Déli Hírlap, 1990. november (22. évfolyam, 253-278. szám)
1990-11-03 / 255. szám
As allendorfi munkatábor lakói voltak (2.) Egy 1944-bcn készült eredeti felvételen rövidre vágott hajjal fiatal lányok transzportja vonul Auschwitziról az allendorfi mun- katábor felé. A haláltól egyelőre megmenekültek — legtöbbjük már elveszítette szüleit —. s most hosszas utazás után, vagonban töltött végeláthatatlan éjszakákat követően, Németországba érkeztek. Azokat választották a lőszergyári munkára, akiket még erre alkalmasnak találtak. ★ Az allendorfi munkatábor bejáratánál felavatott emlékmű, a lőszergyár szomszédságában. Kisiklott életek holtvágányon? Á hotel vagon vendégei Tizenegy óra felé jár, lassan véget ér az este és kezdődik az éjszaka. A Tiszai pályaudvaron nincs nagy- jövés-menés. Mintha itt csak a hírekből ismernék a tényt: az országban több helyen, a hajléktalanok százai a várótermekben keresnek éjszakai menedéket. A miskolci állomáson körbejárva azonban nyoma sints ilyesminek. Hosszan bolyongunk, a vágányok között gyalogolunk, úgy keressük azokat, akiknek valahol, valamikor kisiklott az életük, és egyelőre semmi esélyük arra, hogy még egyszer sínen érezhessék magukat. Am hiába megyünk erre, indulunk arra. Nekünk már későre jár, nekik talán még túl korán van ... Egy jó évvel ezelőtt ilyentájt zsúfolásig volt a váróterem. Majd minden kemény pádon bóbiskolt valaki, a sarokban kucorogva agyonhordott kabátkájukban rakosgatták utolsó forintjaikat a lakás és munka nélkül maA halál óráján Régen megkülönböztetett tisztelettel vette körül a falu népe a haldoklót. A beteg mellett mindig volt valaki, aki figyelte, vigyázott rá. Ha a betegsége válságosra fordult, a család, a helyben lakó rokonság . egyre több tagja gyűlt köré. Kimeszelték, kitakarították az első szobát, és ott vetettek ágyat neki. Az ágyban nem lehetett tollal töltött ágynemű, mert abban a beteg nem tud meghalni. A beteget a férfiak vitték at a hátsó házból, szobából. az istállóból, ahol addig a rendes fekhelye volt. A halálát közeledni érző beteg üzent régi haragosának. hogy béküljenek ki. vagy a betegség elhatalmasodása hallatán maga a haragos ment el békiilni a betegágyhoz. Középkorból eredő szokás volt. hogy a haldoklóval búcsúpoharat itattak, s ezt János-bornak nevezték. A gyermekágyban haldokló anyának a mellére fektették az újszülöttjét, hogy vigye magával. radtak. Éjszakánként pedig nem egyszer elszabadult a pokol.- Elő-eiőkerültek a kések, borotvák, törött nyakú üvegek, szilánkjaikra peregtek hatalmas ablaktáblák is, és sokszor a szegényt még szegényebbé tették. Az alvó hajléktalanokat nem egyszer fosztották meg semmi kis vagyonkájuktól az éber csavargók. Vagyis, akinek esze volt, éjfél múltával nem merészkedett erre a környékre. De most... Az idei hűvösebb napok békés változást hoztak. A váróteremben csak néhányan ücsörögnek, el-elbóbiskol- nak: érvényes menetjeggyel a zsebükben, -vonatjuk "indulására várnak. • BEZÁRT VÁRÓTERMEK — Nem a mi feladatunk gondoskodni a hajléktalanokról — szólt a vasút illetékeseinek döntő érve, és ennek jegyében egy rendelet is született: a MÁV Miskolci Igazgatóságnak területén fél 12-kor minden várótermet kulcsra kell zárni és hajnalig ki sem lehet nyitni. Vagyis, az utolsó vonat kifutásától az első indulásáig egy teremtett lélek sem teheti be a lábát. Sót, az illetékesek legnagyobb örömére azt is sikerült elérni, hogy a Tiszáin éddig állandóan nyitva tartó Utasellátó kocsi eladója is ugyanekkor elpakolja áruját másnapra. Amíg ugyanis ez üzemelt, a kocsmazárások után sokan itt iszogattak tovább.