fenyegető valóság a kiömlő milliónyi tonna olaj is. — Apu, apu! — térít majámhoz kislányom hangja. — Miért ölik egymást az emberek? Mély levegőt véve, türelmesen magyarázni kezdem, hogy lrak lerohanta Kuvaitot. Egy állam szuverenitásának meg­sértésével összeütközésbe került az ENSZ alapokmányával. Ezért összefogtak az országok és határozatban követelték az agresszortól, vonja vissza csapatait. Vissza akarják adni Kuvait népének szabadságát. Nézem a tengerkék szem?cskéket, Tudom gyermekem, a második világháború — majd az iskolában két év' múlva te is. tanulni fogsz a nagy világégésről — is így kezdődött. Egy diktátor hajlamú ember először megkívánt egy orszá­got. Megkapta. De étvágya nőttön nőtt, és milliók vérével sem lehetett éhségét csillapítani. Gyermekem homlokán apró ráncocskák... Izzadni kezd a tenyerem. — Nézd. az olaj fontos stratégiai nyersanyag és pont ott, a Közel-Keleten található belőle a legtöbb. Ha nem véde­nék meg közös erővel, nemcsak még drágábbá válna meg­élhetésünk, de az egész gazeaság súlyos válságba kerülne. Meg azután közrejátszik ebnen az is, hogy a palesztin nép­nek nincs hazája. A kislány arcocskája fintorba torzul... Kifejtem, mit jelentenek az ENSZ alapokmánya, a szuve­renitás, az agresszor, a stratégiai nyersanyag kifejezések. — Most már érted? — törlőm meg gyöngyé^ő homlo­komat. — Értem, értem, apu — nyom egy puszit az arcomra. — De miért ölik meg egymást az emberek? M. L. Két kislány be­szélget a villamo­son. Táskájukat földre téve először csak úgy, udvarias­ságból kérdezgetik egymást, aztán egy­re jobban belemele­gednek a félévi bi­zonyítvány körül zajló eseményekbe. Nem egy iskolába járnak. De az elért érdemjegyeket em­legetve, akár egy­azon osztályban is tanulhatnának, hi­szen mindketten gimnáziumba ké­szülnek. Nyolcadi­kosok. Az egyik kis­lány közben felsó­hajt: nem biztos, hogy felvesznek. Va­lahogy nem jól si­került a félévi. Pe­dig igazán mindent megtett, figyel az órákon, sőt ha nem érti az anyagot, a tanár néni a szünet­ben igyekszik a se gítségére lenni. De aztán, amikor haza­tér az üres lakás­ba, egyszerűen el­megy a kedve a leckeírástól. Inkább tévét néz, magnót hallgat, míg vala­melyik szülő haza nem érkezik. Saj­nos, ekkorra már beesteledik. Ilyen­kor szedi elő a könyveket. De ne­héz elkezdeni. Sze­retne segítséget kér­ni. de kitől? Az apától nem lehet, hiszen alighogy ha­zaér, hírekre éhe­sen a tévé gombjait nyomogat ja. Az anya pedig bevonul a konyhába, vacsorát készíteni. ö már többször megpróbált segítséget kérni szü­leitől, de a papa fáradt, az anya pe­dig végzi a vége­láthatatlan házi­munkát. Egyszerűen megközeííthetetle- nek — mondja szo­morúan. Hát aztán így egyedül fog hozzá a tanulásnak. Még beszélgetni is alig van idő. — Nálunk ez egé­szen másként van — kezdi a másik kislány. — Pedig az én apukám is későn jön haza, az anyu­kám is dolgozik, és ő is főz, mos, taka­rít, mint minkenki más. De én meg­próbálok segíteni. Amikor az iskolából hazaérek, gyorsan rendet teszek a la­kásban, hogy mire hazajönnek, ezzel már ne legyen baj. S míg anya a va­csorát készíti a kony­hában, én is bevo­nulok hozzá, köz­ben elmondhatom az iskolai gondjai­mat, de a mama is igyekszik elfelejteni a munkahelyi ba­jait. Én hallgatom öt, ö pedig „kisze­di” belőlem a nap­közben ért kudar­cokat is. S mire kész a vacsora,' már ismét van energi­ánk, hogy közösen nézzük át a más­napra feladott lec­két. Ügy szoktuk csinálni, hogy ami­kor már túlestünk rajta, ismét közösen látunk a már el­végzendő házimun­kához. S ha ketten nem tudunk megbir­kózni, llát segítsé­gül hívjuk a papát« Szóval közös a mun­ka. És ilyenkor, bi­zonyítványosztás­kor szintén közös az öröm, és közösen vesszük tudomásul, ha egy-két rosszabb jegy is becsúszik. Nem kapok szem­rehányást, csupán megfogadjuk, hogy ezután még jobban segítünk egymás­nak. Mert hiába ok­tatnak jó színvona­lon az iskolában, a szüleim segítsége nélkül aligha lett volna most ötös az átlagom. Amikor az egyik kislány leszállni ké­szült, úgy láttam, elgondolkodott a ba­rátnője szavain. Ta­lán megfogadja, és követi a példát. És nemcsak ő, hanem a szülei is, aminek biztos meglesz az eredménye. Saját gondolataim keruettek hatal­mukba. Visszavittek a múltba, amikor — a most felnőtt ko­rú tanár lányom­mal milyen jókat tudtunk beszélgetni a konyhában, vacso­rakészítés közben. Én a tűzhely előtt, a gyermekem egy kis széken könyvvel, füzettel az ölében. (Mert már akkor is dolgoztak a szülők.) így is lehetett ta­nulni, tanítani. Nem­csak úgy. hogy szi­gorú szülőként író­asztalhoz ültetjük, » számon kérjük gyer­mekünkön az ered­ményt ... H.-né Citra madár a szarka

Next

/
Thumbnails
Contents