Déli Hírlap, 1990. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-02 / 28. szám
f Ha a tulajdonos beleegyezne 2 li-SZ Megtaláltuk Petőfi szobrát, erről számoltunk be a hét elején lapunkban. Rendkívül méltatlan környezetben leltünk rá az alkotásra, s a megtaláló javasolta: sokkal megfelelőbb helyen kellene újra felállítani a müvet. Ám ez nem is annyira egyszerű dolog... De mielőtt a részletekbe bocsátkoznánk, nem árt any- nyit felidézni: Iglói Gyulának — aki a Déli Hírlapban már számos várostörténeti írást publikált — tűnt fel, hogy eltűnt itt egy szobor. Petőfi mellszobrát 1948- ban avatták a Vasgyárban, ám az 1960-as útikalauz például már említést sem tesz róla. Még huszonnégy óra sem telt el cikkének megjelenése után, amikor máris jelentkezett a kohászatnál dolgozó Juhász Pál: ő látta a mellszobrot. A Vasas Ifjúsági Park egy meglehetősen elhanyagolt zugában állt. Amikor ott jártunk kiderült: semmi kétség, ugyanarról a műről van szó. Ez az, amit 1948-ban készített Varga Pál I.. aki a Jószerencse Kultúrszakosztály- ban tevékenykedett R. Nyiry Lili szobrászművésznő irányítása alatt. A mellszobor elkészítésére egyébként a Szakszervezeti Ifjúmunkás és Tanoncmozgalom hirdetett bázipá- Ivázatot. Amikor találkoztunk vele. Juhász Pál úgy vélekedett. hogy méltóbb sorsot érdemelne ez a szobor. Szerinte a leginkább megfelelő helyen, a 34. Számú Iskolánál volna, a Ki- lián-délen. De vajon átköltöztethető-e az alkotás? — érdeklődtünk a városi tanács közművelődési csoportjánál. Itt azt a választ kaptuk, hogy már őket is foglalkoztatta korábban, mit kellene tenni a vasgyári Petőfivel. Az egyik ötletük szerint átköltöztették volna a népkerti szoborsétányra. Ezt a tervet végül is azért vetették el, mert a mellszobor egy amatőr munkája, s a szoborsétányra inkább a „hivatásosok” alkotásait szánnák — hallottuk a magyarázatot. Mindenesetre ha költöztetni szeretnék a szobrot, először i.s meg meg kellene keresniük a tulajdonost, s — ha ez még módjukban áll — az alkotót. Ha mindketten úgy nyilatkoznak, hogy beleegyeznek a szobor áthelyezésébe, akkor ennek már nem volna akadálya. Természetesen a 34-es Számú Iskolának is kérnie kellene, hogy kerüljön át hozzájuk a mű. Ügy értesültünk, hogy ebben az esetben a szállítás költségeit is nekik kellene vállalniuk. Természetesen érdeklődtünk az említett iskolában is. Itt azt a választ kaptuk, hogy egyelőre még nem foglalkozott a tantestület a szoborköltöztetés gondolatával, de természetesen megbeszélik majd. Annál is inkább szót ejtenek róla, mert egy esetleges szoboravatás jó alkalmat kínálna az iskolai névadóra is. Az pedig, hogy ne csak egy szám jelölje az intézményt, az itt dolgozóknak is régi igénye. (bujdos) A MISKOLCIAK NAPILAPJA XXII. ÉVFOLYAM, 28. SZÁM ÁRA: 3,50 1990. FEBRUÁR 2., PÉNTEK FORINT A tapolcai csónakázótóban Vadkacsák tanyáznak >(c A működő elszívóberendezés mellett is ajánlatos a gázálarc használata. (Kozma István felvétele) Csak az ősminta készül fából Hajéépííő-mester Diósgyőrben Alig három év alatt több mint száz vízi jármüvet készített el műanyagból Varga Zoltán kisiparos, egy diósgyőri családi ház alagsorában berendezett műhelyben. Az eredetileg vegyipari gépész, üzemmérnök a nyolcvanas évek közepén még másodállásban kezdte meg a vízisporteszközök előállítását. De tulajdonkeppen a hajóépítésre specializálta magát. Az első jól sikerült darab egy túra 2-es kajak volt. Előtte és közben is volt mit tanulnia; a típuskönyveken túl a fővárosi hajógyárban folytatott tanulmányokat, ahol segítőkészséggel fogadták. A most 32 éves mester jól hasznosította ismereteit, tapasztalatait, amelyet 14 éven keresztül az MHSZ-nél szerzett, mint motorosrepü- lőgép-modellező, majd mint első osztályú versenyző. A bott előírásoknak. Ez az intézmény engedélyezi ugyanis a típusjavaslatokat, és vizsgálja is a kész hajókat. Ez ideig engedélyezték a Varga-féle „Formabox”, TK—1, TK—2 kajakokat, az IC—4 indián kenut, a kétszemélyes horgászcsónakot — motorral is —, az egypárevezős ladikot és legújabban a négyszemélyes motorcsónaktestet, amelynek most készült el a prototípusa. A müanyagíeldolgozu Kisiparos természetesen evezőket is gyárt, és újabban szörföket készít különböző méretekben. Ezek az üvegszálas poliészterből készülő vízi járművek nagy szilárdságúak, emellett rugalmasak, tartósak és biztonságosak. Súlyukra jellemző, hogy például a TK—1 típusú kajak alig 18, az indián kenu 48, és a legsúlyosabb, a négyszemélyes motorcsónaktest alig több. mint félszáz kiló. Ezért ezek személygépkocsi tetején is könnyen szállíthatók. Egyébként Varga móst kezdte meg, szintén műanyagból, a zárható tetőcsomagtartó készítését, amely könnyen felszerelhető a személygépkocsikra. Itt csak az ősminta készül fából, a hajóépítés minden más fázisában csak műanyagot használ; nemcsak a hajók, de a sablonok is műanyagból vannak. Bár ezeket a hajókat végső soron a Hajózási Felügyelet ellenőrzi, a készítője is kipróbálja. Természetesen nem a műhely közelében csordogáló Szinván, hanem a mályi vagy nyéki kavicsbányatavakon. Azt tartja, hogy minden üzletnél előbbre való a biztonság és a megbízhatóság. (o. j.) Nászruhába öltözve • Megérezték az enyhe telet Sápogó, hápogó Anas platyrhynchosok — ha valaki nem tudná, a tőkés récéről, azaz a vadkacsáról van szó — népes csapata fickándozik önfeledten Tapolcán, a csónakázótóban. A gőzölgő vízben 25—30 vadkacsa úszik, siklik, bukik, lubickol, mit sem törődve a ténnyel, hogy a tél derekán járunk. Az itthon maradtak talán megérezték, hogy hóban és hidegben nemigen lesz részük. ezért nem tartottak a nagyobb csapattal, mely most a Földközi-tenger és Közép- Afrika vizein élvezi a boldog és meleg telet. A tapolcai csoport a költőállománynak az a része, mely a be nem fagyó vizeinken húzza ki inkább magát tavaszig, s kedvező időjárás esetén már januárban párba állnak. Márciusban a szorgo- sabbak megkezdik a tojásrakást, s május-júniusban 10—13 körüli tojáshalomból kezdenek az utódok kikelni. Ahhoz pedig, hogy megtanuljanak szállni, még hét hónap sem kell, de tudományuk nem is akármilyen! Nagy testükhöz képest, 6400 méter magasan, 95 kilométert képesek megtenni óránként. A kicsinyek gyorsan nőnek, igen változatos étrendjük elsősorban növényekből, rovarokból, csigákból, békákból áll. Nyár végén p>edig ismét kezdődik a ved- lés. Ilyenkor a gácsér egy ideig a tojóra hasonlít, majd jellegzetes zöld-fehér nászruhát öltenek ősz és tavasz között. Ekkor is meg lehet azonban különböztetni őket, ugyanis míg a tojó hangosan hápog, addig a gácsér sápog, vagy fütyüléshez hasonló hangot hallat. Mostanában nem is ritkán, hiszen a kedvező időjárás felfokozta kedélyüket, s Tapolcán is megkezdődött a dür- gési tánc. nászruhába öltözve Hogy a nyilvánosság nem zavarja köreiket, biztosak lehetünk benne; szívesen költenek ugyanis nagyvárosok forgalmas helyein is. Elnézve a kedvező időjárást, kacérkodásukat, tekergésü- ket a gőzölgő vízben, valószínű, hogy szép eredménynyel zárul az idei nászuk is. N. Zs. A köznyelvben Szendreiként ismert Miskolc város történetéről az az összegző mű, amely vitathatatlan értékei, gazdag oklevéltári anyagai ellenére is több vonatkozásban túlhaladott. A több évtizede kiadott várostörténeti kötet megjelenése óta, sem az újabb kutatások eredményeit, sem o bekövetkezett változásokat nem vették számba. A hiányt pótolandó határoztak úgy, hogy újraírják és