-- Higgye el nekesi, hogy azok, akik mostanában is itt bóklásznak éjszakánként, nem igazi hajléktalanok. Hiszen akiben van egy kis becsület, alkalmi murikét talál magának, elmegy az éjjel’ menedékhelyre, vagy állást keres, és az ideiglenes szá láson él — magyarázza egy vasutas. — Akik mégis itt vannak, azoknak szerintem büdös a munka, nem is akai nak dolgozni, és ez a legegyszerűbb megoldás a számukra ... — Éjszakánként kimennek azok az emberek a tárolóhoz. ott alszanak valamelyik kocsiban — mondja pár méterrel odébb egy targoncás, aki útba is igazít: — Menjenek az akkumulátorosok felé, ott majd mesélnek róluk. Megindulunk és útközben összeakadunk két, szolgálatát befejező asszonnyal. • AZ EXPRESSZI KEDVELTÉK — Nem nagyon látjuk er-. ne őket. Ha jönnek is, néhányan ha vannak. Az persze igaz, hogy volt már olyan hajnalunk, amikor az egyik kocsiban rábukkantunk egyre, de egyébként... Ha valami bajt csináltak volna odakint, már biztos hallottunk volna róla. A váróteremben ott aztán sokszor voltak csetepaték, törtek, zúztak, de most nem tudunk ilyesmiről. Jobbra-balra megyünk a peronokon túl ácsorgó üres kocsik között, holtvágányok mentén. Be-belesünk. az ablakokon, de sehol nem látunk embert. — Hát még mi is csak onnan tudjuk, hogy megint egy kocsiban aludtak, hogy amikor megyünk takarítani, iszonyatos bűz és kosz van. De látni nem fi agy ön ‘látjuk őket, mert menekülnek azok minden zajra, hiszen a vasúti rendészek és a rendőrök is kizavarják őket a fülkékből. Régebben egyébként kedvenc helyük volt a reggel Pestié induló expressz szerelvénye. Azt ugyanis fűtjük, hogy reggelre ne hűljön ki. Na hát azt mindig megtalálták, de most már hiába is mennének, mert zárjuk — magyarázzák egymás szavába vágva az éjszakai vagon takarítónői. Mások is arról beszélnek: kevesen látják őket. Vagyis, azt, hogy a fülkében jártak, csupán a maguk után hagyott csatatérből lehet tudni. Aztán — talán meggyőzés gyanánt, hogy valóban nem igazi hajléktalanokról van szó —, hallunk arról is: éjszakánként előszeretettel keresik fel a kocsikat leleményes asszonyságok is. Főleg fizetésnapokon tűnnek fel és sosem egyedül, többnyire állandóan változó külsejű, de — hozzájuk mérten — vaskos pénztárcájú férfiakkal. De a hotel vagon vendégei láthatatlanok. (fázolt) Negyvenöt év után. az elmúlt héten Stadtallendorf és a hesseni tartomány meghívására, az ezer egykori kényszermunkás közül háromszázan érkeztek a német városba és környékért-, hogy elfogadják a megbékélés szándékával nyújtott baráti kezeket. Ahogyan meglátják a még megmaradt régi képeket, ahogyan egymásra ismernek, a megtört arcok láttán a vendéglátó fiatalok is elérzékenyiilnek. Az Auschwit.zból érkezett lányokról készült fotón egy szembetűnően magas fiatal nő látszik. Sokáig nézi ezt a fényképet, s magára ismer egy most is feltűnően csinos, vékony hölgy, aki Kaliforniából érkezett, pszichológus lánya kíséretében. — Tizenhat éves voltam akkor, s Debrecenből vittek el. Magas lány voltam, ezért mindig a sor végére állítottak. így fedeztem fel Allendorfban egy vörös agyagot, s titokban hozzákezd- tem kisebb figurák készítéséhez — mondja Anikó Friedberg —, akkor még nem tudtam, hogy később szobrász leszek, s azt sem, hogy ez mentett meg a rosszabb bánásmódtól. A németek észrevették, hogy kis agyag- szobrokat készítek, és azt mondták, nekik is csináljak néhányat. Ennek fejében pedig nem bántottak, békén hagytak... Sokféle módja volt annak, hogyan lehet megtalálni a túlélésnek legalább az esélyét. Ahogyan Lázár Olga írja könyvében, úgy a többi asszony is elmeséli, hogy a ládák, amelyekben a bombákat tartották, pamutjjc Amöneburgban az egyházi Iskola kertjében ültettek fát az egykori kényszermunkások a mostani találkozó emlékére. füleket kaptak. Ezt a pamutot vágták le, s drótokból készült alkalmi kötőtűvel kötöttek belőle harisnyát. A fatalpú cipőkbe így is ki-be járt a hóié, s ha levált a talp, spárgával kötötték a felsőrészhez. Ha az őrök észrevették, ezért is büntetés járt. A „Konyhás Sárit’’ évtizedek múltán is megismeri mindenki, hisz’ akinek csak tudott, félretett egy-egy szem