Déli Hírlap, 1986. augusztus (18. évfolyam, 178-202. szám)

1986-08-19 / 193. szám

Reggel, este, minden szünetben.. Az iskola könyvtárosa KTapcsik Sándor, a Berze- ▼iczy Gergely Kereskedelmi Szakközépiskola szeptembertől függetlenített könyvtárosa tör­ténelem—orosz szakos tanár. Elvégezte természetesen a kö­zépfokú könyvtárosi tanfolya­mot, egy-egy osztályban ta­nítani fogja ezután is a szak­tárgyait, de engem mégis az énekel: miért cserélte fel a katedrát a könyvtárral? — Nem volt rá lehetőség, de gyerekkoromtól kezdve mindig szerettem volna, ha sok könyvem lehetne. Ké­sőbb, már diákkoromban, a saját könyvtár volt a leg­hőbb vágyam, s elmúltam negyvenéves, mire dicse­kedhetek vele. Ez, hogy könyvek között teljenek a napok, véglegesen itt, ebben az iskolában vált lehetővé, 1978-ban. Alföldi vagyok, Bács megyei ösztöndíjas vol­tam, Miskolcon általános is­kolai és kollégiumi évek ve­zettek a Berzeviczyig. Ami­kor ide jöttem, megkaptam az iskola könyvtárát, és öt évet adtam magamnak, hogy precízen feldolgozzam, ka­talogizáljam, otthon legyek benne. De visszatérve a kér­désre: 11 ezer kötet soknak is, kevésnek is tűnhet. Ha az ember lelkiismeretesen akar ennyi könyvvel dol­gozni, ha gondosan fel akar­ja dolgozni, akkor ez szin­te kizárólagos figyelmet, és sok időt kíván. Gyakorló kollégák tudják, hogy az órára való készülés szintén. Választani kellett, ezt vá­lasztottam. Másképpen, de állandó kapcsolatban va­gyok. így is az iskola diák­jaival. — Mennyi időt töltenek a gyerekek a könyvtárban? Ho­gyan kapcsolódik az iskola oktatómunkájához? — Korábban volt állandó kölcsönzési idő, de azt ta­pasztaltuk, hogy igy kevés­bé használták ki a lehetősé­geket. Magyarán: vagy jó volt nekik az időpont, vágy- nem, hiszen a miénk olyan iskola, ahol gyakorlat van hét közben is, amikor egy- egy osztály nem itt tölti a tanítási időt. A gyerekeim még viszonylag kicsik, reg­gelenként én vagyok az ott­honi „ügyeletes”, általában reggel hétre, negyed nyolc­ra —, ha őket elvittem is­kolába — úgyis bejövök. Korán reggel, minden szü­netben, és természetesen órák után nyitva tehát a könyvtár: nekem is jó így, a gyerekeknek is. Egyéb­ként az iskola —, amelyet a századfordulón sokkal Keve­sebb diákra építettek — a mai létszámhoz képest ki­csi, a könyvtár egyik helyi­ségében is osztály van, könyvtári órákat nem tu­dunk tartani. Inkább „kivi­szem” a segítséget. Az iro­daimat, amit a kollégák kérnek, a lemezjátszót, mag­nót. a tananyaghoz szüksé­ges kiegészítő eszközöket odaadom. A múlt tanévben sikerült képmagnót is ven­nünk. Ez szintén rendelke­zésre áll majd. — A Berzeviczy százéves is­kola. éppen az elmúlt tanév volt a jubileumi. Nyilván je­lentős archív anyag van a könyvtárban is ... — Sajnos nem, mert a 60-as évek végén a régi is­kolai gyűjteményeket egy helyre vonták össze (ma a Lévay Könyvtárban találha­tók), s innen is legkeve­sebb kétezer kötet került el. A szakmai archív anyag nem maradt itt, régi kiadá­sú szépirodalmi könyveink vannak inkább. Éppen a ju­bileumi ünnepségekre ké­szülve hiányoltuk az isko­Ibii Uns ob Negyvenéves a Szinvavö 1- pyi Vasas Népt ánceayüttes; jubileumi műsorral köszönti a közönséget. Augusztus 20- án, este nyolc órakor a di­ósgyőri várban lépnek fel. Jegyeket ötven forintért a Vasas Művelődési Központ­ban, a Bartók Művelődési Házban és előadás előtt a helyszínen lehet váltani. A katalógusnak rendben kell lenni. (Kiss József felvétele) latörténet könyvben is kife­jezhető dokumentumait, az­tán utánuk mentünk. — Jú híre volt a városban Is az iskolatörténeti kiállítás­nak, bizonyára hozzájárult, hogy a könyvtáros most Szo­cialista Kultúráért kitüntetést kapott. A múlt megidézésé- ben segített az Ifjúság? — A kitüntetésnek na­gyon örülök (ki nem örül?), de, hogy éppen ez a kiállí­tás segített-e hozzá, nem tudom. A gyerekekkel napi, aktuális témákban jobban együtt tudok dolgozni, a Ki tud többet a Szovjetunió­ról? című. tanévenként meg­rendezett vetélkedőn például sikerült most is a megyei első helyezés. A múlt feltá­rása, a diáktól sajátos ér­deklődést kívánó munka. Most — sajnos — nincs a tanítványaink között ilyen érdeklődésű fiatal, de a „se­gédmunkában”. a kész anyag rendberakásában, a kiállí­tás megrendezésében na­gyon sokat segítettek ők is, a kollégák is. akik feltúrták a szertárakat, kutattak az emlékeikben. Magam a le­véltárban, múzeumban, és a nagy könyvtárakban kutat­tam, eszközökből, dokumen­tumokból így sikerült a múl­tat rekonstruálni. Az isko­latörténeti kiállítást nagyon sokan látták, eljöttek a vá­rosból, itt voltak a régi ta­nítványok — megdicsérték. Sajnos, le kellett bontani. Nincs hely. (makai) Győztes szépségek a dobogón. Egy miskolci lány könnyei Szépségverseny Kamcsijában A bolgár tengerparton, Vár­na közelében az idén a 14. alkalommal rendezték meg a hagyományos augusztusi Miss Komcsija szépségversenyt. Az Zenészballada • Fejezetek i Pál életéből • Szécsi Katalin: — Ügy em­lékszem, ’65 szilveszterén egy divatbemutatón lépett fel a Gellért Szállóban, és elintézte, hogy a bárban el­énekelhessen három számot. Valaki meghallotta, és levit­te egy énektanárnőhöz, aki megállapította, hogy „jó he­lyen van a hangja”. Ezt így szokták mondani, tehát nem kell külön munka ahhoz, hogy a hangot „előrehoz­zák”. Ekkor kezdett énekel­ni tanulni. A ’67-es táncdal­fesztivál előtt Bánki László, a Televízió könnyűzenei osz­tályának vezetője elment az énektanárnőhöz, hogy tud­na-e néhány fiatalt ajánlani a fesztiválra. A tanárnő be­mutatta a tanítványokat. Bánki László, a Magyar Televízió zenei és kulturális főosztályának helyettes ve­zetője: — A könnyűzenei osztály vezetője voltam a Te­levízióban 1970-ig. Munka­társaimmal 1965-ben kitalál­tuk, és 1966-ban meg is va­lósítottuk a táncdalfesztivált. Akkoriban az ORI-nál is dolgoztam, felejthetetlen él­mény volt, és talán minden­nek az elindítója, hogy ’65 nyarán rendeztünk a Kis­stadionban egy monstre könnyűzenei hangversenyt, ahol csak angolul énekel­tek. Egyszerűen nem léte­zett akkor magyar könnyű­zene. Egy fiatal táncdaléne- kesnőt megkértem, hogy mű­sorának második száma ma­gyar dal legyen. A közön­ség az első pillanattól az utolsóig végig fütyült a nó­ta alatt, mert nem akarta meghallgatni. Dühbe gurul­tam : elképzelhetetlen, hogy egy országban az ifjúság az anyanyelvén nem hajlandó végighallgatni egy dalt. Gon­doltam, a Televízió olyan közeg, ahol nem lehet fü­tyülni, és ha erre az egyéb­ként nyilvános fesztiválra úgy jönnek el, hogy csak magyar táncdalokat halla­nak, akkor itt valaminek történnie kell. Ügy is lett. Ügy gondoltuk, hogy az ak­kor nagyon népszerű elő­adók — Záray, Vámosi, Hol. lös Ilona, Kovács Erzsi, Né­meth Lehel és hadd ne so­o roljam tovább — mellett új arcok, énekesek kellenek a fesztiválra, őszintén mon­dom, hogy abszolút bevált, mert a mai táncdaléneke- sek többsége fesztiválokon került az érdeklődés közép­pontjába, Kovács Katitól Koncz Zsuzsáig. Zalatnay Saroltától Szécsi Paliig. Szé­csi Pállal 1967-ben találkoz. tam. Fölkerestem a könnyű műfajban tanító tanárokat, zeneszerzőket, akik fiatal énekesekkel foglalkoztak. Számomra a legkedvesebb ta­nár Majláth Júlia volt, na­gyon szerettem, tiszteltem, becsültem. Végtelenül hu­mánus, kedves, okos, nagy zenei műveltséggel rendel­kező nő volt, súlyos beteg, csak tolókocsiban tudott mo­zogni. Ügy tél környékén Balassa P. Tamással — ő és Körmendi Vilmos volt a fesztivál zenekarának kar­mestere és korrepetitora az előkészítéskor — elmentem Majláth Júliához. Leültem Juli mellé egy sámlira. A szomszéd szobában — a te­levízió akkor még nagy cso­da volt, nem úgy, mint ma­napság — a tanítványok iz­gatottan vártak. Egyszercsak bejött egy fiatal, fekete, na­gyon jó megjelenésű, kedves arcú fiú, és énekelni kezdett. Az első pillanatban érezni lehetett, hogy bejött Vala­ki. Minden izgalma, ideges­9ége, félelme ellenére meg­szólalt egy olyan humánus hang, egy olyan szép orgá­num, amely abban a pilla­natban kétségtelenné tette, hogy tehetséges emberről van szó. Általában minden tanítványtól egy dalt hall­gattunk meg, és mondtuk, hogy alkalmasint jelentke­zünk. Pontosan emlékszem, Szécsi annyira tetszett, hogy visszahívtuk, kértük: énekel­jen el egy gyorsabb, vidá­mabb dalt. Tudni akartuk, van-e humora, milyen a rit­musérzéke, egyáltalán meg tud-e mozdulni. Abban az időben ugyanis a táncdaiéne- kesek — világjelenség volt, meg hagyomány is — sok­kal merevebben énekeltek, nem vették kezükbe a mik­rofont, csak álltak mellette. Ennek egyik oka — mond­juk ki —, hogy egy kicsit ügyetlenek voltak. A kezük­ben levő mikrofon zavarta volna őket. A másik ok, hogy ha a mikrofonnal gya­korlatlanságból vacakolnak, akkor olyan akusztikai ren­detlenség keletkezik... — Pali milyen dalokat énekelt Önöknek? — Majláth-szerzeménye- ket. A feltételünk az volt, hogy csak magyarul lehet énekelni, és lehetőleg hazai szerző dalait. Engem az, hogy valaki utánozza az an­golul éneklőket — amit ab­ban az időben sokan csinál­tak; csak Beatles-, Bee Gees-, Rolling Stones-dalo- kat adtak elő — nem érde­kelt. Így került Szécsi Pál az 1967-es táncdalfesztivál elő­adói közé. Aradszky László így emlékszik a fesztiválra: — Pali is tetemes közön­ségszavazatot kapott, már nem emlékszem pontosan, hány ezret, de tény, hogy a zsűri pontjaival nem került be a döntőbe, mint ahogy én sem; őt is a közönség juttat­ta be. A Csak egy tánc volt című számot énekelte. indulók között négy magyar lányt is felfedezhetett az ép­pen itt kempingező magyar turista. Közöttük — nem kis örömünkre — egy 19 éves mis­kolci adminisztrátort... A selejtezőket követően, az elődöntőben 43 induló vo­nult fel fürdőruhában a leg­alább 60 fokos homokban megépített ideiglenes kifu­tón. A legtöbben a Német Demokratikus Köztársaságból jelentkeztek a versenyre, de voltak szovjet, lengyel, cseh­szlovák és bolgár lányok is. A hazaiakat mindig hangos tapsvihar és üdvrivalgás kísérte; ám az itt nyaraló magyarok jóvoltából a mi szépségeinknek is kijutott az éljenzésből... A következő fordulóban már cipőben kellett a ver­senyzőknek, kecses mozdu­latok közepette, felvonulni. S amíg a szigorúnak látszó nemzetközi zsűri tanácskor zott, a nézősereg előtt hiva­tásos szépségek a lenge nyá­ri bolgár ruhamodellekből rögtönöztek divatbemutatót. Az örömrivalgástól alig lehetett érteni azt a tíz sor­számot és nevet, akik végül is bejutottak a döntőbe. Saj­nos, a miskolci lánynak ez nem sikerült, és sírva sza­ladt el a helyszínről . .. Két magyar lány, Bé­res Éva Komlóról és Mezei Adél Székesfehérvárról vi­szont a tízes döntő résztve­vője lehetett. A versenyt szoros küzdelem után egy 17 éves bolgár táncosnő, Jor- danka Krimova nyerte meg. S miután feltették a fejére a koronát, és megkapta a Miss Kamcsija címet doku­mentáló szalagot. kecses tánclépéssel és egy csodála­tos mosollyal búcsút intve, elsietett a fotósok gyűrűjé­ből ... Soltész Rudolf (Folytatjuk) Paulina Éva A Budapest Kongresszusi Központ több ezer személyes nézőtere — ez a képernyőről is kiderült — zsúfolásig meg­telt a Televarieté szombati adásának korábbi nyilvános felvételén; öt-hat millióan biz­tosan ültek a készülékek előtt is. Nyár van és nagy meleg, ahogy mondani szoktuk, a könnyű szórakozás ideje. Vagyis mondják mindazok, akik nem kedvelik a könnyű műfajt egyébként, és akiket nemigen győz meg a nyáron vagy télen megmutatkozó, bár­milyen óriási érdeklődés sem. A Televarieté mostani, máso. dik műsora magas színvonalú, kitűnő összeállítás volt. A francia varieté szó tar­ka színpadot jelent. Tánc-, artista- és énekszámokból, vidám jelenetekből összeállí­tott szórakoztató műsort be­mutató színházat. Színházat tehát, egy olyan egységet, amelynek részeiből egy más, magasabb minőséggé építke­zik az egész. Könnyű szóra­kozássá; vagy mondjunk végre ehelyett a mai szó- használatunkban pejoratív­vá vált kifejezés helyett: felhőtlent. Az ítéletet pedig nyugodtan rábízhatjuk a né­zőre, hallgatóra. Bárminek nem örül. Bednai Nándor szerkesztő, Bolba Lajos zenei vezető és Bőm Ádám rendező ponto­san ismerik a műfajt, igé­nyesek. Az élvonalból válo­gatták a szereplőket, az ará­nyokra figyelve szabták meg az egyes számok egy­másutániságát, a másfél órás előadás ritmusát. A képer­nyőn talán csak a közönség soraiból válogatott civil játé­kosok „jelenetei” nem voltak olyan érdekesek, mint a helyszínen. Bár Rózsa Györgynek, aki kedvesen. Televarieté dinamikusan vezette a mű­sort, a jelenlévőket is biz­tatni kellett, hogy együtt játsszanak a színpadra szó- lítottakkai. De az összeállí­tásnak ez sem ártott. A Neoton Família kez­dett; nem tudnak olyan is­mert számokat énekelni (vagy éppen ezért), hogy a kitűnő együttest ne hallgat­nánk szívesen. Koós János és a nálunk is ismert, nép­szerű szovjet énekes, Joszif Kobzon zárta a műsort: hangjuk és páros humoruk (nemrég láthattunk kette­jükkel egy nagyon jó, ön­álló műsort a képernyőn), mindig biztos siker. A nagy­szerű Gregor József, ötoős Gábor, a világhírű zenebo­hóc, a diszkó-énekesként is, mint minden műfajban, na­gyon sokat tudó Galambos Erzsi, Gálvölgyi János, két tehetséges külföldi énekes, a fiatalként is a szakma kitű­nő mestereinek bizonyuló bűvészek, Nagy Molnár Dá­vid és Czinkota Zoltán, az Operaház tánckara a Dob­sa Sándor vezette Stúdió 11 nívótlant nem is produkál­hatnak. A „könnyű” műfaj na­gyon nehéz, óriási munka van a könnyedség mögött, hogy a tehetségről már ne is beszéljünk, de ez nem tartozik a közönségre. Bár egy kellemes este után nem árt, ha eszünkbe jut: min­den műfaj csak önmagával mérhető, és a színvonal, vagy nívótlansága nem mű­faji kategória, hanem hoz­záértés kérdése. M—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents