Déli Hírlap, 1980. április (12. évfolyam, 78-100. szám)
1980-04-03 / 80. szám
Nem mindegy! a miskolciaké a szó A múltat szanáljuk Aki városunkat harminc vagy harmincöt évvel ezelőtt elhagyta, s most látogatóként visszatér, meglepődik. Bármely irányból érkezik hozzánk, méltán csodálkozik a nagyvárosi színvonalat idéző épületszerkezetek, a közlekedést könnyítő felüljárók-aluljárók láttán. A régi, egysinpáros villamos már csak emlék, csuklás autóbuszok, taxik és magángépkocsik tömege hozza közelebb a város egyébként igencsak kitágult határait egymáshoz. Jószerével eltűntek a nyomortelepek, tisztult vizzel csobog medrében a Szinva, izmosodott, szépült Miskolc, s már jut erő odafigyelni környezetére, környezetének védelmére is. Mert valami hiányzik az ős-miskolciaknak. Nosztalgiával emlegetik a tágas-virágos ligeteket, fasorral szegett utcákat, a hangulatos szinfoltokat - grundokat, tereket. Érthető, hogy a lokál- patrióták sürgetik: mihamarabb kövesse a lakótelepek arculatának kialakitásánál a régi hagyományt városunk. Minél többfelé lopjunk a körengetegbe a természet zöldjéből Szinte észrevétlenül nőtte ki régi - bár korábban is nagynak hitt - területét városunk. A környező apró községeket bekebelezte. Köztük a perecesi völgyet, mely mint egy ékszerdoboz húzódott meg Miskolc tövében. A hajdani bányatelep ma Miskolc III. kerületéhez tartozik Két évtizede még a kisvasút volt a köldökzsinór, amely városunkhoz kötötte, s aki lekéste a vonatot, gyalog bandukolhatott a vizes makadámúton. A perecesi bányák hírnevesek voltak - kilenc kicsi táróból csillézték felszínre a szenet: s most? Egyetlen korszerű bányaüzeme háromszor annyit küld felszínre a fekete aranyból, mint elaprózott elődei. A bányászok többsége beköltözött az új városrészekbe, s a távfűtéses összkomfortból idézi fel az erdők koszorújába rejtett régi telepet. Furcsa város vagyunk. Am furcsaságunk korunk mind fejlödöbb nagyvárosiasodásából fakad. A külső zöldövezetekből ki-ki befelé kívánkozik az összkomfortot nyújtó városbelsöbe, hogy aztán - ha csak pár órára is - visszakívánkozzék a zöldbe. Árulkodnak erről a várost lassan körülölelő, müveit parcellák. Új hobbit teremtett ez az összkomfort: bányászaink, kohászaink, szellemi és kétkezi dolgozóink körében egyre népszerűbb a kiskert-szöveteke- zeti mozgalom, hódit körünkben a természet. Jómagam nem vagyok ös-miskolci. Ám azok közé tartozom, akik évtizedek óta tanúi a város hihetetlen gyors gazdagodásának, arculata változásának, s újra és újra rácsodálkozom! Dinamizmusa a legszebb. A tempó, ahogyan a múltot szanáljuk. S a készséget, amely - hiszem! - egyre több „régi” és „új” miskolciban feltámad: a magas házak közé visszamenteni a virágos gruppokat, az árnyékot adó fákat, bokrokat. MONOS JANOS, a Hazafias Népfront megyei elnöke, a Borsodi Szénbányák Vállalat vezérigazgatója Nemcsak a miskolciaké... Mar elnézést, hogy a miskolciak között kérek szót, de úgy érzem: el kell mondanom szép, vagy kevésbé szép benyomásaimat, melyeket városuk egyik legszebb üdülönegyedében, Miskolc- Tapolcán szereztem. ják, hogy a kerítés külső oldala elvonja a figyelmet a bentről oly impozánsan és rokonszenvesen integető képről. Dr. Sebestyén Ernő Kőszeg Ha sietsz, ne ülj villamosra! Ezt a szállóigét minden miskolci ismeri, aki a 40-es években varosunkban élt. Csak a ráéröknck volt idejük kibekkelni, míg az egyetlen sínpáron közlekedő szerelvények a kitérőkben „kibekkel- ték” egymást. Hiszen, ha a Gömöri pályaudvarnál a MÁV leengedte a sorompót, felborult a közlekedési rend varosunkban. Autóbusz nem volt. ha tehát valaki biztos akart lenni a dolgában. gyalog ment. A gyárak munkásai egyetlen megbízható „tömegközlekedési eszközt’’ ismertek: a kerékpárt. A délutános műszakból hazatérők ezrei este tíz után olyan érzékcsalodast kelletlek, mint egy fáklyás felvonulás: a regiment kerékparlam- pa fényei, mint apró lángok imbolyogtak a Győri kapuban, a főutcán. Gyakran eszm be jut ez a kép, amikor a csuklós buszokra, g-yorsjaratokra, villamosra várok körében hallom a türelmetlen- kedést: mar megint egy percet késik a járat! Hiaba! Változnak az idők ... Dr. Molnár Adorján Miskolc Itt voltunk úttörők ősszel — orvosi javaslatra — kényszerpihenőmet töltöttem Tapolcán, s most — gyógyulásom után —, ismét pihenni tértem vissza. Csendes sétáim kedvelt célja a Gyermekváros volt. Nálunk is van hasonló -intézmény, s ott sok szépet és jót hallottam a Miskolcon épült és sok-sok állami gondozott gyermeknek otthont adó létesítményről! Utam során nem is egyszer találkoztam a pici gyermekek csapatával, s kísérőjükkel. A Gyermek- várost körülvevő kerítés mentén kapaszkodtak a hegyre És ezt szó szerint kell érleni: az apróságoknak valóban kapaszkodni kellett, hiszen fagyos időben jégpáncél. enyhe időben sár nehezíti a terepet. Kísérőjüktől tudom: mindezek ellenére szeretik ezeket a sétákat a gyermekváros: csöppségek. Ellentmondásos a látvány a Gyermekváros kerítésének két oldalánál. A kerítésen belül gyönyörű épület komplexum, kulturált, szép park. Kívül: rendezetlen és gondozatlan a környezet. Ügy vélem, nem csak az éri szememet bántja ez. A Tapolcán üdülők közül bizonnyal mások is, sokan megtekintik az országosan jó hírű gyermekintézményt. Ne hagyA MISKOLCIAKÉ A sző Rovatvezető: Rád vány» Éva Levélcím: Déli Hírlap szerkesztősége 352? Miskolc, Bajcsy-Zsilinszky út 15. Telclonszam: 18-221 A gyerekem csak mosolyog, amikor mesélem neki, hogy naponta két darab fával jártunk az iskolába a háború után. Így hordtuk össze a tüzelőt, hogy valamelyest meleg legyen a tanteremben, míg a szedett-ve- dett padsorok között töltjük az időt. Őszintén szólva már-már nekem is szinte mesének tűnik az egész. Nagyon régnek, s mégis közelinek tűnik az idő. amikor mi voltunk kisdiákok, s elsőként ebben a városban mi voltunk úttörők. Harminckét évvel ezelőtt, a mai 4. sz. Istvánfíy Gyula Általános Iskolában kötötték egyenruhaingünk gallérja alá a piros nyakkendőt. Az elsők között voltam, akik részt Másfél évvel ezelőtt kerültem a 4. sz. Istvánfíy Gyula Általános Iskolába. Izgultam: milyen lesz az új környezet, hogyan találom meg a helyemet az új közösségben. Őszintén mondhatom, nagyon hamar sikerült beilleszkednem, s jól érzem magamat. Az idei tanév elejétől az úttörőcsapat titkára vagyok, szinte minden tanulóval, diáktársammal tarthatom a kapcsolatot, s nagyon sok jó barátot kaptam. A rajom nagyon jó együttes. gyakran járunk kirándulni. túrázni. E másfél év alatt kétszer is eljutottunk Budapestre, s jártunk Debrecenben is. Arany oklevelet kívánták venni ebben, a háború borzalmait feledtető, a gyermeki lelket vidító mozgalomban. Tóth Mária tanárnő vezetésével — aki soksok szeretettel és megértéssel irányította foglalkozásainkat — mint őrsvezető dolgoztam, igaz, tapasztalatok híján, ám de őszinte lelkesedéssel. S ennyi év távlatából szeretném üzenni a mai úttörőknek: őrizzék ők is olyan tiszta szívvel a vörös nyakkendő becsületét, ahogy akkor mi tettük. Takács Tiborne Rózsási Margit Miskolc Vaszonfeherítő u. 62. sz. nyertünk a városi kulturális seregszemlén. Nagy élményem volt tavaly az is, amikor csapatom képviseletében részt vehettem a Szarvason megrendezett II. országos környezetvédelmi úttöröta- lálkozón. Rendszeresen tartjuk a kapcsolatot a szülőkkel, s egyre több őrsi foglalkozást tartunk a családoknál is. Én nagyon szeretem az úttörőéletet. s mint csapattitkár igyekszem társaimmal olyan programsorozatot összeállítani. hogy minden diáktársunk jól érezze magát közöttünk. Raffai Agnes 7. oszt. tanuló csapattitkár Itt vagyok úttörő Megúsztam élve a második világháborút. Megértem a romok eltakarítását. a: újjáépítést. Es most végigélem városunk újjáépítésit, megújhodását is. üe micsoda különbség! S érdekes módón: mintha most többbet zsörtölődnénk az epílkezések okozta kényelmetlenségek miatt. Olykor úgy tűnik: rövid a memóriánk. Fodor Lás/lóné Miskolc, Tízes honved u. 13. sz. A világon mindenütt ismerik # Miskolcivá váltam Pesti, sót kispesti srác voltam. Az egyelem után kerültem Miskolcra, és eleinte pizqny nem lelkesedtem. Átmeneti állapotnak tekintettem csupán... es az átmenet immár három evtizede tart. Belegyökereztem a városba. Miskolci lány lett a feleségem, pzületett miskolciak a gyermekeim és — pillanatnyilag ö a legfontosabb! — Andika, az unokám. Csoda-e hát. hogy miskolcivá váltam magam is, hiszen életem nagy élményéit itt éltem át. Közülük emelek ki most kettőt. — Az ötvenes évek elején, öten. fiatal bírósági fogalmazók „Tüske brigád ” néven vokálegyüttest alakítottunk. Eleinte csak hivatali visszásságokat bökdöstünk a magunk irta szövegekkel. amelyeket közismert dallamokra énekeltünk. Ám rövidesen .,kiléptünk az épületből’’ és Miskolcon is szétnéztünk. Szatirikus élű. tréfás szövegekkel figuráztuk ki a városban fellelt fonákságokat. Énekeltünk a Hangos Híradóban (Tanácsház téri stúdió, utcákon felszerelt hangszórohálozat. tán akadnak, akik még emlékeznek rá...) és a Rádió Miskolci Stúdiója is sugározta műsorunkat. Dallamos tüskeink nyomán gyakorta felszisszentek az érintettek, es néha eredmény is született. (Vagy csak mi hittük, hogy eredményesen nólázunk... ?) Ekkor jött az országos kultúrverseny. Beneveztünk, es sikerrel vettük az akadályokat: bejutottunk a megyei döntőbe. Erre 1953 egyik tavaszi vasárnapján került sor a ..Vasas"-ban. És képzeljék! — hetven tagú kórusokat, drámákat előadó színjátszó csoportokat megelőzve nyertük a versenyt. Elhoztuk az első dijat, és az országos döntőbe jutottunk (ahol egyébként második helyezést értünk el). Örömtől kiabálva vonultunk végig a Győri kapu középén. — Es ennek, sajnos, már huszonhét éve ... — A másik élmény hivatásomhoz kötődik. Többrendbeli bűncselekmény miatt súlyos büntetésre ítéltünk egy fiatalembert. A tárgyaláson csúnyán viselkedett, személy szerint engem megfenyegetett: jaj nekem, ha kiszabadul. Pár év múlva, egyik délelőtt, kopognak hivatali szobám ajtaján, es belépett a szóban forgó fiatalember. ..ödi bácsi” — szól —, „elnézést kérek a tárgyaláson történteikért!” — majd közölte, hogy most szabadult, és kérte: .segítsek, hogy mielőbb munkába állhasson. Elhelyezése érdekében a KISZ városi bizottságának illetékeséhez fordultam (akkoriban meg nem volt annyira intézményesítve a szabadulok munkába állítása, mint manapság), gondja sikeresen meg is oldódott. Időről időre ezután felkeresett, értesített dolgai alakulásáról, arról, hogy megnősült, hogy gyermeke született, és tanácsokat kért jogi természetű bajaiban. 1Megelégedésre dolgozott, háztartása gyarapodott. — Már évek óta nem láttam. Nyilván tiszta előtte a látóhatár, élete egyenesen halad. Hát érhet ennél nagyobb öröm egy bírót... ? DR. BODNAR ÖDÖN Cseppet sem szívderítő emlék Nyugdíjas eveimet töltöm nagy megelégedéssel. Sokaktól hallottam már, hogy télnek ezektől az évektől, az állandó otihonléttől, s attól, hogy már nincs rájuk szükség. Bennem ez a gondolat meg csak fel sem merült, hiszen az ember mindig hasznossá teheti magát — családon belül is —, ha akarja. Örömmel telnek napjaim abban a kényelmes, összkomfortos lakásban, amelybe nem sokkal azelőtt költöztünk, hogy — csaknem 30 évi munkám után —, nyugdíjaztak. S annak, hogy örömöm, s megelégedettségem ennyire teljes, nagy része van otthonomnak. Hogy miért? Kertes-udvaros, egy szoba, konyhás, gyári lukasban nevelkedtem, egyáltalán nem ideális körülmények között Öten voltunk gyerekek, nem sok hely jutott bent arra, hogy a pár négyzetméteren otthonosan érezhessük magunkat. Emlékezetemben inkább csak a nyarak voltak a szépek, amikor a kis udvaron, a kertben volt bőven hely a játszásra, szaladgálásra. A hosszú téli délutánokon, estéken bent a szűk kis szobában bizony gyakorta emlegette édesanyánk: de jó is, hogy lányok vagytok, ültök szépen, nyugodtan és babáztok. Aztán felcseperedtünk, értelmünk kinyílt, s még si- várabbnak tűnt minden. Latom — még most is — a szobai vaskályhát, mely körül csak addig volt meleg, amíg izzott még a csöve is. Reggelre nyoma sem volt benne még a parázsnak sem, s a szobában meglátszott leheletünk. Drága anyánk de sokszor nézett úgy ki, mint a kéményseprő, hiszen konyhában, szobában elég gyakran kellett kormoini. hogy égjen-melegitaen a tűzhely. Aztán a közkútró! való vizhordás! ‘Annyi embernek sok-sok víz kellett főzéshez, fürdéshez, mosáshoz. Ki tudná megszámlálni, mennyi vizet hordtunk haza életünkben a hosszú évtizedek alatt...? Ezek a cseppet sem szívderítő emlékek elevenednek fel szinte naponta bennem, amikor — reggel és este, a nap bármely órájában — egyforma, kellemes meleg fogad az egész lakásban; amikor kinyitom a csapot és ömlik, zuhog a meleg víz: amikor bekapcsolom a mosógépet, centrifugát, ami végzi helyettünk a nehéz munkát; amikor kinyitom a gázt, hogy pillanatok alatt főjön az étel... És nem tudok eléggé hálás lenni, hogy ilyen körülmények között élem — élhetem! — nyugdíjaséveimet. Sz. Marsit, a DIGÉP nyugdíjasa Miskolc. Thököly «. ■w1»»»11 Tulajdonképpen büszke vagyok rá, hogy az- én kezdeményezésemre világszerte megismerhették Avasunk új, gyönyörű kilátóját — a tévétornyot. (Ez persze csak nekünk, időseknek új. hiszen.a fiatalokat ma már semmi sem emlékezteti a kilátó elődjére a fából ácsoltra, amely az ötvenes években a tűz martalékává lett.) Hogy miként sikerült Moszkvától Tokióig. Prágától New Yorkig megismertetni a világot a kilátóval? A bélyeg segítségével. S ez is nagyon mai történet megyei bírósági tanácselnök A Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége vezetőségi ülésén vettem részt 1964-ben Budapesten. Az ütésen Kossá István, az akkori közlekedési és postaügyi miniszter elnökölt. Azzal a javaslattal fordultam hozzá, hogy — mivel városunk a következő évben ünnepelte volna fennállásának 600. évfordulóját — a Magyar Posta ebbői az alkalomból adjon ki bélyegsorozatot. Ha netán nem lehet, akkor a forgalmi bélyegsorozat valamelyik értékén örökítsék meg a miskolci új kilátótornyot. A miniszter támogatta a javaslatot. Hat-hét hónap múltán felkerestem hivatalában, amikor is már a csodálatosan szép, új bélyeggel fogadott. Az egyik forgalmi bélyegsorozatunk 1.20 forintos értéke örökítette meg kilátónkat. A miniszter megkérdezte: elégedett vagyok-e vele? Mondtdam. hogy csak részben, hiszen városunkban még oly sok szépség van, amit a bélyegek segítségével világszerte megismerhetünk. Varró Gyula a MABÉOSZ területi aktívája.
