Déli Hírlap, 1987. január (19. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-17 / 14. szám

Könyvespolc Filozófus a századfordulóról ♦ Tengely József, arlói partizán a közeit, Mekesei István, egri várkapitány portréja a régmúlt iránt is fogékony művészről beszél. Kohászok krónikása Szobrok a szülőföldről Többségében érmék, néhány dombormű és kisplasztikák lát­hatók Kiss Sunyi Istvánnak -a Kossuth Művelődési Ház Mini Galériájában rendezett kiállí­tásán. Nem nagy az anyag, és a látogatónak azonnal feltűnik, hogy még az egyes munkák címei is azonos fogalmat ta­karnak: Kohász, Hegesztönö, Ózdi Kohászati Üzemek, Bor- sodnádasdi Lemezgyár, Mun­kavédelemért, S’ürkevas-öntés, Pihenő olvasztár. A kamaraki- állítás művésze ennek a vidék­nek a gyermeke. Az észak-magyarországi iparvidék érdes része az or­szágnak. A múlt század utol­só negyedében nagyüzemmé vált gyárak, és a köréjük te­lepült, otthont adó városok soha nem tartoztak az ide­gent feltétlenül vonzó neve­zetességek közé. A messziről jöttnek Ózd ma sem szép város (melyik gyárváros szép?), a falvak képe mára újabb, mert megváltozott, de a hívogatótói messze van. Mélyebbre kell nézni annak, aki, mint Kiss Sunyi István, nemcsak szépnek, de művé­szetben kifejezhető szépnek, az esztétikum kifejezésére alkalmasnak tartja. Aki az emberi életekben kifejezett morális szépet meglátni ké­pes. A szobrászt a múltban és jelenben az emberi sorsok érdeklik, és talán az is nyug­talanítja, hogy legyen szó a művészetek bármelyik ágá­ról, festészetről, szobrászat­ról, irodalomról, erről a táj­ról kevés maradandó mű született. Nem írta meg sen­ki a gyár- és bányatelepek évszázados múltját (a hely- történeti munkák nem azo­Ar óév utolsó heteire jellem­ző naptór-kavalkád már a múl­té a papírboltokban. Pedig a Pl ÉRT az idén 5-6 százalékkal többet szerzett be belőlük, min tavaly - tudtuk meg Tő- zsér Istvántól, a vállalat észak- mogyarországi kirendeltségének kereskedelmi igazgatóhelyette­sétől A Piért raktáraiban már csak elenyésző mennyiségű fali- és zsebnaptár maradt, ezeket e hó 12-étől egy hó­napon át 50 százalékkal ol­csóbban vehetik át az üzle­tek, s nyilvánvalóan a vá­sárlók is. A választék az idén is bővült. A legkereset­tebbek az irodai asztali nap­tárak voltak, de jócskán fogytak a népviseleteket be­mutató és a városképekkel díszítettek is. Akinek pedig a hasznosság mellett a mű­jfc Hegeszt&nS. nosak), az elmúlt évtizedek munkásábrázolásai éppen a szobrászatban ritka kivétel­től eltekintve jelkép-számba mennek inkább. Kiss Sunyi Istvánt az egyes ember ér­dekli, mert a Hegyhát, Do- maháza szülötte tudja, hogy tartozik. Ahogy a kiállítása elé írja: „Itt tanultam Édes­anyámtól konokul hinni a magam igazát. Fúró-faragó nagyapámtól a munka be­veszi érték is fontos volt, annak örömet szerezhetett a Kovács Margit kerámiáit be­mutató falinaptár. Nem ve­szítettek népszerűségükből a női aktokkal illusztrált kiad­ványok. ezekből a tavalyinál nagyobb mennyiség talált gazdára. Hogy teljesebb legyen a kép, a Széchenyi úti — a ré­gi tévészalon helyén lévő — papírboltban is érdeklőd­tünk. Jelenleg — amint azt Forró Zoltánná boltvezető­helyettes elmondta —, mind­össze egyfajta zseb-, fali-, illetve asztali naptár kapha­tó. A két ünnep között ugyanis 40—50 százalékkal olcsóbban juthattak hozzá­juk a vásárlók, ezért hamar vevőre találtak. Gyorsan el­fogytak