krumplit, s a sárgaságban levőknek saját tejrészét is odaadta. Herz Sára ma Izraelben él, és Mára- marosról származik. Ma is sokszor kap köszönő sorokat, s úgy tartja: az apró segítség egymás iránt a legfontosabb az életben. Az allendorfi táborban az ezer nő közül csak egyetlen ember halt meg. ő is sárgaRizst szórni tilos bzabad a csók, a forró Ölelés, a konfettidobálás. a pezsgődurrogtatás, de tilos a rizshintés a bolzanói anyakönyvvezető előtt. A város polgármestere egyetlen tollvonással betiltotta az esküvők elmaradhatatlan végjátékát: a szerencsét, boldogságot és gyermekáldást kívánó rizsszórást az életbe (de legalább is a nászútra) induló ifjú párra. E szívtelen döntést nem a takarékosság, mégcsak nem is a rizsételek gyűlölete váltotta A PALETTA KFT. és fpilcMtóisi akciót y————im^ (ALETTA hirdet: téli káposzta sárgarépa petrezselyem alma 14,60 Ft/ks 16.00 Ft ke 28.00 Ft/kc 14.00 Ft ke Árusítás helye: Miskolc, Gázon Lajos u. 2. sz. (A 2-es villamos végállomásánál) Nyitva: a hét minden napján 16 óráig, vasárnap 12 óráig ki a város első emberéből, hanem két, nagyon is gyakorlatias szempont. Az első: lehet, hogy a sok rizsszem szerencsét hoz a fiataloknak, a Városháza dolgozóinak azonban nem. Volt, aki a bokáját ficamította ki, volt, aki húzódást szenvedett, minthogy a rizsszemek alattomos módon síkossá tették a hivatal folyosóit. Nem kevésbé fontos a másik tiltó érv sem. A város galambjai felismerték a nagy lehetőségei, és csapatostul lepték el az örömünnepek helyszínét. Igaz, fölszedtek sokat a jókívánságok tárgyi bizonyítékaiból, a névjegyüket azonban ennél is bőségesebben otthagyták ... C/inlip Ferenc grafikái Czinke Ferenc grafikus- művésznek nyílik kiállítása hétfőn a Mini Galériában, a Kossuth u. 11. szám alatt. A Tihanyi képek című tárlatot dr. Dobrik István művészettörténész nyitja meg délután 5 órakor. Á kiállítás egy hónapon keresztül tekinthető meg, naponta 10- től 6 óráig, szombaton 2-ig. Ságban. A trinitrotoluol bombatöltettől mindannyian sokszor voltak betegek és Ha- yer Jolánnak nem sikerült túlélnie. A mostani találkozóra lánya és unokája is eljött Izrael egyik kibbucából, s társaikkal együtt látogatták meg az allendorfi síremléket. A Hayer család hajdanán Miskolcon élt, s ahogy Ágnes mondja, sohasem arra nevelték, hogy fiatal lányként tengeralattjárókba való bombákat töltsön robbanóanyaggal. ■ ■ — Az utolsó percig halogattam a döntést, hogy újra eljöjjek ide — mondja Gert- ner Klára, aki öt testvérével együtt dolgozott a lőszergyárban. — Ma már sajnálom, hogy nem hoztam el magammal a fiamat, hogy elhiggye: ezek a fiatalok itt egészen másképp látják a jövőt, és nem akarják, hogy a történelem újra megismétlődhessen. — Emlékszem, az utolsó percig meg akartuk tartani emberi mivoltunkat — teszi hozzá Lázár Olga —, ezért kisebb színielőadásokat is rendeztünk. Ha tetszett az előadás, egy csésze lekvárt kaptunk, és azt elosztottuk egymás között. — Ha találtunk egy kis papírt, igyekeztünk verssorokat ráírni — folytatja Szemes György né —, s azon versengtünk, ki emlékszik jobban egy-egy regény történetére. A fiatalok, akik kezdeményezték a találkozót, a környékbeli iskolákba hívják a vendégeket. Néhányan a pár kilométerre levő Amöne- burgba utazunk, ahol a St. Johann Stiftsschuléban várnak. Megmutatják az ódon várost, maguk sütötte tortával kínálnak, és kérdeznek mindenről, amit hosszú kutatómunkával már maguk is kiderítettek. A politikai osztályban mindenki azt vallja, amit a találkozón jelen levő Viktor Böll — Heinrich Böll unokatestvére — mondott, hogy a történelmet be kell vallani, s ébren kell tartani az emlékeket. Akik ezen a délelőttön az iskola kertjében fát ültettek a találkozó. s e látogatás emlékére, biztosan elhitték, hogy ezek a fiatalok sohasem akarnak többé háborút, fasizmust ... (Folytatjuk) Vadas Zsuzsa Egy szem krumpli