kiadják Miskolc Monográfiáját. Az öt kötetesre tervezett mű első könyve 1995" ben jelenne meg. Addig a szükséges résztanulmányokat kell elkészíteni. A résztanulmányok közlésére jelentették meg a Hermán Ottó Múzeum új Történelmi tanulmányok sorozatának Miskolci Várostörténeti Közleményeknek az első kötetét. Ebben a város közelmúltban elhunyt neves történeti kutatójának Martípuskönyvek bő ajánlata ellenére is mindig arra törekedett, hogy saját vízi túrázó tapasztalatai alapján egyéni tervezésű hajókat építsen, de úgy. hogy ezek megfeleljenek az Országos Közlekedési Főfelügyelet Hajózási Felügyelete által szajalaki Kiss Lajosnak a munkásságát teszik közkinccsé. A ár. Dobrossy Istvá?i szerkesztésében jelentkező kötet csaknem 250 oldalon foglalkozik a kutató munkásságával, közte a városunkkal kapcsolatos 9 dolgozatával. Ezek közé tartozik például a tapolcai apátságról, a szentléleki zárdáról, Miskolc régi építményeiről, mellékutcáiról írott értekezése, s az 1702-ből származó kötetének feldolgozása. Ebből olyan érdekességeket is megtudhatunk, hogy például a Széchenyi utca 1874-ben kapta elnevezését, korábban Nagy utca, Derék utca, Piac utca volt a hivatalos neve. A sorozat többi kötete is előkészület alatt van, ezek szerkesztését Rémiás Tamás vállalta; a város régészeti emlékeivel, a feudális kor társadalmával, s Miskolc 16—17. századbeli városkönyvével foglalkozik. Újra írják Miskolc-monográfia Az elbocsátott légió A hölgy zokog, majd lassan, könnyeit nyelve fűzi a szavakat. Ö egy munkanélküli, Borsodból. A lelkileg összetört asszony sok más társával együtt vállalta a képernyős szereplést az elmúlt napokban a tévé műsorára tűzött riportfilmben, amelynek java részét itt Miskolcon forgatták. Azon a tájon, ahol a szegénység nem szorítható a háttérbe, mint másütt. Mostanában sokan vitatkaznak azon, hogy ki fogadja el a munkanélküliséget, ki nem, legyen-e, vagy sem. De a józan megfontolás azt mondja: a munkanélküliség nem kell, vagy nem kell kérdése. A munkanélküliség van és lesz is, mert a gazdaságunkat nem szembeállítani, hanem összekötözni akarjuk a világgal, nem elzárkózni akarunk, hanem nyitni. A munkanélküliség ellen pedig úgy tűnik eddig egyetlen recept találtatott ki: a gazdasági fellendülés. S mégis mi volt a megrendítő a riportfilmben? Az, hogy a gazdasági elvek, vitatételek arcot kaptak; egy síró asszonyét, megtört férfiakét. Az viszont nem megrendítő, hanem felháborító volt amikor kiderült a vallomásokból: hogyan is intézik minálunk az elbocsátásokat. A tizenöt éve hasznot termelő ágazatvezetönek a sofőrrel üzen a téeszclnök (előző nap egyébként együtt ültek az értekezleten). Egy másik embernek állást ígérnek, de mire odaér, már nincs. Mint a sakkfigurákat, úgy mozgatják az embereket azok a vezetők, akik információik birtokában lépéselőnyben vannak: csak akkor tudhatnak valamit, ha már kész a döntés, és a mór mehet... Nem az a megalázó, hogy a munkanélküliség létezik, hanem az, ahogy ez nálunk megvalósul. Ügy, hogy a munkavállalók érdekeit, úgy tűnik nem védi senki, és aki nincs közel a tűzhöz, ahol a jólértesültség szikrái szállnak, egy- szercsak az utcán találhatja magát és hol van arra garancia, hogy az elbocsátások nem egy rossz, elavult vállalati szerkezet átmentését szolgálják? Ki ellenőrzi azt, hogy a „létszámkarcsúsítás” nem a magukat menteni akaró vezetők és az elbocsátási listáról kimaradni akarók alkujának eredménye? Megint csak félig veszünk át valamit. Az elbocsátás már megy kapitalista módon, de az nem, ami ehhez ott hozzátartozik; a fejlett munkavállalói érdekvédelem. Anélkül pedig nincs hatékony, korszerű gazdaság. Hogy aki dolgozik ne érezze: ember, és nemcsak munkaerő (kiss)
