Déli Hírlap, 1989. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)
1989-09-13 / 214. szám
A DH várospolitikai fóruma Megújul-e a belvárosunk? A polgárok józanságán is múlik... Sorozatot indítunk lapunkban % Egy fotó 1950-ből. A kép a Petőfi téren készült: ekkor ásták a ma látható Petőfi- szobor alapját. A kép jobb oldalán levő házak ma már sajnos nincsenek meg, helyettük itt is panelfalakat láthatunk. Vita a térátépítésről Lesz-e MisUolcnak valaha rangos, tiszta, európai színvonalú belvárosa? Az elkövetkezendő évek városépítésének legnagyobb feladata erre a kérdésre választ adni. Abban ma minden szakértő egyetért, hogy ez a vállalkozás a városlakók nélkül egyszerűen kivitelezhetetlen. Magyarán, ha a miskolciak nem támogatják a belváros megújításának munkálatait, akkor kevés esélyünk van rá, hogy belátható időn belül kézzel fogható eredményeket érjenek el a városépítők. A támogatás nemcsak elvi egyetértést jelent, hiszen ha a belvárosra sokat fordítunk, akkor ez azzal jár, hogy máshová kevesebb jut. A Miskolcterv, a városi tanács és a Herman Ottó Múzeum jóvoltából egy cikksorozatot kívánunk indítani lapunkban, amely bemutatja, hogy a most még meglehetősen lepusztult belváros milyen felbecsülhetetlen értékeket rej t, miért érdemes mindent megtenni megmentéséért. E sorozat bevezetőjeként Kelemen Istvánt, városunk nemrég leköszönt főépítészét interjúvoltuk meg: — Lehet-e hasonlítani a miskolci belváros rehabilitációját más városok városmag-átépítéseihez? — A miskolci belváros sok szempontból egyedi. Ha tömören kellene fogalmaznom, akkor azt mondanám, hogy egy „többszörös torzóval” van dolgunk, azaz befejezetlen, félig-meddig megvalósított városrendezési tervek eredménye is az, amit ma belvárosnak nevezünk. De ez nemcsak a belváros utcaszerkezetére, felépítésére jellemző, hanem maguk a házak is a legkülönfélébb anyagokból épültek, néha egy falon belül keveredik egymással a homokkő és a tégla. Az elmúlt negyven év toldozga- tó-íoldozgató beavatkozásai többet rontottak, mint amennyit használtak. Hatalmas kárt okozott az az ’50- es. 80-es évekbeli koncepció, miszerint nem szabad költeni „az értéktelen” belvárosra. hanem modem városközpont kell. Ennek jegyében jellegzetes belvárosi épületek tömegét bontották volna le. Gazdasági tartalom nélküli, a város eddigi múltját, történetét, fejlődését félresöprő. álmodozó tervek sora született, amelyekből csak kis részek valósultak meg. éppen aszerint, hogy melyik érdekcsoport tudott győzedelmeskedni. A ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején szerencsére változott a helyzet, tényleges programmá válhatott a belváros értékmentő átépítése. Ezért sokat tettek a Miskolcra települt fiatal építészek, szociológusok, s a városi tanács is. — Nemrég vita folyt lapunk hasábjain arról a megállapításról. hogy a miskolciak nem szeretik belvárosukat. Erre azt írták többen: szeretnék ők, de megutáltatták velük. Megutáltatták, mert hagyták, tönkremenni a házakat, és eltávozott innen a polgárság, betelepültek a lumpenek, a csavargók. Nem könnyű így széles tábort toborozni a belváros megújításához ... — Az ’50-es, ’60-as évek egyik legnagyobb hibájának tartom, hogy beleszugerál- ták az emberekbe: a belváros értéktelen, egy munkásvárosnak nincs szüksége egy ilyen „kispolgári” környezetre. Ráadásul a nagy lakótelep-építésekkel összevissza költöztettük az embereket a városban, amelynek eredményeként nincsenek meg már azok a hagyományos lakóközösségek, amelyeket érdekeltté lehet tenni környezetük, megújításában. Pedig ez alapvető feltétele a belváros újjászületésének is... — Mindezek Ismeretében hogyan ítéli meg a miskolci belváros megújulásának esélyeit? — Van használható, korszerű koncepció, van megfelelő tervezői, szellem; háttér itt helyben, és ami nagyon fontos: népszerű lett a múlt értékeit mentő szemlélet. Hiszen létezik már városszépítő egyesület és a A cím a régi katonanóta sorait idczi: Miskócz város be vagyon kerítve. Jaj Istenem, hogy mék ki belőle ... Manapság, amikor egymás után tárják fel és állítják össze a régi városfalakat (Kőszegen, Sopronban, Pécsett, Székesfehérváron), a miskolciaknak nemigen jut eszükbe, hogy valaha ez is kerített város volt. Erre utal a nóta, és a zárt terület névbeli nyomát őrzik a „kapu” elnevezésű főutak (Csabai kapu, Zsolcai kapu, Győri kapu. Szentpcteri kapu). A sajnálatosan rövid életű, s máig felül nem múlt színvonalú miskolci történeti-régészeti folyóirat 1926. májusában megjelent első száma, Déli Hírlap is a kezdetektől fogva támogatja, erősíti ezt az eszmét. Tény, hogy ma is az a legnagyobb baj: nem tudjuk kompletté tenni a rehabilitációs munkát, sok az ideiglenes, a félmegoldás. Ennek a legfőbb oka talán az, hogy a városi tanács a jelenlegi merev gazdasági, társadalmi szerkezetben nem tudja az állami pénzek mellé szervezni a magántőkét, a kisemberek és a nagyobb vállalkozók forintjait, igazi esélyt abban látok, ha ezt az utóbbi kérdést sikerül megoldani. — Van-e annak ma reális eshetősége, hogy ebben a pénszűke világban ellene fordítják a közhangulatot a nem kevésbe kerülő belvárosi munkálatoknak? — Bízom a miskolci polgárság józan eszében, abban, hogy felismeri: nincs más választása, ha lakható várost akar magának. Akárhogyan is áll majd össze egy megújuló tanácsú testület, minden Miskolcon működő politikai, társadalmi, gazdasági erőnek óriási felelőssége. hogy ne szakadjon meg a belváros megújításának folyamata. első írása, Nyíry Dániel Miskolc városi főlevéltárnok tollából éppen e témával foglalkozott: Miskolc város „sántza vagy árka” címmel. Lőcsei Lajos nyugdíjas postaműszaki főfelügyelő érdeklődését is felkeltette a téma. Nyíry adatai alapján, a múlt század eleji Domby- féle térkép segítségével a helyszínen kereste a régi sánc és fal (sövény) nyomait. Megfigyeléseit 1969-ben, tehát két évtizede vetette papírra, s most juttatta el — hogy megőrződjön az ufókor számára — a Megyei Levéltárba. A Zöldfa utcán maradt meg legtovább a városárok szerinte. Az 1960-as évek gázcső- és távfűtővezeték fektetésékor ásott ár1990. március 15-re nem alakítják át a miskolci Petőfi teret. így határozott az a testület, amelyet a városi tanács elnöke hívott össze a különféle politikai pártok, társadalmi szervezetek képviselőiből. Ügy vélték ugyanis az egybegyűltek, hogy a többmillió forintos munkálatokra a jövő tavaszig hátra levő idő túl kevés. Nem kívántak abba a hibába esni, mint az eddig oly sokszor megtörtént a város életében, amikor egy politikai évfordulóra kellett valamit felavatni, és ennek következtében hanyag, kapkodó munkát végeztek a kivitelezők. Nagyon valószínű, hogy 1991-re tehetne készen a tér, amely mai állapotában kokat megfigyelve gazdag XVI—XIX. századi, az egykori árokba került cserépleletekre bukkantak. A kapukról egykorú, hiteles kép nem maradt fenn. Lőcsei Lajos megkísérelte rekonstrukciójukat. Mintának a sabáci vár ábrázolásának gerendavázas kapuját vette. Elkezdett Miskolcon és Diósgyőrben régi fakapuk után kutatni. Mennyiben hiteles elképzelése, amit a régi kapuk alapján alkotott,, nehéz tenne eldönteni. Egy viszont bizonyos; olyan régi miskolci fakapuk rajzát készítette el, amelyek azóta megsemmisültek, s ezek a rajzok feltehetően az egyetlen hiteles ábrázolások róluk. dr. Csorba Csaba teljesen alkalmatlan egy ünnepség 'helyszínéül, sőt a környezete sem azt sugallja. hogy itt a város 1848- nak méltó emléket kívánt állítani. Csakhogy van egy- nagy bökkenő, a Petőfi tér átépítésének kapcsán: jelesül az, hogy nincs meg rá a pénz. Ha egészen pontosan akarunk fogalmazni, akkor azt kell írnunk: négymillió forintot a városi tanács most áldoz arra, hogy megkezdődjenek a munkálatok. De nyilvánvaló, hogy ennyiből nem lehet megúszni az ügyet... A legnagyobb vitt) azon folyt, hogy előbb próbálják-e meg összegyűjteni társadalmi . összefogással a pénzt, és azután kezdődjön a munka, vagy vágjanak bele a vállalkozásba, és a már most is gyarapodó munka- felajánlások segítségével épüljön át a tér. Emellett A 18. század második fele Diósgyőrben az építkezések időszaka. A katolikus egyház kijavította cs használatba vette a „Puszta Templomot” a reformátusok új templomot szenteltek 1771. október 6-án, az evangélikusok pedig imaházat építettek. A vár és a várárkon kívüli elővár ekkor már régen romos. Az uradalom ezért sorra építetté, vagy kőből átépítette házait. Restaurálták a Tapolcán a két fürdőházat 1773—1774-ben. A lakosság száma 1744-től a század végéig körülbelül 1350 fővel gyarapodott. Igény * mutatkozott egy olyan nagy helyiségre, ahol társas ösz- szejöveteleket, ünnepélyeket, hálóikat lehet tartani, mert már elmúlt az az idő, amikor a megyében megtiltották a táncot. (1739) A megoldást, a kivitelezést az uradalomtól várhatták, mert építési anyaggal más nem rendelkezett. Az italmérést csak ’ők engedélyezhették. Az alvégen, a királymalom mellett nagy szeszfőzdéjük volt, benne 1775-ben 16 rézüst működött. Az uradalom számára tehát kedvező volt a lakosság igénye, mert növelhette bevételét. \ Ilyen körülmények mellett került sor a vendégfogadó megépítésére a 18. század ‘ végén, a két fürdőház előtti terület keleti részén, a mai strand öltözőjének heis, amellett is sok érv szólt. Az egyértelműen kiderült; a legtöbben az egybegyűltek közül nem szeretnék, ha a Petőfi téren egy elhúzódó, ideiglenes megoldások sokaságát felvonultató munka kezdődne. Dr. Székely László, a városi tanács általános elnök- helyettese javasolta: mi tenne, ha alapítványt hoznának létre a Petőfi tér átépítésére? Ez azért is elgondolkodtató ötlet, mert az alapítványoknak felajánlott pénzügyi hozzájárulás adó- kedvezményt élvez, így ez serkenthetné az adakozókedvet. Ráadásul egy alapítvány működése tehetővé teszi a bürokráciától mentes, gyors munkavégzést és irányítást is. Hogy lesz-e alapítvány, mikor és milyen összegekkel, az vélhetően szeptember végén, október elején kiderül. (k—6) i lyén. A vendégfogadót fábót építették, zsindelytetővel. Erre a vendégfogadóra mondta a 95 évet élt Tamás István még 1959. augusztus 13-án, hogy ott tartották régen a bálokat, és legény korában még ő is' járta ott a csárdást. A bálokon és szüreti mulatságon kívül az egyesületek zászlóavató, vagy az egyházak a püspöki látogatások alkalmával rendezett ünnepélyes díszebéde- it is a „Tapolcafürdő tágas tánctermében tartották.” A feldíszített termet este gyertyák, mécsesek, de a század végén már karbidlámpák világították meg. Az uradalom megszűnésének alkonyán felajánlották megvételre a községnek a vendégfogadót. A jó bevétel reményében 1884-ben meg is vették. 1868-ban megkezdődött a mai. vasgyár, majd a bányák működése. Űj lakótelepek kezdtek kialakulni a diósgyőri birtokon: Vasgyártelep és Pereces-bányatelep. Az első nagyobb beköltözés 1872—1874 között történt. Nagvdiósgvőr lakosainak száma 1890-ben már 6537 fő volt. A társadalmi étet egyre élénkebbé vált. újabb egyesületek alakultak. A vígságban eltöltött napokat nem jegyezték fel. azok emlékét magukkal vitték a 19. században élt és egymást felváltó nemzedékek. Nótáik zengését meg elrejtették a fák és a lombos hesvoteal. Balázs József (kiss) * Ez volt a diósgyőri Árpád utca 20. számú házának gerendavázas Jakapuja az 1700-os évek derekán. A kapuk kutatója „Miskócz város be vagyon kerítve... " Diósgyőri meditációk (26.) A Tapolcai! vciifogaija