a tíz forintra leérté­kelt plakát-aaptarak is. csületét, a szerszámok sze- retetét... Tőlük tanultam lelket elvarázsoló embersé­get ... Ezt az örökséget so­ha nem feledtem. Ez hozott vissza szőkébb hazámba, Ózdra... Munkásbarátaim tűzbarázdálta arcán fékte­len kabar ősök huncuttá szelídült szilaj mosolya vib­rál, ha megpihennek ... mi­kor kezet fogunk, tenyerük­ben érzem szívük tiszta em­berségének dobbanását... Itt a helyem.” A kohászok krónikását el­sősorban a jelen érdekli, és nemcsak azért, mert a meg­élhetést segítő megbízást is adhatja a gyár. Ez a mun­ka, és ezáltal a nehéz mun­ka által teremtett ember gazdag kincsesház. Mint az egyik mű, Tengely József, az arlói partizán portréja mutatja, gazdag a múlt is. és feltétlenül megőrzésre ér­demes. A munka mozdula­tait, régenvolt és mai em­berek vonásait őrző portrék igazolják a szobrászt. Azon a tájon éljen az ember, amelynek a lelkét is meg­érti. *1— A századfordulón végképp világossá vált, hogy a „hiva­talos”. úri Magyarország hiá­ba fordit hátat a valóságnak: a Huszadik Század cimű fo­lyóirat jelentkezése, a Társa­dalomtudományi Társaság megalakulása, a már 1890-ben párttá szerveződött szociál­demokrácia. a Galilei Kör létrehozása mind-mind bizo­nyította. hogy ha a politi­kai vezető réteg nem, a ha­záért felelősséget érző leg­jobbak keresik a kor el­odázhatatlan kérdéseire a vá­laszt. Polányi Károly ezek közé tartozott. Fasizmus, demokrácia, ipari társadalom címmel, a Gondolat Kiadó jelentette meg Polányi Károly hazánk­ban még nem publikált tár­sadalomfilozófiai írásait. A cím tulajdonképpen össze­foglalja az életművet: a de­mokrácia kérdésével, mint a bürokráciával, a kiváltsá­gokkal, a korrupcióval szemben egyedül üdvözítő úttal foglalkoztak az ifjú galileisták, akiknek 1908-tól elnöke Polányi. Később, A Galilei Kör mérlege és A Galilei Kör hagyatéka című írásaiban — ezek benne vannak a kötetben — talán túlságosan is szigorúan mi­nősíti akkori tevékenységü­ket. A szerző több mint 50 esztendő elmúltával a poli­tikai programot hiányolja, noha a kör rendkívül sokat tett éppen a politikai felvi­lágosítás érdekében. (Elő­adások ezrei során ismertet­ték például a történelmi materialista történetfelfogás legfontosabb ismérveit, vagy az újfajta nemzetiségi poli­tika elodázhatatlanságát.) A fasizmus Polányit már az emigrációban érte utol. Nagy Mi kétszer Nemcsak az ŐRI szóró­lapján szerepel duplán Nagy Bandó András humo­rista, hanem a Rónáé Sán­dor Művelődési Központiban is, szerdán este. Első elő­adása 8-kor, a második há­romnegyed tízkor kezdődik. Meglepetésként rendéghu- morista is fellép az esten. Bécsben. később Angliában ismerkedik meg előbb a Tőke Marxával, majd a Gazdaságfilozófiai kéziratok­kal és a Hegeli jogfilozófia kritikájával, azaz a fiatal Marxszal.' A dialektikus tör­ténelemfelfogás megismeré­sével máig tanulságos fasiz­muselemzést ad: „A demok­ratikus politikai szféra meg­szüntetése után csak a gaz­dasági élet marad; a külön­féle ágazatokba szerveződő kapitalizmus lesz a társada­lom egésze. Ez a fasiszta megoldás.” A korábbi idealista, túlsá­gosan is egyénközpontú fel­fogásával ekkorra már sza­kít, bár a marxizmust még mindig túlságosan „deter­ministának”, a gazdasági vi­szonyokat túlhangsúlyozó rendszernek tartja. A második világháború után, 1947-ben Polányi a Columbia Egyetem profesz- szora lesz. ahol közgazda­ságtant oktat. A gazdasági növekedés intézményes fel­tételeit kutatja. Az állam és egy általa szimpatikusnak tartott szocialista kísérlet Mint ismeretes, alapos előkészítő munka után, az Állami Tervbizottság múlt év májusában nagy jelen­tőségű döntést hozott az alapverttkumú vaskohászat­ra; pénzügyi terheik jelen­tős részétől mentesítette a vállalatokat, meghatározta a vaskohászat termelési, gaz­dálkodási és termékszerke­zet-korszerűsítési koncepció­ját. Az elmúlt 8 hónapban fő­hatósági és vállalati intézke­dések születtek a két Bor- sod-Abaúj-Zemplén megyei kohászati üzemben, tehát Diósgyőrött és Ózd on, mi­viszonyával kapcsolatos né­zeteit a kötet Gild és az ál­lam. A gildszocializmus cí­mű írásaiban fedezheti fel az érdeklődő. Életének utol­só éveiben kapcsolatot kere­sett és talált a szülőföldjé­vel. 1961-ben látogatott ha­za először. 1963-ban, a Ma­gyar Tudományos Akadémia meghívását elfogadva, elő­adást is tartott Budapesten. 1986-ban. születése századik évfordulóján földi marad­ványai visszakerültek Ma­gyarországra, hogy itt nyu­godjanak szeretett élettársa, Duczynska Ilona hamvai mellett. Polányi Károly, az auto­didakta tudós, élete végéig megőrizte szellemi függet­lenségét, nehéz lenne „be­gyömöszölni” munkásságát egyetlen filozófiai irányzat­ba: inkább a katasztrófák okait kutatta, amelyek em­berek millióit kényszerítet­ték szenvedésre, koncentrá­ciós táborokba. Magáénak érezte Hegel sorait: „Jobb ne légy, mint korod, de a legjobbra törj.” (balázsi) közben a korábbinál nagyobb erőfeszítések történtek a veszteségmentes gazdálkodá­sért. Erről és a jövő elkép­zeléseiről lesz rendkívüli fó­rum-műsor január 19-én, hétfőn este 17 óra 35 perc­től a miskolci rádióban. A műsor vendége: dr. Vörös Árpád ipari miniszterhelyet­tes, Kovács Zoltán, a Bor­sod Megyei Pártbizottság titkára, továbbá Drótos László, a Lenin Kohászati Müvek és Pethes András, az Ózdi Kohászati Üzemek vezérigazgatója. Az élőadás kapcsán — melyet Tolnai Attila vezet — elhangzó te­lefonos kérdéseket a mis­kolci 35-5I0-es telefonon várja a műsort szerkesztő Paulovits Ágoston. Pályázat, v fotóamatőröknek Megyei amatőr fényképpá­lyázatot hirdet a Közműve­lődési Módszertani Központ és a kazincbarcikai Egressy Béni Művelődési Központ. A pályázat célja, hogy fel­mérjék a szűkebb pátriák­ban működő alkotó közös­ségek, továbbá az egyéni alkotók felkészültségét, és esetleg újabb érdeklődőket nyerjenek meg a mozgalom számára. A pályázaton minden 16. életévét betöltött, megyénk­ben élő amatőr fotós részt vehet? A témaválasztás mindkét kategóriában — fekete-fehér papírképek, színes diapozitívek _ kö­tetlen. A szerzőknek mun­káikat — hat darab, kiállí­tásra alkalmas fekete-fehér papírkép, vagy tíz darab, 5/5 centiméteres műanyag keretbe foglalt diapozitív — február 28-ig kell be­küldeni az Egressy Béni Művelődési Központ címé­re. (3700 Kazincbarcika, Fő tér 5.) A fotókat szakértőkből ál­ló zsűri bírálja el. és az ar­ra alkalmas munkákból ki­állítást rendeznek majd Miskolcon. Jegemberek Év végi damping, év eleji kiárusítás Elkeltek a naptárak Vasárnap disznótoros ebédre voltam hi­vatalos a Pingyom-tetön lakó ismerősünk­höz, másodmagammal. Ebéd után illőn megköszöntük a vendéglátást, meg a kós­tolót, amit a háziasszony ráadásként be­csomagolt, aztán szedelödzködtünk. Ki tud­ja, ebben a cudar időben mikor jön a tá­volsági busz. Aggódásunk nem is volt alaptalan. Há­romnegyed kettőtől jó másfél órát várakoz­tunk a megállóban, de busz nem jött. Ott álltunk dermedten az istenverte hidegben. A szél szemünkbe fújta a homok élességű porhavat, beférkőzött a ruhánk alá, végig­borzongatta a hátunkat, egymás szavát se értettük, úgy vacogott a fogunk. Társam cseppfolyós állapotban levő szeméből ol­vastam ki, hogy valamit tenni kellene, mert megfagyunk. Igen, de mit? És akkor eszembe jutott az, amit eddig soha életemben nem tettem. Stoppal meg­állítok egy személygépkocsit! Hogy ez ed­dig nem jutott eszembe! Kisvártatva jött is egy Trabant. Ez azonban telve volt, a tetején levő cso­magtartóra szánkó és sílécek kötözve. Az­tán egy Lada jött. Ketten ültek benne, fia­tal férfi és nő. Integettem. Ám hiába. El­zúgtak mellettem, már amennyira lehetett a csúszós hóban. Lehet — gondoltam —, talán ezért is nem álltak meg. Hátha nem tudtak volna elindulni... De hiába keres­tem én, jótét lélek, a mentséget a többi­nek is. Egy se állt meg. noha akadt né­hány közöttük, amelyben lett volna még két férőhely. Pityókásnak véltek talán? Vagy az üléshuzatot féltették a kabátunk­ról leolvadó hólétől? Netán úgy gondolták, telimakukázzuk a kocsit? Amíg élünk — remélünk. Reméltük, hogy gyalogszerrel is valahogy majd csak be­jutunk a városba. Nekivágtunk hát a hó- buckás útnak. Lá bszárig belesiippedtünk, a szél meg cibált hol elöl, hol hátul. Oly­kor-olykor megálltunk lihegve, s a kesztyű­ből elökotorászoit ujjainkkal megtapogat­tuk fiitHuket, orrunkat, van-e még... Las­sún, nagyon lassan fulladtunk. Iszonyúan hosszúnak tűnt az út, amelyet pedig nya­ranta — három-négy kilométer az egész a városig — egy-két fertály óra alatt vé­gigtapodtuk. A gyér forgalomban időnként elhúzott- szánkázott mellettünk egy-egy személy­autó. Vitte belsejében a jó meleget... Durranjon ki a kereked! Csússz bele az árokba! Szakadjon el az ékszíjad! Szon- dáztasson meg a rendőr!... Bennem is van büszkeség, nem integetek, már csak azért sem, mert a karomat se tudom emel­ni, s ha megállva megkérdeznéd tőlem, hová igyekszünk, a vacogástól szólni se tudnék... Mentünk. Cammogtunk. Vonszoltuk ma­gunkat. És akkor, két-háromszáz méterre a pesti utat átszelő híd előtt megállt mel­lettünk egy ponyvatetős Gaz. Középkorú férfi hajolt ki az ablakon. — Merre mennek? — Kiguvadt szemei­met a város felé fordítva jeleztem, hogy merre. — Na, üljenek be. Nagy nehezen felkapaszkodtunk. Ültünk szótlanul és vacogtunk. Az autó megállt. A vezető hátrafordult. — Innen már hazajutnak valamelyik városi busszal. Én visszafordulok Gyöngyös felé. hacsak el nem akadok valahol. Kis- györben azt mondták, ha így esik, meg hordja a szél, leáll a távolsági járat. Ko­misz egy tél, szentigaz. Na, minden jót! Otthon, amikor a fürdőkád meleg vizé­ben visszatért belém az élet, arra gon­doltam: szivemből kívánom, hogy ez a de­rék ember hazajusson. Eszembe jutott az is, hogy azoknak az autósoknak valame­lyike, amelyiknek nem esett meg rajtunk a szíve, mit érez, ha valahol fogva tartja a hó... Biztosan vacogva imádkozik se­gítségért ... S miközben vacsoráztam, ju­tott eszembe: ott maradt a kóstoló a hátsó ülésen. Lehet, hogy szándékosan hagytuk ott? Bárcsak egy termosz forró tea is ott­maradt volna.., (csal») Hétfőn este a miskolci rádióban Mérlegen a kohászat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents