Déli Hírlap, 1986. május (18. évfolyam, 101-125. szám)

1986-05-16 / 112. szám

★ Határidő előtt vehetik birtokba a közlekedők I A. Szinva fölött £[készüli az új hid Május 28-án átadják a forgalomnak Másképp élni és dolgozni Irta: Dudla József\ az MSZMP Miskolc Városi Bizottságának első titkára Tegnap ülésezett a megyei pártbizottság, s napirendjén - töb­bek között — az év eddig eltelt időszakának gazdálkodási ta­pasztalatai is szerepeltek. A gazdaság kérdései évek óta kény­szerítő erővel követelik maguknak a központi helyet a politikai munkában, és uralják a közgondolkodást is. Az elmúlt és az idei év különösen elgondolkodtató; arra késztet bennünket, hogy tár­gyilagosan, kritikusan felülvizsgáljuk eddigi gyakorlatunkat. 1985- öt abban a megalapozottnak tűnő reményben kezdtük, hogy vég­re lélegzethez jutunk. Sokat és keményen dolgoztunk, s 1984 a tervezettnél gyorsabb termelés- és nemzetijövedelem-bövülést, az adósságállomány csökkenését hozta. Azt gondoltuk, rátaláltunk a körülmények szigorodásának ellenszerére, úrrá lettünk, felülkere­kedtünk belső gyengéinken. Rá kellett döbbennünk: erről még koránt sincs szó! Sőt, sok minden látszat volt, amit értéknek hit­tünk. Miközben a vállalati nyereségek - igaz, differenciáltan — nőttek, és évek óta először emelkedtek ■ reálbérek is, a nem­zeti jövedelem 1 százalékkal csökkent, és ez tarthatatlan. A tő­kés export nem bővült a kívánt mértékben, az adósságállomány csökkenése megállt, a termelés fajlagos energia- és importigé­nye nőtt, a népgazdaság jövedelemtermelő képessége romlott. Elkészült a Szinva új liíd- ja a Herczeg Ferenc és a Kiss Ernő utca találkozásá­nál. Az építők — az Eszak- magyarországi Állami Építő­ipari Vállalat dolgozói — rekordidő, három hónap alatt végeztek a hídverés- sek- -. Tóth János, a vállalat ter­melési főmérnöke mondja: — A régi, elhasználódott, a forgalom által kinőtt híd >(r Szegélykövezés ___ (Kiss József felvételei) •• Üres lakások A Városi Népi Ellenőrzési Bizottság egy bejelentés nyomán tájékozódott a vá­rosban üresen álló lakások­ról. Megállapították, hogy a városi tanács végrehajtó bi­zottsága az üres lakások ügyét kiemelten kezeli, s negyedévenként tekinti át a mindenkori helyzetet. Ennek köszönhetően, csökkent a városban az üresen álló la­kások száma — most az el­ső negyedévben összesen ti­zenkilenc volt — s a testü­let csak nagyon indokolt esetben fogad el olyan je­lentést, amiben hosszabb ■ ideje üresen álló lakások szerepelnek. helyébe emeltük az újat. Szélesebb és strapabíróbb lett ez, s mivel a hídra csat­lakozó út is kiszélesedett, hosszabb járművek is biz­tonságosan kanyarodhatnak, jobbra kis Ívben is. Tudo­másunk szerint a Miskolci Közlekedési Vállalat erre irányítja majd a 101 B jelű gyorsjáratát. A híd építésével, betono­zásával április végére vé­geztek az építők. Ám a szi­gorú előírások miatt, . az utolsó betonozási naptól szá­mított 28 napig a híd nem terhelhető. Ha az eredeti határidő­höz ezt a 28 napot hozzá­vesszük, tulajdonképpen csak június 15-én indulhat­na meg a forgalom — ma­gyarázza a főmérnök. — Ám ez a nap hamarabb lesz; május 28-án átgördülhet a hídon az első jármű . . . Jelenleg aszfaltoznak a hídon s az előtte lévő út­szakaszon. A Vilati ígérete szerint május 28-ig elké­szülnek a forgalomirányító közlekedési lámpák is, s így semmi akadálya nem lesz annak, hogy a majd’ 10 millió forint értékű munkát határidő előtt befejezzék. Valamennyi hazai porce­lángyárat megelőzve, a hol­lóháziaknak jutott az a meg­tiszteltetés, hogy „indulhat­nak” a Forma—1-es világ- bajnokságon. Az előzetes tár­gyalások után a borsodi per- celángyárat kérték fel, hogy elkészítse a világbajnokság díjait. Dr. Gömze A. László igazgató elmondotta, hogy náluk készülnek az első he­lyezettek díjai. A korábban sok gonddal, nehézséggel küszködő gyár számára jó reklám lesz az a 12 négyzetméter nagyságú, Szász Endre festette falbur­kolat, amelyet az autóver­senypálya protokolltermében helyeznek el. A világbajnokság díjainak július 1-ig kell elkészülniük, mivel ezeket Párizsban, a rendezőbizottság zsűrizi. A díjakat Száz Endre festő­művész tervezi és készíti, egy díj, a legjobb európai versenyzőnek járó kivételé­De mindez elviselhető len­ne, ha 1986-ban — lényege­sen jobb időjárási és terme­lési feltételek mellett — nem folytatódna az a tendencia, hogy az erőforrások növekvő felhasználása ellenére sem javul az eredmény. Ha ez így megy tovább — miután nincs felélhető tartalék sem a gazdaságban, sem a tűrő­képességben —. már a jö­vőnket fogyasztjuk! • CSAK A SZABÁLYOZÁS? A folyamatokat megítélni, a hibákat belátni persze nem nehéz, a valódi okokat fel­tárni, és kiutat találni an­nál inkább. Ráadásul ameny- nyire egységesek vagyunk a diagnosztizálásban, annyira megosztottak a jónak vélt terápiában. A közfelfogás ma döntően a szabályozókat te­szi felelőssé a gondokért, és ezzel sokan a maguk részé­ről le is tudták a felelőssé­get. a tennivalók keresését. Nem kételkedem azokban a bírálatokban, amelyek az irá­nyítás hogyanját és minősé­gét illetik, mégis úgy gon­dolom, hiba volna a gazda­ságban meglevő tehetetlensé­get teljes egészében ennek a számlájára írni. Túl sokan nem akarják tudomásul ven­ni, hogy nem a szabályozás, hanem az általa közvetített gazdasági értékrend az. ami munkájukat leértékeli, fej­lődésüket gátolja. A szabá­lyozást, az olyan külső kö­rülményektől eltekintve, mint például az idei olajár- esés, a régi struktúra igé­nyének fenntartása — he­lyenként kényszere — ku­szái ja össze! Azok, akik elő­ször a szabályozással és nem a saiát munkájukkal szem­ben állítanak követelménye­ket. menetközben éonúev en­gednek a színvonalból, ahogy vei. Ezt ugyanis a vállalat­nál dolgozó iparművészek tervezik meg, dijtalanuL A tét óriási. Könnyen megjósolható, hogy ez a meg­bízatás remek gazdasági eredményekkel kecsegtet. A világbajnokság rendezőbi­zottsága mindezért cserébe díjtalanul egy elárusítópa- vilont bocsát a gyár rendel­kezésére. Javasolták, hogy készítsék el a díjak kicsi­nyített példányait, amelye­két a verseny színhelyén árusíthatnak. Természetesen amíg a díjakat kézzel fes­tik, addig a sokszorosított és kicsinyített másolatokat csu­pán matricákkal látják el. Ám bizonyára így is nagy sikere lesz ezeknek a ma még ismeretlen porcelánfi­guráknak. S mivel a nem­zetközi mezőny mellett a né­zősereg is nemzetközi lesz, a hollóházi porcelánfigurák szerte Európába eljutnak majd, öregbítve a gyár jó hírét. (szántó) a gazdaságirányítás is rendre beadja a derekát. Tárgyilagosan el kell is­mernünk, hogy jelentős rész­ben mi magunk akadályoz­zuk — a régimódi gondolko­dásunknak, beidegződéseink­nek engedve — elhatározá­saink megvalósítását. Az „érdekek” érvényesítése tú­lontúl az értékteremtés ro­vására folyik, és ehhez mi, a pártszervezetek is asszisz­tálunk. Szenvedélyesen ke­ressük, hol hibázott a gaz­daságirányítás. mit vétettek mások, de vajon ugyanolyan elszántsággal. ugyanolyan hangerővel bíráljuk a saját munkánkat, s törekszünk an­nak javítására is? A tények azt bizonyítják, hogy nálunk sem fejlődött eléggé a gazdálkodás, sem önmagunkhoz, sem a köve­telményekhez képest. Az egyensúly megteremtéséből még csak a könnyebbik fel­adaton. az elosztás szigorítá­sán vagyunk túl, a neheze még hátra van. Ezzel nem le­het tovább várni! Tarthatat­lan, hogy sok helyen a na­gyobb értektömeget, gyorsabb fejlődést csak többlet — és ráadásul romló hatékonyság­gal értékesülő — erőforrá­sok bekapcsolásával, növek­vő energiafelhasználással, extenzí.. . módon, vállalati gazdasági munkaközösséggel megtoldott munkaerőforrás­sal, a teljesítmények és a ke­reset közötti kapcsolat la­zulása árán tudják elérni. Ez az érintett vállalatok gazdál­kodásának gyorsuló romlásá­hoz vezethet, aminek meg­állítása, illfetve megfordítása csak súlyos megrázkódtatá­sok és halmozódó belső fe­szültségek árán lehetséges. Nincs más választásunk, csak a hatékdhyság hosszabb tá­von érvényesülő, jelentős mértékű javítása, az ehhez szükséges változtatások vál­lalása. Ez így vagy úgy mindannyiunkat érinteni fog. Az viszont nem mindegy, hogy ez előre megkomponál- tan, általunk tervezetten zaj­lik-e, vagy kényszer által diktálva következik be. Rit­must kell váltani, mert min­den elnapolt döntés, elha­lasztott tett a másik olda­lon a kényszert kiváltó erő­ket gyűjti! Az adósság, a tennivaló mindenütt más és más, nincs két egyforma gazdálkodó szervezet, nincs két egyfor­ma feladatsor. Biztos, hogy a konkrét tennivalókat az érintettek maguk is vitat­ják. legfeljebb abban lehet könnyen egyetértésre jutni, hogy a bért emelni kell. Nem vagyunk türelmetlenek,’ tudjuk, hogy a változás, a megújulás nem megy egyik napról a másikra. De men­nie kellene egyik évről a másikra, egyik ötéves terv­ről a másikra, szívós, meg­fontolt, szisztematikus mun­kával, s ez az, aminek a szükségesnél kevesebb a jele gazdálkodó szervezeteink­ben. Erre csak részben ma­gyarázat, mentség a szabályo­zók kifogásolható működése, s annak emlegetése, hogy a jövedelemelvonással gúzsba kötik a vállalatot, elveszik önállóságát. A kereteket nem mi szabjuk meg magunk­nak. hanem a világgazdaság! De hogy ebben az objektíve szűkülő mozgástérben a vál­lalatok fokozatosan nagyobb önállóságot, manőverezési le­hetőséget kaptak az tagad­hatatlan ! • A SZOMSZÉDBAN IS KÖRÜLNÉZHETNÉNK Jó, ha tudjuk, mennyi pénz kellene a leromlott eszközök feljavításához, hogy amennyi van, azt a legjobban költ- sük el. De reálisan ma az­zal kell számolni, hogy több­let-erőforrást bárhová csak úgy lehet adni. ha máshon­nan elvesszük. Ellenkező esetben úgy járunk, mint az elmúlt évben!... Ehelyett sokkal komolyabban össze kellene vetni üzemeink való­ságos helyzetét a világgaz­daság változásaival, az otta­ni színvonallal. Nem is a legfejlettebbekkel; néha az is elég. ha szomszédolunk egy kicsit. Ezekhez a világgaz­dasági tendenciákhoz kellene végre alkalmazkodni, mert volna miben. Azoknál a termékeknél. amelyekre a gyors cserélődés a jellemző, kívánatos lenne a többiek után iramodni, hiszen a vá­rosban és környékén a gép­ipari termékek átlagéletko­ra 9—12 év. Az új kapacitá­sok sokszor kihasználatla- nabbak, mint a leromlott ré­giek; a munka szervezettsé­gét javító programok száma, az általuk hozott megtakarí­tások összege az utóbbi há­rom évben felére, harmadá­ra esett vissza. Figyelmezte­tő helyi példák bőven van­nak. Mert ha egy nagy vál­lalat majd’ 10 százalékkal csökkent termelési volume­nét úgy produkálja, hogy ehhez vállalati gazdasági munkaközösségekkel a ko­rábbi csúcsteljesítmény munkaidőalapját használja föl, ott a termelékenységgel, ösztönzéssel, szervezéssel nincs minden rendben; ha egy évekig sikeresen, jó eredménnyel gazdálkodó vál­lalatnál a rendelések — egyébként évekkel előre lát­ható — csökkenését gyors, de gyógyírt valószínűleg csak a mára Jelentő intéz­kedésekkel kell ellensúlyoz­ni, ott önkritikusan el kell ismerni, hogy késtek a fej­lesztéssel: ha egv kommuná­lis szolgáltató vállalat azt hi­szi, hogy a ió nvereség ele­gendő a kiváló címhez, és el­tekinthet attól, hogy a város állapota ezt nem tükrözi, ott baj van az önértékeléssel. Ha a termelőeszközök le­romlásának objektív kénysze­rét — a kivívott önállóság­gal élve — magunk fejeljük meg úev, hosv az amortizá­ció felhasználásával fedez­zük a keresetnövekedést, ak­kor baj van a felelősségér­zettel. • KINEK KELL CSELEKEDNI? Joggal mondhatja bárki: beszéljünk világosan, mond­juk meg, kinek szól a bírá­lat!? Legkevésbé azoknak, akik a döntéseket végrehajt­ják, akik dolgozni akarnak, és dolgoznak is, ha meg­mondják nekik, mit kell ten­niük, bár körükben is van­nak félreértések! Ha erőfe­szítésre kényszerülnek, köny- nyen lábra kapnak olyan tetszetős érvelések, hogy má­sutt ugyanazt a pénzt meny­nyivel könnyebben meg le­het keresni. Nem egy mun­kahelyi vezető úgy gondol­ja: amíg valóban van ilyen, addig nem lehet a munka színvonalának javítására tö­rekedni. Én úgy tapaszta­lom: egy alapos párbeszéd­ben minden normális ember megérti, hogy ez a gondol­kodás sehova sem vezet, nem lehet cél a „minél ke­vesebb munkát, minél több pénzért”! Lehet, hogy ez a gondolkodás racionálisnak tűnik, de egyikünk számára sem lehet etikus és elfogad­ható. Mert ki fogja akkor megtermelni azt az értéket, amit el akarunk fogyaszta­ni: mi lesz a motorja a ha­ladásunknak; milyen képet adunk a munkához való vi­szonyról gyermekeinknek? A kulcs a vállalati veze­tők. a döntéshozók, a végre­hajtást szervezők kezében van. Azok a jövedelmek, amelyekkel az utóbbi időben közelebb kerültünk munká­juk es felelősségük valós el­ismeréséhez, ezt fejezik kj. De vannak szép számmal olyanok is, akiknek még bi­zonyítaniuk kell, hogy érde­mesek az erkölcsi és anyagi elismerésre. Bízunk bennük, számítunk rájuk, akárcsak azok a kollektívák, melyek­nek felelősséggel tartoznak. A vezetési módszernek, a vezetői magatartásnak gyor­sabban kell változni, mert az emberi tényezőkben rejlő erőforrásokat — a tudást, szorgalmat, egyéni ambíciót — éppen ez hozza mozgás­ba, vagy fojtja le. A magya­rázkodás, a külső okokra va­ló indokolatlan hivatkozás nemegyszer éppen a ma­gukra maradást, az ebből fa­kadó tehetetlenséget jelzi. A változások gerjesztésé­ben, gyorsításában megkü­lönböztetett a pártszerveze­tek felelőssége. Noha az ipa­ri, mezőgazdasági üzemekről esik a legtöbb szó, van ten­nivaló a kereskedelemben, szolgáltatásban, városüze­meltetésben is. A múltba for­dulás, a jelen pátyolgatása nem járható út Kritikusan szembenézni és másokat is szembenézetmi a valósággal kínos és népszerűtlen dolog, de kötelességünk. Sokkal mozgékonyabbnak, örök újí­tónak, többet akarónak kel­lene lennünk. És élő lelki­ismeretnek, amely nem tűr kényelmességet, pazarlást, hozzá nem értést, felelőtlen­séget. Most nem az a leg­fontosabb, hogy szépen, bé­kességben éljünk, hiszen rá vagyunk kényszerítve a konfliktusokra! Ha ezeket nem vállaljuk üzemen be­lül, az a veszély fenyeget, hogy az egész kollektíva vá­lik súlyosabb konfliktus, a „megmaradás, vagy nem” ré­szesévé. Mi azt szoktuk meg, hogy sem egyénileg, sem kol­lektíván nem állunk meg társadalmi támasz nélkül, de most tudomásul kell venni, hogy ez a támasz egyre vé­konyul. Hinnünk és bíznunk kell abban, hogy saját erő­ből is boldogulunk. Ahol nyilvánvaló, hogy ez lehe­tetlen, ott a támasz megvolt és megvan, ezt nekünk kell tudni a legjobban. Másképp kell élni és dol­gozni! Az igényesség, szer­vezettség, kulturáltság szélés körben való terjedése a technika kezelésében, a fo­gyasztásban és az emberi vi­szonyokban most fontosabb követelmény, mint bármi más. Valamennyiünk érdeke, hogy ne csak szavakkal, ha­nem a munkánkkal bizonyít­suk: megértettük az idők szavát. Meg kell nyernünk az embereket, hogy ezt a gazdaságpolitikát, az érték- teremtés, a minőség gazda­ságpolitikáját támogassák még akkor is, ha ez időn­ként egyesektől nagyobb erő­feszítést, netán átmenetileg a megszokottról való lemon­dást igényel. Az ehhez szük­séges teherbíró-képesség nemcsak az anyagi helyzet, hanem az erkölcsi-politikai állapot kérdése is. Azon is múlik, miképp tudnak az emberek a mindennapok vál­tozó valóságával azonosulni, mennyire tartják önmaguk számára hasznosnak céljain­kat. Egyénnek és közösség­nek minden időben szüksége volt és van olyan hitre, meggyőződésre, amely a na­pi küzdelmek fölé emel, s segít, hogy a bajoktól ne összeroppanjon, hanem harc- készebbé váljon. Ezt a hitet és meggyőződést csak a min­dennapok igaz tapasztalatai­val tudjuk kikovácsolni, s ez lesz a pártszervezetek hite­lének aranyfedezete is! Szász Endrc-kép a protokoll-terembcn zai-1-n

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents