Déli Hírlap, 1989. július (21. évfolyam, 151-176. szám)

1989-07-10 / 158. szám

MISKOLCI KOCSONYA' Repül a nehéz kő A hatvanas évek Magyar Néphadseregéről a Miskolci Kocso­nya éppen három számmal ezelőtt lebbentette fel először a fáty- »□«, s azóta soria dőlnek meg a keki ruhába bújtatott tabuk. Most tovább folytatjuk a memoárt, amelyben a szerző a sorka­tonák (amúgy sem felhőtlen) közérzetét beárnyékoló nevelési esz- bőzről, a fenyítésről meséli el megrázó emlékeit. Bármilyen hihetetlen, de Brz egész laktanyafogság- dolgot a laktanyák udvarai­ba előszeretettel ültetett nyárfák miatt találták ki. A nyárfa a világ leggono- «zabb növénye: tavasztól egészen késő őszig egyfoly­tában hűti!alja a leveleit. A lehullott falevelekkel borí­tott laktanyaudvar predig a katonai esztétika szabályai azeönit felér mondjuk a tarkóra lökött tányérsapka, vagy a derékig kigombolt zubbony dermesztő látvá- ■yávai. tehát üldözendő. (Amellett veszélyes is: pél­dául egy éjszakai riadó al­kalmával a csúszós avaron csúnyán hanyatt eshet egy harckocsi.) Az elszáradt és lehullott ■Tárfalevél ellen — mely nagyszámú és haszontalan •— csak valami hasonlóval Sebet felvenni a küzdelmet: praktikusan a szintén nagy­számú és alig valamire Használható honvédekkel. Közülük is azokkal, akik a szabályzat szellemét tekint­ve másként gondolkodóknak bizonyultak. Ezek a nyug­hatatlan szellemű sorkatonák — a kort megelőzve — szí­nesíteni akarták a lakta­nya közéleti palettáját, azaz ébresztő után ágyban ma­radtak. reggeli torna helyett i a legénységi (6 hengeres) W. C.-ben bagóztak. esetleg ahogy Németh őrmester gya­korta fogalmazott: „suttyom­ban felhordták a körletbe az : étkezést”. Ezeket a kezde­ményezéseket abban az idő­ben a hatalom — személy szerint Németh őrmester — keményein elfojtotta, több- »yire a laktanyafogságnak nevezett fenyítés segítségé­vel. A „laktanyafogság” kife- Sezés egyébként nem igazán tükrözte a fenyítés lényegét, ugyanis a laktanyából az sem mehetett csak úgy ki, aki nem volt fenyítve. Ta­lálóbb elnevezés lett volna a ..kellemetlen tennivalók”, vagy valami hasonló. Ilyen kellemetlen tennivaló volt például a megátalkodott módon hulló nyárfalevelek összeszedése: de nem ám csak úgy lezser civil-módra seprűvel, lapáttal, hanem szépen, kézzel, a leterített sátorlapba gyűjtögetve. Szekeres honvédet és jó­magámat éppen egy ilyen sátoriap hozott össze elő­ször Németh őrmesterrel. Már egészen friss kopasz korunkban, sikerült kiesz­közölnünk magunknak va­lahogyan egy-egy hét laik- tanyafogságot, ennek kö­vetkeztében délutánonként négykézláb mászkáltunk a laktanya útjain, és az út közepére terített sátorla­punkba gyűjtögettük az át­kozott nyárfaleveleket. Ha­marosan nagy rutinra tet­tünk szert: a batyu kiala­kításának egyik mesterfogá­sa például az volt. hogy a sátorlap közepébe egy tég­lát tettünk, s akkor — az eleinte még kevés falevél csekély súlya ellenére is — a sátorlap sarkait összefog­va azonnal formás batyu képződött. Eképpen tevékenykedtünk azon az emlékezetes dél­utánon is. amikor az út vé­gén feltűnt Németh őrmes­ter alakja, akinek vállap- ján szerénykedő egyetlen csillagon szikrát hányt az őszi napfény. Szeme viszont kettő volt Németh őrmes­ternek. s azok is szikrát hánytak, amitől Szekeres honvéd és jómagam mód­felett bérezettünk, mert ek­kor még — nem ismervén Németh őrmestert — nem tudtuk, hogy ő jó ember, csak fel ne bőszítsék! Ám­de ez az egyébként jó em­ber akkor még eleve felbő­szítve toppant elénk. Fel- bőszültsége okát nem tud­tuk mire vélni, mert mind­össze ennyit értettünk: „Hé! Maguk ketten ott! Az a díszes trió!” A felszólítást követően ugyanis már alig fektetett súlyt az érthető szövegmondásra, csakis a hangerőre koncentrált, azaz ordított. Természetesen ször­nyen be voltunk gyulladva: Szekeres egyszerre próbált kézzel és fővetéssel tiszteleg­ni, melynek eredményekép­pen reszkető ujjaival majd­nem kiszúrta a saját szemét. Ettől azonban Németh őr­mester egyáltalán nem ha­tódott meg. hanem vörös képpel tovább ordított, majd látva, hogy velünk értel­mes beszéddel nem megy semmire, döngő léptekkel formás batyunknál termett, és hatalmasait belerúgott. Batyunk erre felemelke­dett a levegőbe, majd puhán letottyant az út mellé. A kemény magot alkotó tégla azonban a hatalmas rúgás­tó! könnyedén repült tova, nagyjából derékmagasság­ban az alakuló tér felé, majd valahol távol, az ökörnyállal átszőtt, ragyogó őszi párában eltűnt. Németh őrmester eddigi egészséges, gutaütéses vörös arcszíne a rúgást követően mélylilára változott, abbahagyta az or­dítást. majd rezzenéstelen arccal menetirányba rendez, te cipőjében a rúgástól szanaszét álló lábujjait, és bicegés nélkül eltűnt a pa­rancsnoki épület mögött. Öregkatonák később meg­esküdtek rá, hogy az épü­let mögött aztán féllábon ugrált, sírva fakadt, öklével szemeit dörzsölgetve, zo­kogva hívta a mamáját, hogy azonnal jöjjön érte, szeréltesse le. és vigye ha­za. Hogy valóban. így tör­tént-e. sajnos nem derült ki, mert hitelt érdemlő írá­sos dokumentumok azóta se kerültek elő. A legilletékesebb, maga Németh őrmester is hall­gatott az ügyről, egészen leszerelésünkig. A leszere­lést megelőző boldog utol­só napok egyikén — ami­kor minden laktanyában életreszóló barátságok és különféle bosszúk gondola­tai születnek — Németh őrmester odalépett Szeke­reshez és hozzám, hüvelyk­ujjait derékszíjába tűzve, előre-hátra hintázott a sar­kán, majd barátságosan, le­ereszkedően ránkhunyorított, és azt mondta: „Maguk azt hitték végig, hogy én nem tud­tam arról a kőről a sátorlap­ba ... Hát nagyon téveditek! Mégegyszer ránkhunyorított, maid elballagott. Enyhén sántított. Nem mindennapi képet küldött magáról Sailor Ilonka pusztakeceli olvasónk. A bátor magyar lány — meg­elégelve, hogy eddig csak a férfiaknak ment egyedül a do­log — elhatározta, hogy a képen látható saját építésű lé- lekvesztővel körülhajózza a Földet. A szükséges okmányok megszerzése végett gyakorlott tengerészek előtt tett ered­ményes vizsgát a hajózási ismeretekből. A bizottság egy­hangúan jelentette ki: Ilonka remek csomókat tud kötni bármire, ami csak a kezébe akad. Mondolkodó PÉTER-PÁL — Főikéi a kombájn — és arat.». SZOBRÁSZDAL ..Ez i», végső” HA... Ha igaz, hogy a hónapok nevét nagybetűvel kell írni. akkor azt is mondhatnám, elhibázva, hogy — Júlia(s) ele.ién születtem. Kutvabaj Beteg a kutyám. Nagyobi» baj az, hogy hetekig ne* tudtam rájönni, mi a baja. Áll a torvos létemre mégsem fordulhattam segítségért ál­latorvoshoz ... Benji egyébként egy más­fél éves cocker spániel, elő­írásszerű hatalmas fülek­kel es gondoktól ráncolt homlokkal. Ezek a ráncok lettek az utóbbi hetekben egyre sűrűbbek és mélyeb­bek. Ben.ij azóta is órákig bámul maga elé a sarok­ban. nem rohan elém fark­csóválva és fenekét Tiszái­vá. amikor délutánonként hazaérek. Egyszóval dep­ressziós lett. A probléma nyitjára teg­nap döbbentem rá miköz­ben ióizűen vacsorázott. Tá­nyérja alá papírt szoktam teríteni, mivel Benji imád­ja a nagyobb falatokat a tá­nyér mellé kipakolni, és ott eivopogtatni. No. de milyem papír is van naponta cse­rélve a tányérja alatt, vagy­is közvetlenül a szeme előtt ? ! — hasított belém a felismerés. Újságpapír! Vagyis az előző napi sajtó. Miközben eszik. legalább egy félórát az aktuális kül- és belpolitikái hírekre me­red ! Hát ez az oka ennek a mérhetetlen letargiának ... Ezek szerint Benji tud az emelkedő árakról, a süly- lyedő életszínvonalról. a párton belüli és a pártok közötti viszályokról, a kínai vérengzésről, szóval min­denről ... ! Nem árt vi­gyázni. holnap mindeneset­re még egyszer beoltom ve­szettség ellen ... TEHETETLENSÉG Vasárnap délután a nyi­tott ajtón keresztül bejött ide egy szitakötő. Gyerek­koromban sokat üldöztem a réten, mindhiába. Szerda délelőtt eszembe juttatja magát, vakon neki- nekimegy a veranda ablaká­nak. Most csütörtököt írunk. Azon gondolkodom, pénte­ken kiengedjem-e szabad­ságra? A giliszta és a humusz Végre hazánkban is rá­jöttek arra, amit a gilisz­ták több tizezer éve tudnak, mármint hogy egy giliszta szorgos élete során sok-sok mázsa humuszt hozhat lét­re. ha olyan marha lenne, hogy csak azt csinálná! Ám a giliszta eszik, szaporodik (majdnem úgy, mint a nyúl) és csak ezután mászkál a biomasszában (ami a trágya társasági neve). A közel­múltban alakult biohumusz szakcsoportok (special team­ok, ahogy az emelkedettebb giliszták egymás közt neve­zik az erre a célra tömörült szakembereket), különböző fondorlatokkal becsalogat­ják a gilisztákat a biomasz- eeába. ahol lehet enni, mász­kálni. szaporodni. majd újabb trükksorozatta] hu­muszt állíttatnak elő. és ezt eladják a kapitalizmusba. (Hasonlóan a bioosigákhoz, biokecskebékákhoz, ami még nagyobb üzlet.) Nem véletlen, hogy az új­ságok életcél-hirdetéseikben bio-témákat ajánlanak a gazdagodni vágyó szorgos magyaroknak, nem pedig ész- vagy fizikai-munkaigé­nyes termékek előállítását arra a fene igényes világ­piacra. amelyik le se bio- m assz ázz a a 70 kilós, szoba nagyságú magyar gépeket, amikor a japánok ugyan­azt olyan kicsiben megcsi­nálják. mint egy tejeskan­na és a súlya nem több 3 —4 dekánál. Viszont bio­giliszta talán nincs is ne­kik. mert póldául a több mázsás termést hozó para­dicsomiét nem is földbe ültetik, hanem kavicsba, amit egy kicsit tápoldattal bolondítanak meg. Rágon­dolná is rossz, mi lenne, ha ellesnék a biohumusz titkát a szakcsoportoktól?! Miért szólok most e kér­désről? Azért kérem, mert a magyar biovállalkozók kitalálták, hogy a gilisztá­kat szaporítják, nevelgetik, majd eladják egymásnak őket. ahelyett, hogy humusz­gyártásra fognák az állo­mányt. Egy-egy állatkán 23 —27 fillért keres a gazdi, ami tíz gilisztánál nem sok, de hárommilliónál már nem semmi. Néhány hónap, esztendő múlva lesz tehát több ezer gazdag ember több száz­millió btogiliszita (amit még mindig eladnak egymásnak a tenyésztőik, és még gazda­gabbak lesznek). Az ország nagy részét biomassza fog­lalja majd el. ami pénzt nem hoz, ugyanakkor majd­nem olyan büdös, mint a levegő. A gilisztáknak meg to­vább kell szaporodni értel­metlenül! No. ez ellen til­takozom! Giliszta Géza. a Biojövő Mgtsz szerves mel­léküzemágának többszörö­sen kitüntetett csőd őre. 3(c A Toldi című Arany János-mű televíziós változatát ké­szítik napjainkban Jancsó Miklós vezetésével. Fotósunk a forgatás azon jelenetét kapta el. ahol éppen az „Ég a nap­melegtől a kopár szik sarja’’ sornál jártak a nyitóképben. Sajnos, nyomdatechnikai okokból a háttérben a legelésző tákkadt szöcskenyájak nem látszanak a képen. Mr. Bush, USA, Fehőr Hűz, fszt. %m Elnök Úr! Mostohanagybátyám, Sam Rátkaytól megtudtuk, hogy On hazánkba látogat, ezért bátorkodunk zavarni le­velünkkel. Rögtön azzal kezdjük: mi a családban jól tudjuk, hogy nem kellett volna Önöket annak idején pohos, szivarozó, óraláncos, cilinderes figurának rai- zolni, akik éppen szíjat hasítanak a görnyedező pa­rasztok és munkások hátából. A mi családunk ezt mar akkor is ellenezte, és anyósom titokban a fürdőszobá­ban zokogott, amikor lelőtték Kennedy elnököt. A mi családunk mindig is a megbonthatatlan amerikai— magyar barátság híve volt. hiszen mi akkor sem ta­gadtuk le Sam Rátkayt, amikor az AVH érdeklődött utána. Mindig azt mondtuk, a költő szavaival — biz­tos tetszett hallani Petőfiről —, hogy csodáljuk, ám de nem szeretjük. Drága Bush út! Mi sohasem’kér­tünk semmit, a mi Sam Rátkaynktól. Még akkor sem, amikor pedig én már mondtam a feleségemnek: any­juk, meglátod, hogy ez a mesterségesen felpumpált életszínvonal nem vezet jóra, eladósodunk csúnyán. Mondtam azt is, hogy ha már más nem. legalább) mi éljünk inkább kisebb lábon, és ne cserélgessük übtre tízévenként a Trabantunkat, belebolondulva a nyug­hatatlan keletnémet autótervezők örökös tipusváítoz- tatásaiba. A feleségem erre azt mondta — és erre ta­núk is vannak! —, hogy marhság, egyszer élünk csak. Sajnos, azonban jóval tovább, mint ameddig a pénz tart... Az a helyzet, drága Bush úr. hogy egy kicsit megszorultunk. Jól tudom, hogy ön most arra gondol, hogy mi itten tarhálni akarunk. De gondoljon csak rá, amikor Önök a harmincas években a tengerbe hányták a kávé, meg a narancsot, és a Wall Streeten úgy hullottak a tönkrement bankárok az éeből mint máskor az eső, akkor bezzeg jól jött volna legalább egy baráti szó valahonnan! Jó, én is tudom, hogy mi azt mondtuk később mire eltelik néhány évtized. Önök már nem is lesznek, kampec a kapitalizmusnak, p sa­ját dugájukba dőlnek. Én bizonyíthatom — mellékel­ve az indexem —, hogy azokat az előadásokat, ame­lyeken a fenti tévhitet terjesztették, nem is voltam ott. Hidd el nekem, itt valami nem stimmel a filozó­fiai alapoknál — mondtam már ’61-ben a tüske hajú Stroszbergernek a körtéri sörözőben — jobb, ha mi nem is járunk szemináriumra. Egyszóval Elnök úr, egy kis lóvé kéne. Csak egv pici lóvécska. annyi, amennyit ön elkölt puskatisztító rongyra Nicaraguában. Természetesen kölcsönbe! S hogy mikor fizetnénk vissza? Egy politikus számára nem a pénz az igazi érték: mi garantáljuk, hogy Sam Rátkay Önre szavaz, ha legközelebb választás lesz. Egy tuti voks csak megér ennyit? Tisztelettel: a Kiss család

Next

/
Thumbnails
Contents